39. Vérvörös reggel

A hamarosan beköszöntő tél fagyos előhírnökeként köd borult a tájra, ám jókedvemet még ez sem tudta elrontani ezen a hűvös reggelen. Testem még mindig Jake kellemes ébresztésének hevében égett, így frissen fürödve, éppen csak térdig érő fürdőköpenyem ellenére sem éreztem a hideget. A tűzhelynél állva álmatag bódulatban kevergettem az amerikai palacsinta tésztáját, amit reggelire szántam.

- Jake, hány palacsintát kérsz? – kiáltottam, időközben a serpenyőbe öntve az első adagot.

- Kicsit halkabban, mert megsüketülök – ölelt át, mire összerezzentem.

- Sosem fogom megszokni, hogy ilyen zajtalanul közlekedsz – fordultam meg egy gyors csókot nyomva az arcára. – Ennyi elég lesz? – dugtam az orra alá a bekevert masszával csordultig telt tálat.

- Ebédig talán kibírom – vizslatta a sűrű halmazt, majd felcsillanó szemekkel hozzátette – Ha mégsem, majd megeszlek téged.

- Hátrébb az agarakkal ordas, mert kipeckelem az állkapcsod – fenyegettem meg a fakanállal vérszomjas ábrázatot vágva, de ezalatt rázkódtam a visszafojtott nevetéstől.

- Oké, megadom magam, te vérengző Piroska! – emelte égnek színpadiasan a kezét, miközben vigyorogva az asztalhoz telepedett.

Mosolyogva fordultam vissza kiborítani az elkészült tésztát, amikor belém nyilallt az éles fájdalom. Fogaimat összepréselve folytattam tovább, midőn újabb, az eddiginél még fájdalmasabb görcs szorította össze bensőmet. Szemeim kitágultak a felismeréstől, mikor bevillant honnan ismerős az érzés. Az ismételt görcshullámtól megszédültem, s a kezemben tartott fakanalat kiejtve, elfehéredő ujjakkal kapaszkodtam a pult szélébe.

- Jake! – sikoltottam fel. – Vigyél Carlisle-hoz! Azonnal!

Mialatt halálra rémült arccal felkapott, torkomban jeges rémülettel kántáltam magamban a reménykedő szavakat, hogy ezúttal nem lesz semmi baj, ám a kín egyre erősebben facsart össze. Zsigereimben éreztem a méhemben zajló élni akarás küzdelmét – minden erejét összeszedve, apró karmokkal kapaszkodott belém, a végsőkig ellenállva a préselő rándulásoknak, de mikor a kocsihoz érkezve Jake egy pillanatra letett, hogy kinyissa az ajtót, és megéreztem a combjaimon végigcsorgó első meleg cseppeket, tudtam, hogy vége. Újra megtörtént. Az utolsó emlék mielőtt mindent elhomályosított a vérvörös köd, Jake riadt arca volt, ahogy hitetlenkedő kifejezéssel, tágra nyílt szemekkel mered az alattam gyülemlő vértócsára.

~¤~

Az ismerős, mégis idegen helyiségben felébredve Carlisle aggodalmas arca vetült a retinámra. A vonásokon tükröződő leplezetlen szánalomtól összeszorult a szívem, de mielőtt sápatag ajka szóra nyílhatott volna, közbevágtam.

- Elvetéltem.

- Sajnálom, Claire – szorította meg gyengéden a kezemet hűvös ujjaival.

Lárvamerev arccal fordultam az ablak felé, hogy ne kelljen tovább részvétteljes szemébe néznem. Azonban ha azt gondoltam, ez minden, amit el kell viselnem, hát tévedtem.

- Van itt még valami, amiről beszélnünk kell – mondta lágy, bársonyos hangján, mire újra felé fordultam. – Már akkor sejtettem, amikor Adam támadása miatt megvizsgáltam Jake vérét is, hogy ebből később még gondok lesznek, azonban mostanra teljesen bizonyossá vált. Mindkettőtök vércsoportjának faktora Rh-, vagyis vércsoport összeférhetetlenség van köztetek, ami önmagában nem lenne akkora baj, ha minden rendben haladt volna, és megkapod azt az antitest szérumot, amelyet ilyen esetekre fejlesztettek ki. Ugyanis az első terhességnél, amíg a magzat vére nem érintkezik az anyáéval – ez vetélés, vagy szülés közben történik meg –, még nincs semmi baj, ezért minden megfogantatásnál el kell végezni ezt a vizsgálatot, és ha szükséges, be kell adni a szérumot. Minden bizonnyal Patrick esetében ugyanez a probléma állt fenn, amit az orvosod elmulasztott kivizsgálni, így mikor az első vetélésed megtörtént, beindult a szervezetedben az ellenanyag termelés, ami minden egyes újabb ugyanezen vércsoport faktorral rendelkező férfitól történő terhességet erősebben támad meg, míg végül már a beágyazódásig sem jut el.

Mintha valami láthatatlan szűrőn keresztül hallottam volna az orvos szavait, tudatom ösztönösen védekezett az ellen, hogy összekapcsolva őket levonja a végső következtetést. Visszafojtott lélegzettel vártam Carlisle ítéletére, melyet ő maga is halogatott.

- Nagyon sajnálom, amiért ezt kell mondanom, de Jake gyermekét soha nem fogod tudni kihordani – fejezte be végül együttérzéssel a hangjában, majd egy perc töprengés után folytatta – Tudom, hogy ez nem vigasz, de a farkasok ivarsejtjei erősek, talán mástól… - harapta félbe a mondatot.

- Ő tudja? – kérdeztem jóindulatú arcába bámulva, figyelmen kívül hagyva a nyitott mondanivalót.

- Még nem, előbb veled akartam beszélni – felelte az orvos, ám ekkor kinyílt az ajtó, és a doki válla felett Jacob elgyötört vonásaira pillantva tudtam, hogy mindent hallott.

Miközben néhány lépéssel átvágva a termet mellettem termett, Carlisle tapintatosan magunkra hagyott. Képtelen voltam a szemébe nézni, fejemet elfordítva újra az ablak párás üvegére meredtem, homályos foltként érzékelve a mögötte elterülő tájat. Haszontalannak éreztem magam, egy genetikai selejtnek, aki még a fajfenntartás ősi feladatára sem képes, amelyre élete fénypontján minden valamirevaló nő boldogan készül. Jake közben mellém ülve gyengéden simogatta a kezem, végül nem bírva tovább elviselni a közénk telepedett hideg csendet, megszólalt.

- Miért nem nézel rám, Claire? Ha Carlisle szavain töprengve azt fontolgatod, hogy elhagysz, akkor mondd a szemembe – csuklott el a hangja, mire hitetlenkedve kaptam felé a tekintetem.

- Ezt inkább neked kellene megtenned, hiszen semmire sem vagyok jó – feleltem színtelen hangon.

- Hagyd ezt abba! – csattant fel. – Erről egyikünk sem tehet, a véletlen szerencsétlen összejátszása, amivel a sors próbára tesz minket.

- Jake, hát nem érted? – vágtam közbe. – Én magyarázzam el neked azt, amit a szíved mélyén te is jól tudsz? Mindez, ami történt csak azt bizonyítja, hogy nem lehetek én a lenyomatod, hiszen nem tudom biztosítani a falkának az utódot. Hogyan tehetnélek boldoggá, ha majdan nem leszek képes megajándékozni egy gyermekkel? – remegett meg a hangom, miközben a szememet elárasztották a könnyek.

- Claire, én sosem akartam ezt a sorsot, és a fiamnak sem szántam volna, ha lenne más választásom. Nem értem, miért gördítenek elénk ennyi akadályt az Istenek, de azt biztosan tudom, hogy soha nem voltam olyan boldog, mint veled, és ha ennek az az ára, hogy kettesben éljük le az életünket, örömmel vállalom. – Szívbemarkolóan őszinte szavai mélyen meghatottak, s immár szabad folyást engedve könnyeimnek borultam a vállára. – Emlékszel mit mondtam a képkeretbe karcolt szimbólummal kapcsolatban? Az élet egy választást sodort elénk, de ha jól döntünk, újra boldog napok köszöntenek ránk – folytatta fátyolos hangon, közben a hátamat simogatva. – Szeretlek, és csak ez számít.

- Vigyél haza – kértem csendesen, nedves arcomat az övére simítva.

~¤~

Jake végtelenül figyelmesen bánt velem, minden kívánságomat leste, mintha ezzel is csak azt akarná bizonyítani, hogy szavait egytől egyig komolyan gondolta. Másnap Emily is meglátogatott, ürügyként egy nagy adag készételt hozva kedvesen érdeklődött hogylétem felől. Nem akartam látogatókat, minden sejtem tiltakozott a szánakozó pillantások ellen, mégis próbáltam elrejteni ellenérzésemet, mert nem akartam megbántani. Legnagyobb meglepetésemre Em kerülte a témát, ösztönösen érezve milyen nehezemre esne beszélni róla, amiért elöntött az iránta érzett hála.

- Ne aggódj, a fiúk nem fognak benézni, de mindannyian üdvözölnek és remélik, hogy hamarosan újra a körünkben élvezhetik a társaságodat – nyugtatott meg, mielőtt elköszönt.

Délután Jake átugrott Billyhez, mialatt újabb látogatóm érkezett. Épp a nappaliban ücsörögtem az ablakhoz húzott kanapén vázlatfüzetemmel az ölemben, amikor megéreztem, hogy nem vagyok egyedül.

- Bejöhetek? – kérdezte a váratlan vendég, s hangjától hevesebben kezdett el dobogni a szívem.

Válaszomra várva zavartan ácsorgott az ajtóban, egy kis csokor gardéniát* szorongatva a kezében. A döbbenettől szólni sem tudtam, ezért csak fejbólintással jeleztem felé, mire tétován közelebb lépve átnyújtotta nekem a virágot.

- Köszönöm, Paul – nyúltam érte, s mikor kezem az övét súrolta, mintha áramütés ért volna, visszarántottam. – Hozok vázát – készültem felállni, hogy időt nyerve újra nyugalmat erőltethessek magamra, de közbevágott.

- Hagyd, majd én! – Felkapva a kis komódon álló karcsú vázát kisietett a konyhába, majd egy perc múlva immár a csokorral együtt helyezte oda vissza. – Hogy vagy? – nézett rám fürkészőn, miközben merev tartással leült mellém.

- Jól… - feleltem bizonytalanul, azután arcomra mosolyt erőltetve, mintha csak magamnak akarnám bizonygatni, hozzátettem – Tényleg jól.

- Minden szempontból? – faggatott kétkedő hangsúllyal, mire tekintetemet a földre szegezve bólintottam.

- Mikor jöttél vissza? – kérdeztem más mederbe terelve a beszélgetést.

- Az éjjel – válaszolta halkan, majd némi tétovázás után hozzátette – Megéreztem, hogy történt valami.

- Milyen érdekes, hogy épp a megfelelő pillanatban tértél haza! – csattant fel Jake keserű hangja az ajtóból.

Paullal egyszerre reagáltunk – miközben tekintetem Jacob felé kaptam, a férfi felugrott a kanapéról, hogy rezzenéstelen arccal kifelé induljon.

- Épp menni készültem – vetette oda neki, azután az ajtóból még egy utolsó, aggodalmas pillantást küldve felém elbúcsúzott.

~¤~

Hétvégére Emilytől meghívást kaptunk, amit kétségbeesetten próbáltam hárítani, de minden igyekezetem kudarcba fulladt.

- Claire, nem gubózhatsz be örökre, kell egy kis társaság – ragaszkodott a részvételemhez csökönyösen a vonal túlsó végén.

- Nincs semmi bajom – feleltem határozatlanul csengő hangon -, csak nincs most kedvem ehhez.

- Ugyan, ezt még magaddal sem tudod elhitetni! – csattant fel hirtelen. – Gyertek csak el, jót fog tenni. Mostanában Jake is egyre levertebb, mintha nem is ő lenne.

A fiú nevének említésétől összeszorult a torkom, hiszen bármennyire is próbáltam vidámságot erőltetni magamra, napjaink csak halvány torzképei voltak a tragédia előtti időszaknak. Többször kaptam azon, hogy kutató tekintetével az arcomat fürkészi, s valahányszor a szemembe nézett, mely már nem csillogott a régi fénnyel, fájdalmasan összerándult. Annyi mindenen mentünk már keresztül, túl leszünk ezen is. – hitegettem magam, de a szavak még számomra sem csengtek őszintén.

- Rendben van, ott leszünk – sóhajtottam fel végül, mielőtt elbúcsúztam.

Mikor meghallottam a kis házikóból kiszűrődő zsivajt, eluralkodott rajtam a pánik, de Jake megszorítva kezemet határozottan terelt befelé az ajtón. Az összeverődött társaságon végigtekintve egyre kevésbé éreztem jó ötletnek, hogy engedtem az unszolásnak. A fiúkon kívül – akikbe Paul is beletartozott – ott volt Leah, Kim, és a kis Claire is, aki épp boldogan kacagott Quil csiklandozó ujjai alatt. Szikrázónak képzelt mosolyt erőltetve az arcomra üdvözöltem mindenkit, ám közben egész testemben reszkettem a felzaklató kérdésektől, melyeket minden percben ijedten vártam. Azonban félelmeim alaptalannak bizonyultak, meglepően jó hangulatban telt az ebéd. Még Leah is elfogadhatóan viselkedett, így hamarosan már őszintébbnek ható mosollyal hallgattam a srácok szokásos viccelődéseit. Hangulatváltozásomat Jacob is figyelemmel kísérte, s látva hogyan leszek szinte percről percre lazább, szeme újra boldog fénnyel csillogott. A desszert után Em egybenyitotta a konyhát a kicsiny nappalival, így lehetőség volt a fiúktól némileg félrevonulva fecserészni, amit a kanapéra kuporodva ki is használtunk.

- Klel néni, meszéjsz nekem? – selypítette vékonyka hangján a kicsi Claire egy hatalmas mesekönyvet hurcolva magával, majd meg sem várva beleegyezésemet, az ölembe mászott.

Karomat köré fonva lapoztam fel a könyvet, ahol rálelve a saját gyermekkoromból ismerős történetre, melyet apám gyakran mesélt lefekvés előtt, olvasni kezdtem. Mire a hosszú fantáziavilág véget ért, a kicsi a mellkasomra hajtva fejét álomba szenderült, ezért nehogy felébresszem, óvatos mozdulattal tettem le a meséskötetet. Bájos arcába feledkezve, melyen a csöppnyi száj apró rózsasziromként piroslott elhomályosodott a tekintetem, majd mikor a selymes hajból áradó semmihez sem foghatóan édes gyermekillat felkúszott az orromba, arcomon végigfolyt az első könnycsepp. Miközben erőnek erejével igyekeztem visszafojtani a bánat cseppjeit, rémülten néztem körbe abban reménykedve, hogy senki nem vette észre, ám pillantásom rögtön két szempárral találkozott. Mindkét férfi arcán fájdalmasan rángatóztak az izmok, ám míg egyikük tekintetében elkeseredett harag villant, a másikéban a feléledő remény fénye csillant. Rajtuk kívül volt még valaki, aki nyomon követte az eseményeket: meglepetésemre Leah vonásaiból együttérzés áradt. Fejemet lehajtva rejtettem el az arcomra kiült leplezetlen érzelmeket, egészen addig maradva ebben a zárkózott pózban, amíg a kicsi fel nem ébredt.

Mielőtt hazamentünk, beugrottunk Billyhez, ahol Jake rövid időre ott hagyott, amíg hazavitte Quilt és Claire-t. Mialatt az öreg vacsorázott, tekintetem a falakon függő képekre kúszott, melyek az apákat ábrázolták fiaikkal nemzedékeken keresztül.

- Min töprengsz, Claire? – szólított meg Billy, észrevéve az arcomon átsuhanó felhőt.

- Azon, hogy ha Jake-kel maradok, megszakadt a lánc – feleltem nyíltan. – Én nem tudok neki fiút szülni, így majdan a halálával kihal az alfaág.

- Az Istenek akaratával szemben hiába próbálunk harcolni, Claire – szólalt meg egy perc töprengés után. – Ha azt a sorsot szánták neked, hogy utad összefonódjon a fiaméval, bármelyik kitérőt választod, végül ugyanarra az útra jutsz majd vissza.

Mikor Jake megérkezett, még mindig bölcs szavain tűnődve merültem a gondolataimba. Hazafelé mindketten hallgatagságba burkolóztunk, majd később, immár az ágyban, szelíden szorított magához.

Reggel Jake vitt el az iskolába, mert újra munkába álltam. Miután szerencsétlen vetélésemről senki sem tudott – lázas betegségre hivatkozva maradtam távol –, problémamentesen átvészeltem a napot. Cullenék ma távol maradtak, így ők sem nehezítették meg számomra a visszailleszkedést. Az órák végén tanácstalanul ácsorogva várakoztam, hogy Jake értem jöjjön, de a Rover csak nem akart feltűnni az úton. A gyújtás napok óta rosszalkodott, ezért mivel reggel már alig-alig akart beindulni La Pushba vitte, hogy átnézze a műhelyében. Azon tűnődve hogyan jutok haza épp kezdtem feladni, amikor Jacob számát jelezve megcsörrent a telefon.

- Claire, megkértem Bellát, hogy vigyen haza, mert nem tudom, mikor végzek az autóval, még mindig szanaszét van szedve – szabadkozott bűntudatos hangon.

- Oké – sóhajtottam fel a furgonnál ácsorgó lány felé pillantva. – Siess haza!

- Igyekszem, de lehet, hogy alkatrészért is el kell mennem, ne várj túl korán – felelte mielőtt letette a telefont.

- Szia, kösz, hogy hazaviszel – szólítottam meg Bellát, mikor odaértem.

Szótlanul bólintott, majd miután mindketten beszálltunk, indított. Nyomasztó csendben ültünk egymás mellett, de néha-néha felé pillantva láttam, hogy idegesen rágcsálja az ajkát, mintha mondani készülne valamit. Mikor lefékezett a házam előtt, nagy levegőt vége elszántan fordult felém.

- Miért nem mész el? – szegezte nekem a kérdést. – Nyilvánvaló, hogy nem te vagy Jake lenyomata, még ha ezt ő maga nem is hajlandó belátni. Ameddig vele vagy esélye sem lesz arra, hogy megtalálja az igazit, hiszen szinte minden percét veled tölti.

Maró szavaitól dühösnek kellett volna lennem, ám passzív, fáradt lemondással hallgattam, majd miután befejezte, szótlanul ott hagytam.

Jake még vacsorára sem ért haza, így mivel hirtelen rám tört a napok óta fokozódó kimerültség, az ágyban rajzolgatva vártam rá. Már épp kezdett volna elnyomni az álom, amikor idegesen szorongatva valamit a kezében megérkezett. Komoly arccal közeledett felém, majd kérdő pillantásomra leült mellém, és nagy levegőt véve belekezdett.

- Régóta készülök erre a lépésre, de mindezidáig féltem, hogy korainak tartanád, azonban egyre inkább úgy érzem, hogy valamit forgatsz a fejedben, ezért elérkezett az idő, hogy megtegyem. – Elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy kinyitja ökölbe szorított kezét, és a benne megcsillanó gyűrűt felfelé fordított bal tenyeremre helyezi. – Ez a gyűrű az édesanyámé volt, apám adta nekem, hogy egyszer majd az én választottam ujjára húzzam. Tudom, mi jár a fejedben, de én teljesen bizonyos vagyok abban, hogy te vagy a lenyomatom. Tisztában vagyok azzal, hogy az eddig tapasztalt szabályok szerint ez nem történhetett volna meg, és bár fogalmam sincs hogyan és miként fordulhatott mégis elő, tudom, hogy így van. Nem vagyok hajlandó lemondani rólad még így sem, hogy tudatában vagyok, ez mivel jár. Az én érzelmeim tiszták és egy életre szólóak, ezért azt kérem, jól gondold át mit szeretnél, mielőtt választ adsz. – Sóhajom hallatán a visszafordíthatatlanul végleges szavaktól tartva, még mielőtt megszólalhattam volna közbevágott. – Ne mondj most semmit, gondolkozz néhány napig, s majd mikor biztos vagy magadban, húzd az ujjadra. Bármi lesz is a döntésed ígérem, el fogom azt fogadni anélkül, hogy megkérdezném a miértjét. – Kezét most az enyémre simítva rázárta ujjait a türkizzel kirakott dupla gyűrűre, mely mozdulatot visszafojtott lélegzettel követtem.

- Szeretlek – suttogtam remegő ajkakkal, s kezemben a jövő ígéretének jelképével nyakát átölelve szorítottam magamhoz.

~¤~

Nyugtalan éjszakám volt, álmomban minduntalan a Black ház falán lógó képek kísértettek. A reggeli teámat kortyolgatva gondolataimba merülve töprengtem amíg Jake készülődött, ám mikor megjelent, mosollyal az arcomon fogadtam. Ma egyedül indultam el, mivel Jacobnak sikerült megjavítani a Rovert, ám az iskola előtt félúton egy éles kanyarral lefordultam. Egy csendes helyet keresve, ahol tépelődésemben senki sem zavarhat meg arra a fennsíkra készültem, ahol Adammel jártam. A hely mélyen a Cullen család területén belül volt, így nem kellett attól tartanom, hogy bárki is arra téved a falkából. A csodálatos látvány fölé magasodó szikla szélére ülve számot vetettem a múlt eseményeivel, végiggondolva minden lehetőséget és elejtett mondatot, mielőtt meghoztam a határozatot. Lassan peregtek előttem a képek, a felhőtlenül boldogok éppúgy, mint a gyötrelmesek, melyek a szívemet szaggató fájdalommal együtt érkeztek. A filmszalag végén felálltam, s a szakadék szélén egyensúlyozva kezemet az ég felé tartva szétnyitottam ujjaimat. A tenyeremen nyugvó gyűrű szikrázva csillant fel a felhők közül kibukkanó nap fényében, majd mikor rögtön azután sötét árnyék vetült rá, elfogadva az ítéletet lehunytam a szemem. Döntöttem.

* a titkos szerelem virága

38. Perzselő napok

Később, a konyhában mosolyogva figyeltem, ahogy Jake az óriási adag ételt pusztítja, amit vacsorára készítettem. Nem akartam elrontani a hangulatot, de egész nap motoszkált bennem a gondolat, egy perc nyugtot sem hagyva.

- Jake, kérdezhetek valamit? – tettem fel a kérdést visszafojtott lélegzettel.

- Ühüm – felelte szűkszavúan, mert épp egy hatalmas cafat steaket próbált legyűrni.

- Mi okozta a fordulópontot, ami miatt úgy döntöttél, hogy visszajössz? – néztem rá kutató tekintettel.

- Szeretlek, ez nem elég indok? – kérdezte abbahagyva az evést, de kerülte a pillantásom, végül felsóhajtott. – Láttam Paul gondolatait. Mindent, ami Long Islanden zajlott, és rájöttem, ha ott, akkor nem történt köztetek semmi, nincs miért aggódnom. – Nézett rám immár nyíltan, ám most én sütöttem le a szememet zavaromban. – Claire, nem hibáztatlak semmiért, Paul jóképű férfi, és biztos vagyok abban, hogy kevesen állták volna a vehemens közeledési kísérleteit, de te megtetted, és ez nekem elég. Nem fogom többet felhozni ezt a témát, megígérem neked! – Miközben beszélt, arca meg-megrándult a felidézett emléktől. Tudtam mennyire nehezére eshetett látni Paul legintimebb titkait, amitől egyre jobban szégyelltem magam. – Claire, ez már mind nem számít, hiszen szeretjük egymást, és csak ez a fontos – nyúlt át az asztalon, hogy megfogja a kezem. Halványan elmosolyodtam, majd egy nagyot sóhajtva végre a szemébe mertem nézni. – Van még ebből a steakből? – vigyorgott rám hirtelen, mire feszültségemből oldottabban álltam fel a szelet húsért.

- Jake, ha így folytatod, hamarosan pocakot eresztesz – nevettem el magam a látványtól, ahogy rávetette magát az újabb adag ételre.

- Ne félj attól, kell az energia. Különösen az estékre – mért végig sokatmondóan, ajkán perverz vigyorral.

- Javíthatatlan vagy! – forgattam a szemeimet megjátszott felháborodással, de miközben nekiálltam mosogatni, alig bírtam visszafojtani kuncogásomat.

- Ez később is ráér, most más terveim vannak veled – akasztotta meg ténykedésemet hátulról támadva.

- Most tömtél magadba egy akkora ételmennyiséget, ami egész La Pushnak elegendő lett volna – évődtem vele némi túlzással. – Nem félsz, hogy rosszul leszel? – gúnyolódtam hátra sem fordulva. A következő pillanatban kicsúszott a lábam alól a talaj, ahogy Jake pördítve egyet rajtam a vállára dobott, mint egy krumplis zsákot. – Jake! Azonnal tegyél le! – ütögettem a hátát, miközben hangosan nevetve megindult a lépcsőn felfelé. – Na, várj, ezt még megbánod, te ősember! – tört ki belőlem is a gurgulázó hang, amikor a fenti folyosó falán függő tükör előtt elsuhanva megláttam benne magunkat.

Lábával berúgta a háló ajtaját, majd néhány öles lépés után az ágyra dobott. Kihasználva a szusszanásnyi időt, amíg szinte letépte magáról a pólót felpattantam, hogy mellette átcsusszanva az ajtó felé iszkoljak, de mielőtt kacagva kiszaladhattam volna utánam nyúlt, hogy nadrágom derekát megragadva magához rántson.

- Állj csak meg, te szökevény! Hova ilyen sietősen? – somolygott az orra alatt huncut csillogással a szemében.

Ahogy végigsimított a hajamon, miközben forró teste az enyémhez préselődött lehervadt a játékos mosoly az arcomról, s mikor elnyíló ajkaim jelezték mire vágyom, már a Jake íriszén fellobbanó láng fényét tükrözték vissza pupilláim. Egy gyengéd taszítással az ágyra löktem, majd sietősen gombolni kezdtem a felsőmet. Amíg végeztem vele Jake felült, hogy közben egy határozott rántással a nadrágomtól szabadítson meg, ám a fehérneműt már óvatosabban csúsztatta végig combomon. Amikor a finom anyag a bokámra siklott, hatalmas tenyerét immár mezítelen fenekemre simítva közelebb húzott, hogy forró ajkát a hamvas dombra nyomja. Kutakodó nyelvét megérezve a legérzékenyebb pontomon ujjaimmal a hajába markoltam, mialatt halk, kéjes sikoly tört fel torkomból. Jake most felállt, majd villámgyorsan megszabadulva feszítő nadrágjától fenekem alá nyúlva felkapott, s combomat a dereka köré fonva hevesen a falhoz nyomott. Egész testem pulzálva vágyta befogadni duzzadó férfiasságát, amit a mindent elsöprő, szenvedélyes csók kíséretében egy erőteljes, határozott mozdulattal belém vezetett. A vállába kapaszkodva nyögtem fel az ő hörgésének visszhangjaként, s körmömet a húsába vájva sürgettem a folytatást. Kemény, mélyre hatoló mozdulatokkal korbácsolta egyre magasabbra a közöttünk dúló szenvedélyt, s mikor a gyorsuló lökések a kéjt kirobbantva szikrázó fénypontok miriádját szórták szerteszét lehunyt szemhéjam mögött, sikolyomat a nyakába fojtva gyengéden beleharaptam. Fogaim nyomását érezve bőrén felajzottan hördült fel, s egy utolsó, kemény lökéssel görcsösen rándult össze. Szinte sokkos állapotban omlottam el a karjában, tudatom ködösen érzékelte, hogy miközben nyakamat forró csókok árasztják el, lassan kicsúszik belőlem.

- Ne még! – sikoltottam fel, mire megfékezve a mozdulatot újra ölem mélyére préselte alig-alig apadó vágyát.

Álmatagon simogatva hátát masszíroztam bőrébe az izzadság apró cseppjeit, miközben ziháló lélegzését meg-megakasztva csókoltam duzzadt ajkait. Mikor végül lelohadt a vágy, óvatosan az ágyra fektetett, s mellém helyezkedve gyengéd cirógatásokkal kényeztetett.

- Nem vagyok olyan tapasztalt, mint Paul, de nem akarom, hogy bármiben hiányt szenvedj – súgta fülembe elégedett sóhajaim hallatán. A férfi nevének említésére megmerevedtem.

- Jake, nekem nem kell bizonyítanod – jegyeztem meg halkan.

- Ne aggódj, nem esik nehezemre. Ha adsz még öt percet, megtapasztalhatod mennyire nem – nézett a szemembe provokatívan vigyorogva.

- Biztos, hogy kell az az öt perc? – simítottam végig ágyékán, ujjaimmal lágyan körbeölelve máris emelkedő férfiasságát.

- Talán kettő is elég lesz – gördült fölém somolyogva.

~¤~

Hajnalban arra ébredtem, hogy fázom, ám ujjaim hiába tapogatóztak Jake forró bőre után kutatva, csak az üres lepedőt érzékelték.

- Jake? – ültem fel ijedten sikoltva, miközben tüdőmből az összes levegőt kiszorítva préselt össze a félelem.

- Itt vagyok – jelent meg az ajtóban bűntudatosan, s látványától újra levegőhöz jutottam. – Nem akartalak megijeszteni, de muszáj voltam leosonni, hogy egyek valamit, mert egyre hangosabban korgott a gyomrom.

- Hihetetlen vagy – csóváltam meg a fejemet megkönnyebbülten mosolyogva. – Kezdek túlzottan hozzád szokni – mormoltam a mellkasába, mikor mellém csúszott a takaró alatt.

- Éppen ideje volt – simított végig a hátamon álmosan. – Gyakrabban kéne összevesznünk – veszett a csendbe dörmögő hangja.

Egyenletes lélegzését hallgatva engem is elnyomott a fáradtság, s hamarosan boldog mosollyal az ajkamon merültem el az öntudatlanság végtelen nyugalmában.

Pár másodperccel az ébresztőóra csipogása előtt tértem magamhoz, amit a mélyen alvó Jake felé pillantva azonnal lenyomtam. Fáradt arcvonásait kutatva úgy döntöttem nem keltem fel, a kimerítő éjszaka után ráfért a pihenés. Vigyázva minden mozdulatra, halkan végeztem a reggeli tisztálkodással egybekötött készülődést, közben néha-néha az ágy felé pislantottam, ám úgy tűnt Jake-et ma ágyúdörgéssel sem lehet felriasztani. A gyors reggeli közben írtam néhány sort, miszerint a Rovert hagyja az iskola parkolójában, majd a hűtő ajtajára nyomva kifelé indultam. Az volt a tervem, hogy félretéve a vele kapcsolatos ellenérzéseimet megkérem Bellát, vigyen ma el, de a felhajtón az autó mellett elhaladva valaki megállított.

- Ugye nem azt tervezed, hogy nélkülem lépsz le? – nyomott egy csókot a fülem alá kellemesen fárasztó estém szerelmes hódítója.

- Miért nem maradtál még az ágyban? – nyúltam hátra karomat a nyaka köré kulcsolva.

- Majd pihenek később, de most elviszlek az iskolához – nyitotta ki nekem az ajtót.

Az út nagy része réveteg szótlanságban telt, miközben gyakran néztünk egymásra bárgyú mosollyal. A parkolóban nem tudván elszakadni a másiktól hosszasan ölelkeztünk, ám mikor az autó ajtajához szorítva egyre hevesebbé vált a csókja, megérezve a diákok rosszallóan fürkésző tekintetét, eltoltam magamtól.

- Apám, titeket aztán rendesen elkapott a gépszíj – hallottam meg Emmett hangját, aki épp ezekben a percekben parkolt le mellénk. – Szép harapás, Claire, egy vámpírnak is becsületére válna – röhögte el magát, észrevéve a Jacob nyaktövénél díszelgő foglenyomatot.

- Ne irigykedj! – morrant felé a férfi, de sötét pillantásával ellentétben szája sarkában büszke mosoly bujkált.

- Ha arra gondolok mit műveltetek az éjjel, talán egy kicsit, de elnézve a kifacsart külsődet, már kevésbé – gúnyolódott Emmett. – Úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger. Mondjuk Claire sem fest jobban, nagy muri lehetett – mért végig a visszafojtott röhögéstől rázkódva.

Fejét ingatva indult a bejárat felé, amikor tekintetem Belláéba ütközött, melyben mintha irigységet láttam volna megcsillanni. A vállát átkaroló Edwardra pillantva átfutott rajtam a gondolat, hogy a világ összes márványhideg vámpírjáért sem cserélném el az én forró farkasomat, amitől leplezetlen szánakozás ült ki arcomra. Edward szemében harag villant, melytől észbe kapva sajnálkozó mosollyal biccentettem feléjük. Elfordulva tőlük kaján vigyorral a képemen indultam a lépcső felé, hogy a bejárat előtt megállva még egyszer visszanézzek Jake-et kutatva. Már a motorján ülve ragyogó mosollyal intett felém, amit csillogó szemekkel viszonozva hátráltam, hogy végül elszakadva tőle belépjek az ajtón. A mai csoportot az igazgató kérésére megcseréltem a csütörtökivel, így Alice és Edward társaságában kellett az óráimat eltöltenem. Kínosan ügyelve gondolataimra igyekeztem nem Jacob felé kalandozni, ám a nap végéhez közeledve nem bírtam tovább féken tartani az emlékképeket. Az utolsó percekben az ablakon kibámulva réveteg mosollyal idéztem fel az elmúlt éjjel minden édes percét, amit a csengő megszólalásakor Edward szóvá is tett.

- Értékelném, ha megkímélnél a hard pornó részletektől – lépett oda hozzám, amikor kiürült a terem.

- Magad is megkímélheted, ha nem kutakodsz a fejemben! – csattantam fel vérvörös arccal. – Inkább azzal kéne törődnöd, hogy kielégíts végre a barátnődet – vágtam még vissza Bella irigységtől izzó szemeire utalva, mire dühösen felmorrant.

- Hidd el, megtenném, ha nem ütközne akadályba! – Csodálkozva felhúzott szemöldökömet látva elkínzott vonásokkal folytatta – Nyilván fogalmad sincs arról, milyen sérüléseket képes okozni egy vámpír az emberi testen.

- Sajnálom, nem tudtam, hogy ez az oka – kértem bocsánatot, mikor átsuhant rajtam a felismerés.

- Akkor most már tudod – húzódott gúnyos mosolyra ajka, miközben elfordulva tőlem kisétált.

- Ne vedd a szívedre, Edward kicsit feszült mostanában – küldött felém egy mosolyt Alice, mielőtt ő is magamra hagyott.

~¤~

Napjaink hétvégéig egyformán teltek, iskola után átmentem a Black házba, hogy ott főzzem meg az ebédet, azután ha Jake nem a fiúkkal csavargott, együtt sétálgattunk a parton, mielőtt hazafelé indultunk. Minden éjjel forró hangulatban élveztük egymás társaságát, azután kifáradva hanyatlottunk a párnák közé, így pénteken kihasználva a szabadnapot, tovább maradtam ágyban. Jake korán elment az iskolába, ezen a délelőttön tehát egyedül sétáltam ki a tengerhez, hogy rajzolással töltsem az ebédig hátralévő időt. Egy felhalmozott uszadékfa rakás mellett telepedtem le, mely némileg védett a felélénkülő széltől, de a part nagy részét eltakarta előlem. Néhány perc múlva hangokra lettem figyelmes, ezért kíváncsian kandikáltam ki a rések közül. Két felém tartó alakot láttam, akikben felismerve Pault és Leaht, tekintetem elkapva, dobogó szívvel húztam összébb magam. Noha elveim tiltakoztak a leskelődés ellen, képtelen voltam megállni, így hamarosan újra a hasadékok között feltáruló látványra tapadtam. Nem messze tőlem megálltak, s miközben Paul felhúzott térdei között kavicsokat dobálgatva leült a földre, Leah mögé térdelve meztelen vállát simogatta.

- El kell őt felejtened. Semmi értelme ennek az önkínzásnak – sodorta felém a szél Leah hangját, mely most meglepően bársonyosan csengett.

A férfi nem válaszolt, kezeit a tarkójára fonva hajtotta le fejét a térdére. A pólusaiból áradó gyötrelem vasmarokkal szorította össze a szívemet.

- Miért nem próbáljuk meg együtt? – ült le mellé Leah, immár a hátát simogatva. – Mindketten sokat szenvedtünk, így megértjük a másikat, akár még jó is kisülhet belőle. Férfi vagy, sokáig úgysem bírod ki egy nő érintése nélkül – győzködte tovább Pault.

A szélirány most megfordult, s a férfi hátát kiegyenesítve felkapta fejét, hogy a levegőbe szimatoljon. Hirtelen felpattanva felém nézett – a tekintetéből áradó elkeseredett kín mellbe vágott. A ceruzát görcsösen szorítva húzódtam hátrébb, reszketve a félelemtől, hogy rövidesen egészen közelről kell ezekbe a szemekbe néznem, de várakozásommal ellentétben elfordult, hogy sietős léptekkel távolodjon el tőlem. Leah szintén megérezte az illatomat, mert tekintetében izzó gyűlölettel fordult felém, hogy egy perccel később Paul után induljon.

~¤~

Vasárnap Em meghívott minket ebédre, amit legszívesebben visszautasítottam volna, mert a gondolattól, hogy újra találkozom Paullal, szorongással teltem el. Jake jókedvűen készülődött, nem vett észre semmit ügyesen leplezett feszült hangulatomon. Belépve a kis ház ajtaján megkönnyebbültem vettem észre, hogy sem a férfi, sem Leah nem fog részt venni a közös programon, ezért immár felszabadultan nevettem a fiúk csipkelődésén, egészen addig, amíg a desszert után mi kerültünk terítékre.

- Haver, ha így folytatjátok, hamarosan túlnépesedik a falka – röhögött fel Jared, hátba vágva közben Jake-et. – Mi sem fogjuk vissza magunkat Kimmel, na de ez felülmúlhatatlan.

- Jared! – szólt rá Emily szemrehányóan, ám most Embry vette át a szót.

- Első ránézésre nem is gondolná az ember, hogy Claire ilyen szenvedélyes fruska. Jól jártál vele, testvér – nézett ránk gátlástalanul vigyorogva.

- Ideje lenne lekattanni a témáról – morogta Jake pironkodva.

- Te nem tudtad féken tartani a gondolataidat, viseld a következményeit – vonta meg a vállát Embry. – Nem csodálom, hogy Paul nem bírta tovább.

- Vagy inkább Leah beképzelt szerelmét nem volt képes elviselni, azért menekült el fejvesztve – kontrázott rá Jared, mire immár Sam szólt közbe.

- Elég legyen!

Az alfa parancsának engedelmeskedve végre témát váltottak, de nem tudtam tovább leplezni érzéseimet, s hirtelen felpattanva vöröslő arccal rohantam ki. Jake utánam sietett, majd némileg félreértve a reakciómat, bűnbánó képpel fordított maga felé.

- Ne haragudj, képtelen voltam nem rád gondolni.

Fejemet megrázva, tekintetemet mereven a földre szegezve simultam mellkasára, majd miután sikerült visszanyernem higgadtságomat, visszasétáltam vele a házba. Emily fürkésző, vesébe látó pillantásától kísérve ültem vissza a helyemre.

~¤~

Pault nem láttam ezek után, s bár mélyen legbelül éreztem a hiányától keletkezett űrt, tudtam, hogy ez így a jó mindannyiunknak. Életem legboldogabb napjai töltöttem Jake-kel ezen az eldugott, misztikus kis helyen, mely annyira különbözött a megszokott világtól, melyben felnőttem. Gyakran várt rám az iskola előtt, hogy azután néhány órát La Pushban töltve tegyük szebbé a miénken túl Billy napjait is. Néha elmentünk Port Angelesbe egy mozira, vagy vacsorára, illetve csak úgy, sétálgatva nézelődtünk a város utcáin. Sok időt töltöttünk Emilyék társaságában is, immár felszabadultan nevetve a fiúk poénjain. Leah többnyire kerülte ezeket az összejöveteleket, ha én is részt vettem rajtuk, így zavartalanul élvezhettem a falkával együtt a közös perceket. Az éjszakák, és néha a nappalok is ugyanolyan szenvedélyesen teltek, megunhatatlanul feledkeztünk egymásba a feltoluló érzelmek hevében. Azonban ahogy a napkorong sem árasztja sokáig ragyogóan tündöklő sugarait zavartalanul a földre, úgy borult vészterhes felhő árnyéka a mi végtelennek hitt, boldog napjainkra is egy reggel.

37. Utórezgések

- Na, mi az srácok, szellemet láttatok? – kiáltott oda Paul, miközben felénk közeledve lekapott egy pohár italt a pultról, pedig szemmel láthatóan nem ez volt az első, amit ma este legurított.

Azt a fekete, lezserül elegáns inget viselte, amit még én vettem neki otthon, és a grafitszürke hasonló adottságokkal rendelkező nadrág szintén ismerős volt. A finom, magában mintás anyagból készült inget a hatást fokozván félig kigombolva viselte, így kétséget sem hagyott afelől, hogy az kidolgozott testet takar. Szexisen jóképű kisugárzására mások is felfigyeltek, epekedő lányok hadának tekintete kísérte lépteit.

- Hoppá, téged is a szöszke öltöztet? – lépett oda Emmett érzékelve a fagyos hangulatot. – Ezt az inget kölcsönadhatnád, bár félő, hogy nekem szűkös lesz – próbálta oldani a feszültséget.

- Felőlem a csajt is viheted – lökte oda gúnyosan felvillantva fogait. – Savanyúak vagytok, ideje jobb társaság után néznem – közölte lesajnálóan végigmérve, majd a tömeg közé vetette magát.

- Ebből baj lesz – jegyezte meg Jake sötét pillantást küldve utána.

- Ha vérontást akartok, azt kint tegyétek meg – figyelmeztette Emmett, mire Jacob vállat vont.

- Ezt Paulnak mondd.

Aggodalmasan figyeltük hogyan flörtöl a jelen lévő lányokkal, tánconként váltogatva őket, azonban a többiekkel ellentétben engem nem tévesztett meg, tudtam, hogy ez a műsor nekem szól, ám én féltékenység helyett szánakozással követtem. Néha-néha a reakcióra várva felém pislantott, de mivel továbbra is nyugodtan álltam Jake mellett, a rátapadó barna lányt félretolva felénk indult.

- Kölcsönkérhetem a barátnődet? – nézett kihívóan Jake-re.

- Ezt tőle kérdezd meg – intett a fejével, mire Paul immár hozzám intézte a kérdést.

- Táncolnál velem?

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Kicsit többet ittál a kelleténél – préseltem össze ajkaimat.

- Kérlek! – nyújtotta felém a kezét, s szemében pökhendiség helyett könyörgés tükröződött. – Ennyi talán jár nekem, nem igaz?

Ez talált, ügyesen utalt arra, hogy hálával tartozom neki, ezért elbizonytalanodva néztem Jacobra, a beleegyezésére várva. Mikor némi töprengés után bólintott, Paul kezébe helyezve az enyémet hagytam, hogy a táncolók közé húzzon. A feldübörgő latinos beütésű klubzene pillanatok alatt forró hangulatot teremtett. Paul meglepetésemre remek táncos volt, elképesztő ritmusérzékkel vezetett, s hamarosan mindent feledve adtam át magam az mozgás élvezetének. Látva oldott hangulatom egyre bátrabban simult hozzám, teljességgel figyelmen kívül hagyva, hogy Jake a távolból minden mozdulatunkat követi. A zene a véremben lüktetett, és bár félig sem ürült ki a pohár, melyet Emmett érkezésünkkor a kezembe nyomott, az alkohol is megtette hatását, így vele együtt már én is gátlástalanul mozogtam. Az egy táncból kettő lett, majd három, végül már követni sem tudtam mióta élvezzük egymás társaságát. A levegőt áthatotta a forró erotika, a körülöttünk lévők elképedve figyelték a közöttünk lévő összhangot, mellyel a másik gondolataiban olvasva kísérték egymást a gyakran bonyolultan kígyózó mozdulatok. Paul mellkasán gyöngyöző cseppek futottak végig, és az én hajam is kócosan kezdett tapadni a homlokomra. Amikor a mozgást egy pillanatra sem szakítva félbe megemeltem a kezeimmel összefogott tincseimet, hogy a nyitott ablakokból beáramló levegő kicsit lehűtsön, a mindeddig a csípőmet markoló kéz a nyakamra fonódott, majd egy villámgyors mozdulattal magához húzva Paul hevesen megcsókolt. A döbbenettől lebénulva adtam át magam ajkai szenvedélyes játékának, ám nem tartott sokáig, mert a felénk vetődő Jacob szinte letépve rólam, egy hatalmas jobb horgot küldött az arcába. A férfi először hitetlenkedve tapogatta vérző orrát, majd torkából dühös morgást hallatva nekiugrott támadójának.

- Hé, hé, hé! – pattant oda Emmett, hogy Jaredékkel karöltve szétválassza a fiúkat, és ezzel egy időben kifelé utasítsa őket.

- Ezt kint játsszátok le! – kiáltott rájuk figyelmeztető hangsúllyal, mire mindketten kirontottak az ajtón. A falkatagok nyomában lélekszakadva vetettem utánuk magam, rémülten képzelve el közben meggondolatlanságom következményeit.

- Eltörted az orrom, te barom! – ordította Paul, a buli helyszínétől immár biztonságos távolságban.

- Megérdemelted a leckét, legközelebb nem nyomulsz más barátnőjére – vágott vissza Jake higgadtan, mire Paul dühödten felüvöltve hirtelen átváltozott.

- Nem harcolok veled, testvér – rázta meg a fejét Jacob, rezzenéstelen tekintettel állva a farkassal szemben. Egy darabig feszülten méregetve a másikat kerülgették egymást, ám időközben odaértem, s Jake-et eltakarva vakmerően Paul elé cövekeltem.

- Miért nem engem tépsz szét? – kiáltottam rá. – Én vagyok egyedül a kínjaid forrása, ő nem tehet semmiről!

A hatalmas szürke fenyegető morgást hallatott, amivel csak azt érte el, hogy dacosan még közelebb léptem. Haragom pillanatok alatt elszállt, amikor tekintetem összekapcsolódott a farkaséval, mely vonásaimat visszatükrözve egyre fátyolosabbá vált, akárcsak az enyém. Arcomat a kezembe temetve rogytam térdre előtte, ezzel is jelezve, hogy behódolok az akaratának, ám morgás helyett ezúttal nyüszítést tört fel torkából, majd nedves orrával megbökve a földre kushadt elém.

- Sajnálom, Paul – öleltem át a busa fejet, remegő hangon suttogva fülébe a szavakat. Miközben arcomat dús szőrébe temettem, hátamban egy másik szenvedő pillantás szúrását éreztem. – Szeretem Jake-et, bocsásd meg ezt nekem.

A farkas most kihúzta ölelésemből a fejét, azután felállva tekintetét köztem és Jacob között járatta egy percig, végül hátat fordított, hogy hatalmas ugrásokkal vesse bele magát a sűrűbe. Amikor Jake hozzám sietve feltámogatott, hogy féltő gondoskodással öleljen magához, egy elnyújtott, szívet tépő vonyítás hallatszott a távolból, amibe minden ízemben beleremegtem.

- Menjünk haza – súgta a fülembe, mire szótlanul bólintottam. Miközben elköszöntem a fiúktól, képtelen voltam a szemükbe nézni, nem tudtam volna elviselni a bennük tükröződő szemrehányást.

Hazafelé Jake szokatlanul csendes volt, de gyakran felé pillantva nem láttam semmi árulkodó jelet az arcán. Meglepett higgadtsága, amivel az egész helyzetet kezelte. Arra számítottam, majd otthon ront nekem, hogy felelősségre vonjon a történtek miatt, ám tudomást sem véve rólam indult fel a lépcsőn. A háló csukott ajtaja előtt egy percre megálltam, azután nagy levegőt véve benyitottam. Ott állt az ablak előtt, látszólag elmerülten kémlelve kifelé, de tudtam, hogy belül önmagával harcol.

- Jake… - szólítottam meg halkan. – Borzasztóan sajnálom, hogy ezt végig kellett nézned. Fogalmam sincs, mi ütött belém.

- Én tudom. Szereted őt – felelte még mindig hátat fordítva.

- Téged szeretlek – suttogtam elgyötörten. – Kérlek, nézz rám!

Rövid tétovázás után lassan megfordult, de bár ne tette volna… A hamuszín arcon játszó árnyjáték elmélyítette elkínzott vonásait, melyek látványa a szívembe markolt.

- Jobban szeretlek annál, semhogy úgy láncoljalak magamhoz, hogy közben egy másik férfi után vágyakozz – mondta színtelen hangon. – Ha őt akarod, én elengedlek, nincs erőm tovább küzdeni érted. Most hazamegyek, majd akkor keress, ha biztos vagy abban, hogy mellettem akarsz maradni.

- Nem akarom, hogy elmenj! Kérlek, Jake! – fogtam könyörgőre, életemben először alázkodva meg egy férfi előtt, de már ez sem számított. – Miért nem hiszed el, hogy szeretlek? – zokogtam fel, mire magabiztossága megrendült, s öles léptekkel átvágva a szobán mellettem termett.

- Sss, ne sírj, nem tudom elviselni – szorított magához. Úgy kapaszkodtam belé, mint a fuldokló, minden ízemben remegve vágytam karjainak megnyugtató ölelésére. Tekintetem az övébe kapcsolva néztem fel rá, miközben megdöbbenten tapasztaltam, hogy az ő szemét is elfutották a könnyek.

- Maradj velem – suttogtam alig hallhatóan, mire ajkait összeszorítva bólintott.

- Gyere, feküdjünk le – húzott az ágy felé, majd kibújva ruháiból leheveredett. Kapkodó mozdulatokkal téptem le magamról én is a textilt, hogy minél előbb hozzá bújhassak. Amikor mellé fészkelődve karomat átvetettem a mellkasán, halkan felsóhajtott, de ölelésem viszonzatlan maradt.

Egész éjjel álmatlanul forgolódtam, úgy éreztem, ezúttal túlfeszítettem Jake-nél a húrt, így rettegtem attól, hogy mire felébredek, csak a hűlt helyét találom. Pirkadatkor nem bírtam tovább, halkan kilopóztam a fürdőbe, hogy lemossam magamról a bűntudat szennyét. Hiba volt elfogadnom Paul felkérését, amit csak tetéztem azzal, hogy Jake jelenlétét figyelmen kívül hagyva szemlátomást élveztem is a társaságát. Közelsége könnyeddé tett, ezáltal fel sem tűnt, hogy egy külső szemlélő számára mindez több volt egyszerű szórakozásnál. Nem akartam elveszíteni Jacobot, de Pault sem voltam képes sokáig nélkülözni, pedig tudtam, hogy ezt kell tennem, ha nem akarom lerombolni a boldogság épülő várát, amit Jake-kel apránként emeltünk egyre magasabbra. Mire végeztem a fürdéssel világosan láttam mi a helyes út: el kell követnem mindent, hogy távol tartsam magam Paultól. Égetően fájdalmas lesz, de miként a tüskét, csak egyszer kell határozottan eltávolítani, különben hosszasan elhúzódó, kínzó gyulladást okoz.

Halkan visszaosontam a hálóba, s vázlatfüzetemmel a kezemben az ablakpárkányra kuporodtam, hogy az alvó Jake-et lerajzoljam. Valamit álmodott, vonásai percről percre változtak – az imént megfeszült izmok a szorosan összepréselt szemhéjakkal együtt ellazultak, szája résnyire nyílva alig észrevehető csücsörítésre húzódott, majd újra átrendeződtek a leplezetlen érzelmek, s ezúttal gyermeki bájjal fűszerezett mosoly játszott ajkain, miközben lehunyt szemeinek sarka apró ráncokba gyűrődött. A vázlatot letéve belefeledkeztem a látványba, egy csepp szégyenérzetet nélkül élvezve a leskelődés édes perceit. Hosszú ideig bámultam csendesen arcának játékát, néha öntudatlanul is visszatükrözve az enyémen őket, amikor megérezte, hogy nézem, pillái megrebbentek.

- Jó reggelt! – húzódtak mosolyra ajkai mikor felnyitotta a szemét, s ebben a pillanatban a nap is előbújt a felhők közül, hogy arcára vetítve sugarát, fényfátyollal vonja be azt. – Mit csinálsz?

- Le akartalak rajzolni, de belefeledkeztem a vonásaid tanulmányozásába, így egy idő után csak néztelek – feleltem elbűvölten.

- Kilestél? Így is túl magabiztos vagy – ült fel az ágyban zavartan.

Vártam, hogy odajön, de nem tette, szótlanul indult a fürdőszoba felé, ahonnan sokáig nem bukkant elő. Éreztem, hogy valami nincs rendben, ezért enyhítve a gyötrelmes várakozást, a konyhába indultam reggelit készíteni. Amikor elkészült, meglepetten vettem észre, hogy Jake ott áll az ajtóban, de nem lép beljebb. Kérdő pillantásomra egy percig habozott, majd komor arckifejezéssel megszólalt.

- Nem vagyok éhes. Ne várj ebédre, sem vacsorára, mert nem jövök haza.

Csendes beletörődéssel hallgattam, ijesztő nyugalommal csomagolva be közben a reggelire szánt ételt.

- Vidd el Billynek – nyújtottam felé, mintha minden rendben lenne.

- Meg sem kérdezed miért? – vette át, közben összeszűkült szemekkel kutatva arcomat.

- Szabad ember vagy, azt csinálsz, amit akarsz. Ahogy az érzéseimmel is, melyeket számtalanszor feltártam már neked – néztem rá nyíltan. – Tudom, hogy hibáztam, de nem fogok többet bocsánatot kérni ezért. Ha az érzelmeid őszinték, vissza fogsz térni, ha pedig nem így történik, bár össze fog törni, de felemelt fejjel fogom elviselni. El kell mondanom valamit… meg akartalak kímélni tőle, de azt akarom, hogy tisztán láss, és ne legyenek többé titkaim előtted. Nem ez volt az egyetlen csók Paullal, akkor is megtörtént, amikor otthon voltam. Azonban a tegnapival ellentétben azt én magam adtam. Ennek ellenére most is itt vagyok veled, és nem fogom elmagyarázni miért tettem, mert úgy érzem, ez a tény beszédesebb minden szónál. Ha nem bízol bennem, nincs értelme együtt maradnunk.

Szavaimat döbbent csend követte, ám a szemei haragtól égtek, elárulva ezzel a benne dúló elkeseredett indulatot. Szinte vártam, hogy kirobbanva belőle üvöltve vágja fejemhez a szemrehányásait, ám ehelyett ökölbe szorított kezekkel szótlanul kisétált.

~¤~

Egész hétvégén nem jelentkezett, amitől kezdtem kétségbeesni, de ezt a döntést neki egyedül kellett meghoznia, ezért türelmet erőltetve magamra vártam, hogy visszatérjen hozzám. La Pushnak még a környékét is kerültem, senkivel sem akartam találkozni a falkából. Hétfőn kelletlenül indultam el az iskolába, az utolsó tanítással töltött nap óta mintha egy évszázad telt volna el, jelentősen megváltoztatva a viszonyokat. A pénteki botrányosan végződött bulinak több szemtanúja is volt az iskolából, ami még kevésbé tette elviselhetővé a kezdést, ezért szorongva szálltam ki a kocsiból. Azonban félelmeim elhamarkodottnak bizonyultak, néhány érdeklődő pillantást leszámítva rám sem hederítettek, így valamivel bizakodóbban indultam az ebédlő felé a délelőtti órák után. Számítottam rá, hogy a Cullen társaságban már nincs helyem, aminek több oka is volt, és sejtéseim beigazolódtak, mert egyikük sem hívott az asztalukhoz. Igazából nem különösebben bántam, és bár Alice és Emmett hiányzott, jobb volt a békesség, különösen a Bellához fűződő megmagyarázhatatlan ellenszenvem miatt. Amikor épp erre gondoltam, Edward összepréselődött ajkakkal fordította felém a fejét, mire üzentem neki gondolatban, hogy nem tehetek erről, kénytelen lesz elfogadni. Magányosan ücsörögve egy félreeső asztalnál néha elkaptam Alice szánakozó pillantását, majd Emmett kacsintását, melyet bizonytalan mosollyal viszonoztam. A délutáni órák végeztével a folyóson megállított az igazgató, aggodalmasan érdeklődve hogylétem felől. Miután biztosítottam róla, hogy immár remek egészségnek örvendek, negédes mosollyal engedett utamra. Mr. Cooper az a fajta férfi volt, aki viszolygással töltött el az első perctől fogva, és ez az érzés azóta sem változott. Gondolataimba merülve léptem ki az ajtón éppen azt fontolgatva, ha Jake továbbra sem jelentkezik, összecsomagolok. Amikor észrevettem, hogy a lépcső aljában várakozik majdnem elvétettem a lépést, miközben szívem hevesen meglódult, hogy egy pillanattal később várakozón szoruljon össze. Talán nem is engem vár – lépkedtem tovább bizonytalanul, ám szemei minden kétséget kizáróan az én arcomat pásztázták. Közben elfogytak a lépcsőfokok, és immár egymással szemben álltunk, zavartan várva a másik reakciójára. Jake mozdult előbb, s karját felemelve ölelésébe zárt. Mikor fejemet a vállára hajtva megcsapott a jól ismert fanyar, őszi erdőt idéző illata, magamra erőltetett nyugalmam szertefoszlott, s könnyeim megállíthatatlanul áztatták el pólóját. A megkönnyebbülés cseppjei voltak ezek, melyek lelkemet felszabadítva gördültek végig az arcomon. Ebben a percben az sem érdekelt, hogy figyelő tekintetek követik a jelenetet, megszűnt számomra a külvilág.

- Ne sírj, kedves – suttogta a fülembe túláradó érzelmektől terhes hangján, majd eltolva magától ujjaival gyengéden letörölte az apadó patakot.

- Ezt most értsem úgy, hogy… - hebegtem félbevágva a mondatot, mire Jake halvány mosollyal bólintott. Fáradt arcáról ordított, hogy számára ugyanolyan nyomorultul teltek el a külön töltött napok.

- Gyere, van egy kis meglepetésem, szeretnélek kiengesztelni, amiért ilyen pocsék partner vagyok – mondta fanyar öniróniával.

- A pocsék partner kupára csak utánam pályázhatsz. Egy életre szóló jogot nyertem rá – eresztettem meg a gyenge poént, ennek ellenére Jacob fogai felvillantak.

- Mi lesz a motoroddal? – vontam fel a szemöldököm, mikor velem együtt készült beszállni a Roverbe.

- Majd reggel érte jövök. Nem hinném, hogy valaki szemet vetne rá, de ha mégis, meg fogom találni – morogta vészjósló hangon.

Hagytam, hogy vezessen, a szemeim még mindig homályosak voltak a könnyektől. A házhoz érve izgatottan húzott magával a lépcsőn felfelé, hogy a hálószobánál előre engedve kitárja nekem az ajtót. Futólag körbenéztem, de nem sikerült felfedeznem az említett meglepetést, ezért még egyszer, immár alaposabban futtattam végig a szememet a tárgyakon, míg végül megakadt az éjjeliszekrényre helyezett képen. Odasiettem, hogy a kezembe fogva tüzetesebben megnézzem, miközben Jake várakozásteljesen figyelte minden mozdulatomat. A fotó minket ábrázolt, ahogy a pénteki bulin szerelmesen összefonódva merülünk el egymás tekintetében. A sejtelmes fények glóriát vontak körénk, mintha valamiféle isteni áldás kísérte volna egybefonódásunkat. Figyelmem ezután a sötétvörösre pácolt fa képkeretre fókuszált, melyet belekarcolt indián motívumok díszítettek.

- Jake, ez gyönyörű! – kiáltottam fel, s miközben ujjbegyemmel puhán végigsimítottam a kézimunkán, tekintetem a meghatottságtól párássá vált.

- Amikor Alice a kezembe nyomta a fotót, azonnal bevillant milyen jól mutatna egy szép keretben – lépett oda hozzám, majd az egyes motívumokra mutatva magyarázni kezdett. – Ez a farkas itt engem ábrázol, a szitakötő te vagy, ami az álmodást és az illúziót szimbolizálja, mert az vagy nekem, akiről mindig is álmodtam. A teknős a család, a termékenység, az összetartozás és a hosszú élet szimbóluma, ezek a labirintusra emlékeztető körök pedig a választásokat jelképezik, amiket az élet dob elénk. A helyes választások akármilyen hosszú és rögös egy életút, mindig harmóniába vezetnek. Végül a szegélymotívumban visszatérő spirálok az élet körforgására, az örök megújulásra utalnak. Mialatt gondolkodtam, ezt faragtam neked az elmúlt két napban.

Képtelen voltam megszólalni, kavarogtak bennem az érzelmek – régiek és újak vegyesen, melyeket Jacob beszámolója szabadított fel bennem. Abban a világban ahonnan jöttem, mindez csupán egy értéktelen kacat lett volna, de számomra a legcsodálatosabb ajándék volt, amit valaha kaptam. Jake-re tekintve a vonásaiból láttam, hogy szíve-lelke benne van – a jövő reménysége, melyet velem, mellettem képzelt el, és hirtelen rádöbbentem arra, hogy ez az érzés számára valóban örökre szóló köteléket jelent. Lassan visszahelyeztem a képet a kis szekrénykére, azután ismét Jake felé fordultam. Íriszemen tisztán, leplezetlenül tükröződött minden, mit nem voltam képes szavakba önteni, de talán nem is volt arra szó, amit ebben a pillanatban éreztem. Végtelenül gyengéden simítottam végig vonásain, miközben a bennem dúló érzelmektől egész testemben remegtem. Ugyanilyen óvatosan, bátortalanul fogta hatalmas tenyerei közé arcomat, hogy felém hajolva gyengéd csókot leheljen ajkaimra. Azonban vágy helyett most egészen más érzéseket szabadított fel bennem, könnyeimnek szabad folyást engedve kapaszkodtam a nyakába. Szótlanul átfogva combjaimat a karjába emelt, s az ágyra ülve ringatni kezdett, mint egy gyermeket. Hosszú ideig maradtunk így, egybeolvadva, egymás szívdobogását hallgatva, melyek lassan felvették a közös ritmust, és immár összehangolódva, egyszerre dobbantak.