21. Kettős kelepcében

Az otthonomhoz érkezve Paul bekísért a házba, majd miután végigjárta az összes helyiséget, felém fordult.

- Nem járt itt senki – jelentette ki elégedetten.

- Mitől vagy ebben olyan biztos? – kérdeztem kíváncsian.

- Hogy mitől? – nevetett fel. – Egyszerűen csak tudom, hogy így van. Nekünk, farkasoknak rendkívül jó a szaglásunk – fűzte hozzá magyarázatként.

- Farkasok… - ízlelgettem a szót a távolba révedve, miközben azon tűnődtem, vajon nem csak álmodom-e ezt az egészet.

- Nem kell félned tőlünk, sosem bántunk embereket – térített vissza merengésemből a férfi megnyugtató hangja.

- Tudom, illetve érzem – válaszoltam csendesen, magam is megdöbbenve a kijelentésemtől. – Csak ez az egész olyan hihetetlen. Úgy értem, régóta nem hiszek a mesékben, erre hirtelen belecsöppenek a létező leggroteszkebb fantáziavilágba. Azt hiszem, most lefekszem, és addig fel sem kelek, amíg az összes misztikus lény el nem tűnik körülöttem – tettem hozzá némiképp hisztérikusan, miközben a lépcső felé indultam.

- Claire, a valóság elől nem futhatsz el – ragadta meg a karom Paul. – Elhiszem, hogy mindez sok volt számodra, de hidd el, ha jobban megismered a legendáinkat, minden világossá válik majd.

- De én nem akarom megismerni – ráztam meg a fejem. – Ez az egész annyira távol áll tőlem és a megszokott világomtól – mutattam körbe.

- Mintha a te világod annyival különb lenne! – kiáltott fel keserűen. – Miből is állt az életed, mielőtt idejöttél? – szegezte nekem a kérdést gúnyos éllel, majd fájdalmas arckifejezésem láttán szitkozódva magamra hagyott.

Paul elevenembe talált, szégyenkezve idéztem fel az ideérkezésem előtti időszakot, amelyre a legkevésbé sem lehettem büszke, azután emlékeztetve magam arra, hogy ezek az emberek épp azon fáradoznak, hogy megvédjenek engem, még jobban elkeseredtem a gondolattól, hogy az imént úgy viselkedtem, mint egy elkényeztetett gyerek. Letörten kullogtam fel az emeletre, majd miután lezuhanyoztam, az ágyamba vetettem magam.

Az éjszaka közepén saját sikoltásomra ébredtem, és rémületem csak fokozódott, amikor felülve érzékeltem, hogy nem vagyok egyedül.

- Sss, semmi baj, kislány. Csak én vagyok, vigyázok rád – simogatta meg a hajam Paul mellém ülve. – Amíg itt vagyok, nem bánthat senki, ezt megígérem neked.

- Paul – suttogtam remegő hangon -, velem maradnál ma éjszaka?

A kérdést megválaszolatlanul hagyva az ablakhoz lépett, a párkányon mélyen kihajolva körbeszaglászott, azután visszatérve az ágyamhoz felhajtotta a takarót, és szótlanul bebújt mellém.

Néhány percig mozdulni sem mertem a meglepettségtől, ám testének megnyugtató melege végül oldotta a feszültségem, és közelebb húzódtam hozzá. Fejemet a mellkasára hajtva hallgattam az érintésem hatására először felgyorsuló, majd újra egyenletessé váló szívdobogását, amíg el nem nyomott az álom.

A beszűrődő madárcsicsergésre ébredezvén a fenekemnél érzett kemény nyomás emlékeztetett rá, hogy nem töltöttem egyedül az éjszakát. Óvatosan mocorogva próbáltam kibújni Paul karjából, hogy odébb csússzak, ám ezzel csak azt értem el, hogy fokozottan éreztetve reggeli vágyát, még szorosabban ölelt magához.

- Paul, rögtön felnyársalsz – dünnyögtem félálomban, amit valószínűleg meghallott, mert leemelte rólam a karját, amivel együtt a provokatív nyomás is megszűnt.

- Ne haragudj – mondta halkan, mire lusta kismacskaként nyújtózva felé fordultam. A férfi az ágy végében ülve mozdulatlanul meredt maga elé, majd amikor érzékelte a hátán nyugvó pillantásom, hirtelen felpattant.

- Azt hiszem, nem ártana egy hideg zuhany – mormogta a fürdőszoba felé indulva.

Megvártam, amíg becsukja maga mögött a szobám ajtaját, azután sietve felkaptam a ruháimat, és leszaladtam a konyhába, hogy összedobjak egy gyors reggelit, mert a kimaradt vacsora miatt gyomrom már lázasan követelte a magáét. Biztos voltam benne, hogy Paul sem fogja visszautasítani az ételt, ezért hatalmas adag omlettet készítettem, amit emlékezvén Jake étvágyára, még megspékeltem néhány szelet sonkával. Épp a kenyeret vágtam, amikor megéreztem vendégem érkezését. Nyugodtságot erőltetve magamra vettem néhány mély levegőt, remélve, ezzel sikerül kiűzni ébredésem körülményeinek gondolatát, azután rendezett arcvonásokkal megfordultam, hogy az asztalra helyezzem a tányérokat. Paulra pillantva azonban a mozdulat megszakadt, és sóbálványként meredtem a nem mindennapi látványra. Sűrű, rövid haja folyékony olajként csillogott a nedvességtől, aranybarna bőrén meg-megcsillant néhány kósza vízcsepp, melyek miként a hajnali harmat a felkelő Nap sugaraival, reményvesztve küzdöttek a forrósággal, amely társaikat már párás köddé oszlatta. A homlokába hulló tincsről most lehullott egy csepp, hogy izmos mellkasán várakozó társával egyesülve, csillogó kis érként folyjék tovább a kockás hason keresztül az ágyék vonaláig, ahol útja a derékra csavart törölköző szálai közt elveszve megszakadt. Körülöttem felforrósodott a levegő, és arcom, mintha csak megirigyelné a kelő Nap színpompáját, bíborba öltözött. A zavart pillanatnak a férfi arcára kiülő diadalittas mosoly hatására feltámadó józanságom vetett véget, mely emlékeztetett rá, hogy reakciómmal csak az amúgy sem csekély önbizalmát erősítem. Így bár orcám még mindig pírban égett, szenvtelen hangon szólaltam meg.

- Elkészült a reggeli, gondolom nem bánod, ha téged is megkínállak vele.

- Köszönöm, de tartok tőle, hogy az én éhségemet ez nem fogja csillapítani – felelte kétértelműen, az ajkáról továbbra sem hervadó vigyorral.

- Van még a hűtőben sonka – vontam meg a vállam, szándékosan elértve a célzást.

Paul egy percig elgondolkodva fürkészte vonásaimat, míg végül feladta, hogy leolvassa róla a gondolataimat, és a tányérjára halmozott ételre vetette magát. Amikor végeztünk a reggelivel, eszembe jutott, hogy elfelejtettem kitölteni a teát, ezért felálltam, és a konyhaszekrény felső polcán matatva keresgélni kezdtem a cukros dobozt. Ügyetlen kutakodásom eredményeként sikerült egyre hátrébb tolnom, így már lábujjhegyen ágaskodva sem értem el. Elunva sikertelen próbálkozásom, Paul mögém lépett, és a vállam felett felnyúlva a kezembe adta, amit kerestem. Tenyeremet a dobozra simítva vártam, hogy hátrébb lépjen, kiszabadítva ezáltal szorult helyzetemből, de nem mozdult. Ujjaival, melyek az imént még a dobozt markolták, most gyengéden végigcirógatta felemelt karomat, majd a vállamhoz érkezve félresöpörte a hajamat, hogy a nyakamon már forró ajkaival folytathassa a felzaklató vándorutat. Amikor megéreztem a szorosan hozzám préselt csípőjének követelőző vágyát, egy pillanatra elöntött a forróság, majd a bensőmben Jake nevét kiáltozó hang felrázott a kábulatból, és áruló testemre nyugalmat erőltetve mozdulatlanná dermedtem.

- Engedj el, Paul! – kértem halkan.

- Tudom, hogy kívánsz engem, felesleges tagadnod – lehelte a fülembe még mindig feszesen alakomhoz tapadva.

- Az én testem csak vágyálom marad számodra – feleltem hidegen.

- Nem csak a testedet akarom. Én… - szakadt félbe a mondat az erdő mélye felől érkező farkasüvöltés hallatán. – Indulnunk kell! – mondta kelletlenül hátrébb húzódva. Megkönnyebbült sóhajjal csuktam be a konyhaszekrény ajtaját, majd egy percre a hűvös felülethez érintettem homlokom. Ám a testemben ébredező tüzes szenvedélyt többé egy jégtömb sem csillapíthatta volna.

~¤~

A találkozó helyszínére érkezve örömmel vettem észre Jake-et a többiek között, aki most kiválva a quileute fiúk köréből, arcán széles vigyorral sietett elém.

- Minden rendben? – kérdezte mikor odaért, s közben sötét pillantást vetett Paul felé.

- Még egyben vagyok – kerültem ki a kérdést halvány mosollyal ajkamon. Úgy tűnt, valamit megérzett nyugtalanságomból, mert arckifejezése aggodalmassá vált.

- Történt valami? – faggatott tovább összehúzott szemöldöke alól fürkészve. A választól az ismerős fekete Mercedes érkezése mentett meg, melyből egy magas, rendkívül jóképű, szőke férfi szállt ki.

- Szóval, te vagy Claire – lépett oda hozzám kedvesen mosolyogva, majd felém nyújtva sápadt kezét folytatta: – Carlisle vagyok, a családomtól már sokat hallottam rólad.

- Erre később is ráérünk – szólalt meg mögöttem Sam érces hangja. – Most fontosabb dologról kell beszélnünk!

- Miről lenne szó? – nézett kérdőn a vezetőre, azután figyelmesen hallgatta az összefoglalót. Amikor Sam közölte vele a gyanúnkat, miszerint Adam gyilkolta meg a támadóimat, majd rögtön utána megemlítette visszatérő rémálmomat, elgondolkodva meredt a távolba.

- Rajtad a sor, Carlisle, tudni akarjuk, mi folyik Adam körül – követelte a magyarázatot Sam.

- Őszinte leszek, fogalmam sincs, mit gondoljak erről az egészről – felelte tanácstalanul a szőke férfi.

- Ne beszélj mellé, mindannyian tudjuk, hogy Edward olvas a gondolatokban – vágott közbe az alfa.

- Edward tiszteletben tartja a családtagok magánügyeit, de természetesen nem mindig tudja elkerülni, hogy titkaik közül egyet-egyet meghalljon. Azonban Adam gondolatai az utóbbi időben egyre zavarosabbak, mintha szándékosan kuszálná össze őket. A viselkedése is megváltozott, mióta Claire megjelent, bár ennek okával tisztában vagyok – nézett most rám.

- Esetleg megosztanád velünk is? – kérdezte Jake ingerülten.

- Adam, mielőtt hozzánk került, elvesztette a kedvesét. Amikor elmesélte rövid, ám hihetetlenül boldog közös életük történetét, olyan arckifejezéssel tette, ahogyan ti a lenyomataitokról beszéltek. Ebből azt a következtetés szűrtem le, hogy sokkal több volt egy átlagos kapcsolatnál – folytatta a magyarázatot Carlisle.

- De mi köze ennek Claire-hez? – vágott közbe Jake újra.

- Claire és a halott kedves, Natalie, úgy hasonlítanak egymásra, akár az egypetéjű ikrek. Adam úgy hiszi, a sors vetette elé Claire-t, így adva neki újabb esélyt a boldogságra – jelentette ki Carlisle síri hangon.

A beállt csendben minden szempár rám meredt, én pedig határozottan úgy éreztem, mintha forogna körülöttem a világ. A rám törő rosszulléttel küszködve vettem néhány mély levegőt, majd amikor csillapodni látszott, megszólaltam:

- Gondolja, hogy Adam képes lenne ölni miattam?

- Azt hiszem, igen. Mániákusan ragaszkodik hozzád, és ha valaki az útjába merne állni, azt gondolkodás nélkül félresöpörné – válaszolta halkan.

- Tehát valós a veszély – összegezte Sam. – Ugye tudod mit jelent, ha Adam megöl valakit a falkából, vagy megharap egy embert?

- Tisztában vagyok vele – felelte Carlisle, majd rövid gondolkodás után folytatta -, ezért lenne egy javaslatom. Mostantól figyelni fogjuk Adam minden lépését, hogy időben meg tudjuk akadályozni, ha készülne valamire.

- Miért bíznék benned? – kérdezte Sam gyanakvóan. – Adam hozzátok tartozik, miért segítenél a falkának?

- Mert ha igaz, amit most elmondtatok, nemcsak rátok, hanem a családomra nézve is veszélyes, és bár fiamnak tekintem, ha választanom kell közte és a család többi tagja között, az utóbbiakat választom – jelentette ki szomorúan.

- Rendben – bólintott Sam, majd felvázolta tervüket a védelemmel kapcsolatban, mire Carlisle a határok áthágásával kapcsolatos kérdésre beleegyezően reagált. A tárgyalás végén még egyszer fürkészve pásztázta végig az arcomat, azután beült az autóba és távozott.

- Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok – szólaltam meg halkan. – Jobb lenne, ha elmennék.

- Erről szó sem lehet! – kiáltott fel Jake. – Gondolod, hogy Adam nem követne? La Pushtól távol ki védene meg tőle?

- Talán nincs is rá szükség. Nem hinném, hogy Adam engem akarna bántani – gondolkodtam hangosan. – Az álom szerint a te életed van veszélyben, Jake. A távozásommal együtt a kockázat is megszűnne.

- Ilyen áron nem akarok élni! – tiltakozott kétségbeesetten a felvetésem ellen. – Régóta várok arra, hogy megtaláljam azt a lányt, akit a sors nekem szánt. Az életem üres volt nélküled, és ha elmész, újra azzá válik – suttogta a hajamba, miközben szorosan magához ölelt.

Szavai hatására szívemet melegség öntötte el, ebben a percben olyan közel éreztem magamhoz, mint még eddig senkit. Ösztönösen érezvtem, hogy mi ketten összetartozunk, mint az egymásba illeszkedő fogaskerekek, melyek önmagukban mit sem érnek, azonban összekapcsolódva bámulatba ejtő szerkezeteket képesek működtetni. Hirtelen minden félelmem elpárolgott, amikor ráébredtem, hogy ő az, aki képes összeilleszteni összetört lelkem darabkáit, hogy azután újra épen nyújthassam át neki.

- Nincs most erre idő, az enyelgést halasszátok későbbre – vetett véget a meghitt perceknek Paul keserű hangja.

- Nem te fogod eldönteni, minek, mikor van itt az ideje! – csattant fel Jacob az ölelésemből kibontakozva.

- Paulnak igaza van – szólt közbe Sam, megelőzvén ezzel az újabb erőfitogtatást a két fiú között, akik egyre dühösebben méregették egymást. – Mennünk kell. Jake, téged visszakísérünk Billyhez – tette kezét a szólított karjára, aki miután búcsút vett tőlem, kelletlenül követte.

Paul szótlanul vezetett hazáig, majd mikor végzett az otthonom körbeszimatolásával, magamra hagyva az előszobában, kifelé indult.

- Elmész? – kérdeztem meghökkenve.

- Ugyan, Claire, ne tégy úgy, mintha hiányolnád a társaságom – gúnyolódott, majd mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, még hozzátette: – Itt leszek a közelben. Ha szükség van rám, szólj, meg fogom hallani.

Távozásával már-már bántóan üres csend költözött a házba, úgy tűnt, az együtt töltött rövid idő alatt kezdtem hozzászokni jelenlétéhez. Mivel a lakásból nem mozdulhattam, nekiálltam elvégezni az elmaradt házimunkát, hogy azzal is lefoglaljam magam. Miután mindennel végeztem, meglepetten állapítottam meg, mennyire elszaladt az idő, így a konyhába indultam, hogy összedobjak valamit a korai vacsorára. Amikor elkészült, a hátsó ajtón kilépve körülnéztem, hátha feltűnik valahol Paul, de minden csendes volt körülöttem. Emlékezve szavaira a nevét kiáltottam. Néhány pillanat múlva megzörrent az avar, és a szemben lévő fák között feltűnt izmos alakja.

- Kész a vacsora. Ha jól sejtem, mostanra te is megéheztél – mondtam kedvesen, amire belegyező bólintással reagált.

Az étkezés szokatlan csendben telt el, Paul sértetten merült bele a tányérján lévő falatok elfogyasztásába, én pedig nem forszíroztam ennek okát. Miután végzett, futólag rám pillantott, hogy megköszönje az ételt, azután újra belevetette magát a kinti szürkületbe.

~¤~

Ugyanazon a kis tisztáson feküdtem, ahol legutóbb jártam, ám ezúttal nem voltam egyedül. A magasan járó Nap fénysugarai a mellettem könyöklő jóképű fiú mosolygó arcát pásztázták, amely most a rajta átsuhanó túlfűtött érzelmektől komollyá vált, és elhomályosuló tekintettel közelített felém. Átfordultam a másik oldalamra, majd amikor a kezem valami forróhoz ért, felsóhajtottam. Ösztönösen közelebb húzódtam a meleget és férfias illatot sugárzó testhez, mely Jake őszi erdő illatát idézve kúszott fel az orromba. Kezem lágy, simogató köröket írva siklott fel az izmos mellkason, amikor még feljebb merészkedve ujjaim elakadtak egy régi sebhely emlékét őrző forradásban. Még mindig csukott szemmel fölé hajoltam, s könnyed, apró csókot lehelve rá tovább folytattam felfedezőutam. A sebhely tulajdonosa mély sóhajt hallatott, de tartva attól, hogy megtöri a pillanat varázsát, továbbra is mozdulatlan maradt. Simogató kezem most újra lefelé indult, és ahogy közeledtem az ágyék feletti érzékeny részhez, úgy vált egyre szaggatottabbá légzése. Körbecirógattam az enyhén kidudorodó köldököt, és az érintésem nyomán keletkező remegést észlelvén felbátorodva csúsztattam még lejjebb a kezem. Ujjaim átsiklottak a nadrág derekán, s rátalálva a kidomborodó formára, gyengéden körülölelték azt. A mellettem fekvő nem bírva tovább visszafojtani kínzó vágyát felhördült, majd egy gyors mozdulattal hátamra fordítva fölém kerekedett. Csípőmön megérezve súlyát átkaroltam izmos hátát, és körmeimet enyhén belemélyesztve még jobban magamra húztam. Amikor ajkai rátaláltak az enyémekre, olyan lobogó szenvedéllyel csókolta azokat, hogy úgy éreztem, lángja nyomán hamuvá égek, ám képtelen voltam ellenállni a mindent felégető, izzó vágynak. Miközben forró tenyerével végigsimított combomon, lüktető ágyékát szorosan a medencémhez préselte, amitől kéjes nyögés szakadt fel torkomból.

- Jake – suttogtam vágytól remegő hangon, amikor a követelőző csókoktól levegőhöz jutottam. Az elhangzott név hatására a fölém tornyosuló test mozdulatlanná dermedt. Hiányolva a félbeszakadt csók folytatását, annak okát kutatva kinyitottam a szemem, és döbbentem meredtem a megkeményedett arcvonásokra.

- Paul?! – kiáltottam fel meglepetten, végképp feleszmélve az álomból.

- Igen, csak Paul – nyomta meg keserűen a csak szót, azután mintha megégette volna a testem, hirtelen felugrott, s pillanatok alatt az ablaknál teremve átvetődött azon.

- Sajnálom – suttogtam az immár üres szobának. Paul fájdalmas arckifejezése kitörölhetetlenül a retinámba égett, amitől mérhetetlen bűntudat öntött el. Ezután arra gondolván, vajon Jake hogyan fog reagálni a történtekre, még nyomorultabbul éreztem magam. Térdemet átkulcsolva, magzati pózba gömbölyödve talált rám újra a mindent feledtető álom.