34. Közelgő katasztrófa

- Claire, lélegezz! Hallod? Az Istenért, lélegezz már! – hallottam meg Paul kétségbeesett hangját, miközben ütemesen préselte össze a mellkasomat. Kitartó próbálkozása eredményes volt, a tüdőmbe szorult sós vizet felköhögve sikerült újra levegőt vennem. A jeges víztől elkékült szám reszketett a hidegtől, garatomat só marta szárazra.

- Hála az égnek! – ölelt magához a férfi, majd a karjába kapva elindult velem a ház felé. Ujjaimat a nyaka köré fonva simultam a meleg testhez, miközben Paul úgy szorított magához, mintha soha többé nem akarna elengedni. – Megijesztettél, Kislány – suttogta a hajamba.

- Sajnálom, én csak… - krákogtam rekedten a mentegetőző szavakat.

- Sss, ne beszélj, már nincs semmi baj. – Ringatózó léptei altatóként hatottak rám, így mire felértünk a szobámba, bár küzdöttem ellene, szemeim lecsukódtak. Marionett bábuként tűrtem, hogy Paul lehámozza rólam a vizes ruhát, majd az ágyra fektetve betakarjon. Kis idő múlva félig magamhoz térve hallottam, ahogy csörög a telefon, azután Paul rövid válaszait, de képtelen voltam megmozdulni, hogy átvegyem tőle.

- Alszik.

- ….

- Nem, minden rendben, ne aggódj.

- ….

- Megmondom neki.

Miután bontotta a vonalat, a takarót felhajtva szorosan mellém bújt, ám ezúttal a ölelő mozdulatából vágyakozás helyet féltő gondoskodást éreztem. A hidegtől még mindig reszketve hálásan fészkeltem el magam a meleget árasztó karok között, s ebben a percben az sem érdekelt, hogy csupán egy vékony alsóneműben fekszem mellette. Mielőtt végleg elnyelt az álom, még hallottam, ahogy szinte hangtalanul suttogja a fülembe a reménykedő szavakat:

- Maradj mindig mellettem.

~¤~

Kora reggel a fürdőszobából kiszűrődő vízcsobogásra ébredve átfutott rajtam a rémület, mikor a takarót megemelve rádöbbentem meztelenségemre. Azután hirtelen bekattantak az előző nap eseményei, s immár megnyugodva ültem fel az ágyban. Kezem a tarkómra siklott, ám egy nagyobbacska púpon kívül semmi nem emlékeztetett a szerencsétlen balesetre. Az ajtón halk kopogás hallatszott, majd igenlő válaszomra anyám dugta be a fejét. A fürdőszobából kilépő egy szál törölközőbe tekert férfira pillantva mindentudó mosoly áradt szét az arcán.

- Igyekezzetek a készülődéssel, hamarosan indulnunk kell. Apáddal már megreggeliztünk, csak rátok vár a megterített asztal.

- Oké, Anya, rögtön megyünk – feleltem a félreérthető helyzetbe belepirulva.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Paul, miután újra egyedül maradtunk.

- Jól, mintha csak álmodtam volna – feleltem zavartan lesütött pillákkal. – Ismét hálával tartozom neked, lassan életem végéig sem fogom tudni viszonozni.

- Nem várok érte ellenszolgáltatást – vonta meg a vállát, miközben hátat fordítva nekem a nadrágjáért nyúlt.

- Lemész egyedül reggelizni? Még mindig kapar a torkom, ezért inkább kihagynám – kérdeztem témát váltva.

Kisvártatva döbbenten észleltem, hogy a jelenlétemmel mit sem törődve akar felöltözni, ezért zavartan elfordítottam a fejemet. Amikor végre egyedül maradtam, megkönnyebbült sóhajjal ugrottam ki az ágyból, hogy rendbe szedjem magamat. Paul tapintatosan sokáig elmaradt, időt hagyva ezzel a készülődésre, így mire visszatért, sikerült a hajamból egy elfogadható laza kontyot varázsolva a frizurámat is elkészíteni. Épp a ruhám cipzárját próbáltam felhúzni, amikor a férfi visszaérkezett.

- A szentségit! – szitkozódtam, miután félúton a sokadik próbálkozásra is megakadt.

Paul szótlanul mögém lépett, majd ujjait a kocsi alá csúsztatva könnyedén felhúzta. Közben akaratlanul is hozzáért a bőrömhöz, s forró érintésétől megborzongtam.

- Csodaszép vagy – suttogta elbűvölten, amikor fékezni próbálva felgyorsult szívverésemet végre megfordultam.

- Köszönöm! – mosolyogtam rá, majd zavaromat leplezve kikészítettem az ágyra a neki szánt ruhákat. Amíg öltözött, kisétáltam a tágas erkélyre, ahol a korlátra támaszkodva merültem a gondolataimba.

- Claire, segítenél egy kicsit? – szólt ki a férfi néhány perc múlva. – Nem boldogulok ezzel a nyakkendővel.

Ügyetlenségén somolyogva belibbentem, majd mikor a kiegészítő immár tökéletesen megkötve simult a helyére, elégedetten néztem végig rajta.

- Kedves Uram, úgy vélem, ma minden kétséget kizáróan engem fog irigyelni az esküvőn az összes nőnemű vendég – affektáltam a kezemet felé nyújtva.

- Ezt kétlem – morogta az öltönyben feszengve, de közben hagyta, hogy belekaroljak.

Anyámék már tűkön ülve várakoztak a hallban, enyhe késésben voltunk. Amikor lesétáltunk a lépcsőn, mindketten felpattantak a szófáról.

- Tudtam, hogy bízhatok az ízlésedben, ma a te árnyékodba kényszerül minden hölgyvendég – nézett végig rajtam elismerő mosollyal apám.

- Ugyan, ne túlozz. A lányod vagyok, más szemmel nézel rám. Remélem a kísérőmmel is elégedett vagy – fordultam Paul felé büszkén.

- Tűrhető – mordult fel apám -, de senkit nem fog megtéveszteni a külseje, ezért jobb, ha minél kevesebbet társalog.

A durva sértéstől vér tolult az arcomba, ám partnerem megszorítva a karomat ismét megakadályozott a visszavágásban. Anyám sajnálkozó arckifejezésével kísérve, kelletlenül sétáltam ki a ránk várakozó limuzinhoz. A hosszú utat dühömben csendesen fortyogva, szótlanul tettük meg Villámokat szóró pillantásom közben gyakran apámra emeltem, aki figyelmen kívül hagyva a néma üzenetet, konokul megtagadta a bocsánatkérést.

Sietve szálltunk ki az autóból, amikor begördült a hatalmas épület bejárata elé, mert alig néhány percünk maradt a szertartás kezdetéig. Campbell, apám üzlettársa csak futólag üdvözölt minket, azután máris tovább sietett, hogy az oltár elé kísérhesse lányát. Az óriási park füves területén gigantikus pavilon alatt helyezték el az asztalokat a székekkel, melyeket fehér textillel vontak be. Előtte egy nyolcszögletű, kövezett tánctér foglalt helyet, amely majd a ceremónia utáni szórakozást hivatott biztosítani. A parkból mesés rálátás nyílt a tengerre, amit a szervezők kihasználva festői hátteret teremtettek a szertartás helyszínéül szolgáló virágtengerben úszó boltív számára. A vendégeknek elhelyezett szintén fehérbe és világoskékbe öltöztetett székek közé leterített szőnyeg ezüst díszítése pazar pompával szórta szerteszét a Nap sugarait. Sűrű elnézések közepette éppen elhelyezkedünk a számunkra kijelölt helyekre, amikor felcsendült a nászinduló. Judy Campbell arcáról földöntúli boldogság áradt, ahogy apjába karolva a vőlegény felé tartott, akit még nem volt alkalmam megismerni. A menyasszony semmitmondó, már-már csúnyácska madárra emlékeztető vonásai és szögletes, hórihorgas alakja éles ellentétben állt a férfi kicsattanóan egészséges, napbarnított arcbőrével, melyet kifejezetten jóképűnek találtam. Kisportolt testalkatával hanyag eleganciát sugárzott, pontosan olyan férfi benyomását keltette, akinek a hódítás pusztán szórakozás – minden egyes csinos nő megszerzése egy újabb elejtett vad a listán. Ismét egy érdekházasság, gondoltam gúnyosan, és egyszeriben megértettem miért láttam Norman Campbell szemében irigységet felvillanni, amikor bemutattak neki. Apám hatalmas vagyonával a háttérben kellemes külsőmmel bármelyik társaságbeli férfi számára eszményi választás lehettem volna, ellentétben a menyasszonnyal, kinek csúnyácska külseje még a család felhalmozott tulajdonával együtt sem volt elég egy mindkét fél számára előnyös házassághoz. Ugyan a vőlegény jóképű megjelenése azt sugallta, hogy Judy óriási szerencsével választott párt maga mellé, ám a rokonságon végigtekintve gyakorlott szemem azonnal megállapította, hogy vagyon szempontjából közel sem egyenrangúak. A lelkész magasztos hangja áhítatot csalt a vendégsereg arcára, innen-onnan halk szipogást is hallani véltem. A szertartás alatt végig magamon éreztem Paul átható tekintetét, mely kezdett egyre kellemetlenebbül érinteni, ezért halk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor a pár végre megcsókolta egymást. A gratulációt arcomon kényszeredett mosollyal letudva, kezemben egy pezsgőspohárral igyekeztem minél messzebb kerülni a képmutató társaság nyüzsgésétől, ezért Paullal a nyomomban kicsit messzebb sétáltunk, ahol alig lézengett néhány vendég.

- Nahát, Claire, micsoda meglepetés! – hallottam meg a múltból ismerős hangot, melyet akkor örök száműzetésre ítéltem. - Hova lett a híres jó ízlésed? – méregette Pault a jövevény vérlázítóan lenéző pillantással. – Mióta szűröd össze a levet mesztic bugrisokkal?

A durva sértéstől Paul arcán megrándult egy izom, s kezét ökölbe szorítva összeszűkült szemekkel pásztázott végig az idegenen. Láttam rajta, hogy a napok óta betelni készülő pohár ezúttal hamarosan túl is csordul, mely riadt veszélyérzettel töltött el.

- Gyere, Paul, menjünk! Kérlek, ne csinálj botrányt – fogtam meg a karját, miközben elé lépve esdeklő tekintetem az övébe fúrtam.

- Hova siettek, még nem is volt alkalmunk beszélgetni – folytatta Patrick a tolakodó társalgást. – Claire, szebb vagy, mint valaha, mint a bimbózó virág, mely kinyílva teljes pompájában hódít. Látod, milyen kár lett volna tönkretenni a gyönyörű alakod azzal a rossz döntéssel? Hálát adhatsz a sorsnak, amiért megkímélt ettől az ostoba baklövéstől.

Érzéketlen szavai pengeéllel hasítottak a szívembe, a hirtelen érkező fájdalomtól szememet elfutották a könnyek, majd elégedett mosolyát immár homályos üvegen keresztül nézve elsápadtam, s miközben ujjaim közül kicsúszott a kezemben tartott pezsgőspohár, forogni kezdett velem a világ. Lábaim összecsuklani készültek, ám Paul erős karja szorosan a derekam köré fonódott, hogy megtartson, miközben szemei gyilkos dühvel villantak Patrickre. Mereven nézve a férfit, akinek az ajkai sarkában még mindig ott bujkált a szarkasztikus mosoly, torkából mély hörgés indult felfelé, hogy abból kitörve vérfagyasztó üvöltéssé válva fagyassza le a férfi arcáról a vigyort. Valahonnan a távolból hallottam, amint Patrick lenéző hangon odaveti, hogy legközelebb tegyek szájkosarat az ölebemre. Mikor észleltem, hogy Paul derekamon nyugvó keze minden ízében remeg, a hamarosan bekövetkező tragédia szele megcsapott, s egy szempillantás alatt magamhoz tértem. Immár újra szilárdan állva megragadtam a férfi kezét, majd minden erőmmel húzni kezdtem a park fái közé.

- Minden rendben, nyugodj meg! – sziszegtem felé halkan, ám a testén végigfutó remegés nem akart szűnni. – Paul, kérlek, nem változhatsz át ennyi ember előtt! – könyörögtem rémülten már a fák takarásában, de szavaim hatástalanok maradtak. Fejét Patrick felé fordítva szemei dühödt lánggal lobogtak, miközben egyre jobban elhatalmasodtak rajta a hullámok. – Paul… - suttogtam egyre kétségbeesettebben, azután egy hirtelen ötlettől vezérelve magam felé fordítottam a fejét, és testemmel a mögötte álló fához szegezve ajkaimat a szájára tapasztottam. A szemeiben pusztító tűz lángnyelvei megszelídültek, majd az egyre szenvedélyesebbé váló csókomtól újra fellobbantak, immár a testét elöntő vágy lángjaként. Izmai megnyugodtak, s mindkét karjával gyengéden átölelve magához szorított. Amikor éreztem, hogy teljesen ellazult, minden akaraterőmet összeszedve szétválasztottam már-már egybeforrt ajkainkat, és kibontakozva öleléséből, hátrébb léptem. Paul kétségbeesett mozdulattal kapott utánam, mire még néhányat léptem hátra, de tekintetünk képtelen volt elszakadni egymástól.

- Nocsak, milyen szenvedélyes kis virágszál lett belőled – hallatszott a hátam mögül. – Igazán összefuthatnánk valamikor egy kis múltidézésre, Angyalkám – folytatta Patrick, miközben felém tartva mohóságot sugárzó szemekkel emelte fel karját, hogy végigsimítson a vállamon. Paul vasmarka ekkor a csuklójára fonódott, megállítva ezzel a megkezdett mozdulatot, és a következő pillanatban csont reccsenése hasított az esküvői fogadás távoli morajába.

- Ha még egyszer akárcsak a közelébe mersz jönni, nem úszod meg csuklótöréssel! – rivallta túl indulattól elmélyült hangja Patrick fájdalomkiáltását.

- Gyere, menjünk innen – bontottam le a férfi ujjait a szétroncsolt csontokról, szemem sarkából ijedten figyelve a kiáltásra felénk tartó vendégeket.

Paul továbbra is vérfagyasztó tekintettel méregette a szánalmasan nyüszítő Patricket, végül unszoló rángatásomra még mindig feszülten, de követett. A tömeget elkerülve sietős léptekkel igyekeztem a várakozó limuzin felé, mindvégig azon aggódva, hogy valaki meg ne állítson. Tudtam, hogy a férfi, kinek kezébe görcsösen kapaszkodtam, tűrőképessége határán egyensúlyozva képtelen lenne egy újabb atrocitást elviselni. Mikor végre kigördült velünk az autó a kapun, a kíváncsi tekintetek elől védelmet nyújtó sötétített üveg mögött immár megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

Otthon, a szobámban kapkodó mozdulatokkal igyekeztem lehámozni magamról a ruhát, mely az átélt események miatt undorral töltött el, ám remegő kezemmel képtelen voltam lehúzni a cipzárt. Egyre idegesebben rángattam, közben átfutott rajtam a gondolat, hogy egész egyszerűen letépem magamról, amikor egy forró kéz lefejtette az ujjaimat, és szakavatott mozdulattal lehúzta a kocsit. A könnyű anyagot magamhoz szorítva éreztem, ahogy végigsimít meztelen vállamon, miközben forró lehelete egyre közelebbről perzseli nyakszirtemet, végül néhány másodperces tétovázás után ajka a bőrömre tapadt. A vágy úgy öntött el, mint a szökőár, mely pusztító rombolást hagyva maga után megállíthatatlanul söpör végig mindenen, ám ujjaim továbbra is görcsösen kapaszkodtak a testemről leomlani készülő textilbe. Bár minden ízemben remegve vártam a folytatást, valami mégis visszatartott, gátat szabva a bensőmet elöntő szenvedélyes sóvárgásnak. Fejemet lehajtva, kővé dermedve álltam ott, szenvtelenül tűrve a gerincem vonalán végigfutó csókokat, melyek újabb és újabb, soha el nem múló pecsétet égettek a bőrömbe. Az utolsó csigolyánál Paul végül feladta a kilátástalannak tűnő küzdelmet, és egy csalódott sóhajjal kimenekült a szobából. Remegő térdekkel rogytam le az ágyra, kapkodó levegővétellel igyekezve elűzni légszomjamat, ám száguldó vérem még hosszú percekig csillapíthatatlan ütemben verte dobhártyámon a ritmust.

~¤~

Órákkal később tért vissza, de azonnal a fürdőszobába zárkózott, ahol hosszasan csorgatta magára a vizet, majd mikor végzett, pillantásomat kerülve szótlanul ment ki az erkélyre. Nehezen viseltem ezt az új keletű lelki terrort, ezért szorongással telve indultam utána.

- Mi a baj, Paul? – kérdeztem a korlátnál mellé könyökölve, de makacsul hallgatott. – Érzem, hogy bánt valami, mondd el, kérlek!

- Igaza volt a barátodnak, csupán egy quileute bugrist látsz bennem – felelte keserűen a néhány perces feszült csend után.

- Hogy mondhatsz ilyet? Én sosem gondoltam rólad még hasonlót sem! – kiáltottam fel meghökkenve, majd izmos karján végigsimítva folytattam – Patrick arra sem méltó, hogy a lábad nyomát megcsókolja.

- Valóban? Arra mégis méltó volt, hogy a tiltakozásod nélkül megérinthessen. Mit akarsz tőlem, Claire? Játszunk tiszta lapokkal, és áruld el végre! – mozdult váratlanul, s hátamat a korlátnak döntve durván megmarkolta a mellemet. – Ezt akarod? – kérdezte élesen, vadul medencémhez dörzsölve közben ágyékát. – Jacob kevés volt neked? 

-->Egy tapasztalt férfira vágysz?

Megalázó szavai egy percre letaglóztak, azután elkeseredett dühvel kívánva megtorolni a sértést hatalmas pofonra emeltem karomat, azonban mielőtt arcán csattanhatott volna az ütés, csuklómat vasmarokra fogva megállított.

- Ha nem akarsz úgy járni, mint a tenyérbe mászó barátod, ne próbálj meg még egyszer megütni! Épp elég megszégyenítésben volt már részem mióta itt vagyok, nem tudok többet elviselni – sziszegte felém villogó szemekkel, ám szavaival éles ellentétben ujjai puha börtönként fogták körbe vékony csontomat.

A következő pillanatban szitkozódva elengedett, majd egy szépen ívelt ugrással átvetődött a korláton. Aznap éjjel hiába vártam vissza, ezúttal nem neszezett mellettem a lepedő nyugtalan forgolódásától.

Újra Forks erdeiben járok, az ösvényt beborító száraz avar minden lépésnél zizeg a talpam alatt. Kis idő múlva tanácstalanul megtorpanok, mert egy éles kanyar után a csapás kettéválik. A távolba vesző végek felől két férfi közeledik felém. Néhány méterre tőlem megállnak, majd kezüket felém nyújtva várakozón tekintenek rám. Földbegyökerezett lábakkal cikázik a tekintetem a két arc között, melyek ismerős vonásai már oly hosszú ideje égtek a retinámra, de képtelen vagyok dönteni. A két szempár egyre elkeseredettebben próbál az enyémbe kapcsolódni, miközben az elmosódottá váló alakok lassan hátrálni kezdenek. Ekkor mintha egy láthatatlan erő taszítana meg, Jake felé indulok, hogy mellé érve ujjaimat az övéi közé fűzve, kéz a kézben sétáljunk tovább. Néhány lépés után az ösvénybe belefut egy másik, ahonnan Paul alakja közeledik felénk, majd hozzánk érve szabad kezem felé nyúl, s immár mindkét férfival az oldalamon haladok tovább.

A kép hirtelen elsötétült, amikor jeges leheletet érezve bőrömön felébredtem a zaklatott álomból. Rémülten néztem körbe a sötét helyiségben, magam mellett  Paul után kutatva, ám ujjaim csak az üres lepedőt markolták. A takarót felhajtva mezítláb osontam ki a nyitott erkélyajtón, hogy körbekémleljem a tájat, majd mikor nem láttam mozgást, néhány perc után visszaindultam az ágyba. Hosszú ideig forgolódtam még furcsa álmomon tűnődve, mire végre sikerült újra elaludnom.

~¤~

Reggel fáradt, karikás szemekkel ébredtem, az éjszaka folyamán többször is felriadtam. Hálótársam továbbra sem került elő, ezért feledve a bosszúságot, melyet durva viselkedése okozott, a szokásos tisztálkodás után nyugtalanul indultam keresésére. Anyámék valószínűleg hajnalig maradtak a partin, Campbellék valamelyik vendégszobájában pihenve a ki a fáradalmakat, mert szokatlan csend honolt a házban. Martha, a házvezetőnő a konyhában ténykedett, a hangos edénycsörömpölés az emeletre is felszűrődött.

- Jó reggelt! – köszöntem be hozzá, miután leszaladtam a lépcsőn. – Nem láttad véletlenül Pault?

- Jó reggelt, kicsim – fordult felém mosolyogva. Fényes ősz haját most is, mint mindig, ódivatú, szigorú kontyba fésülve viselte, kedves, pirospozsgás arcának éles ellentéteként. – Ma még nem találkoztam vele. Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan.

- Nem, semmi – válaszoltam nem túl meggyőzően, egy pohár tejet töltve közben a bögrémbe.

- Összevesztetek? – faggatózott tovább az arcomat fürkészve, de válaszul csak a fejemet ráztam. – Claire, ez a férfi odavan érted, ezt a vak is láthatja. Nem tudom mi történt köztetek, de próbálj egy kicsit türelmesebb lenni, egy kapcsolat nem mindig felhőtlen. A férfiak makacsak, és gyakran gyermetegen ragaszkodnak az igazukhoz, ezért kell nekünk nőknek rafináltan úgy irányítani az életüket, hogy azt észre se vegyék.

Bölcs szavain elgondolkodtam, ám tanácsával ebben az esetben nem tudtam mit kezdeni, hiszen a szüleim számára fenntartott látszatkapcsolatban nem alkalmazhattam. Néhány falat elfogyasztása után még mindig töprengve indultam vissza a szobámba, amikor eszembe jutott, hogy Jake-kel két napja nem beszéltem, és ez aggodalommal töltött el. Épp a telefonért akartam nyúlni, amikor az ajtón halk kopogás hangzott fel.

- Bejöhetek? – dugta be a fejét Paul bűnbánó arccal. – Bocsánatot szeretnék kérni a tegnapi durvaságomért – lépett beljebb bólintásomra.

- Felejtsük el – egyeztem bele, mire megkönnyebbülten felsóhajtott.

Néhány perces zavart csend után tétován közelebb léptem hozzá, és tekintetemmel az övét keresve feltettem a kérdést, melyre remegve vártam a választ.

- Paul, nem lehetnénk barátok?

Arcvonásai megkeményedtek, de látva a szemeimben tisztán tükröződő kétségbeesést egy perc habozás után szóra nyíltak ajkai.

- Várj! – vágtam közbe, majd felkapva az éjjeliszekrényről a Honda kulcsát, a kezébe nyomtam. - Mielőtt bármit is mondanál, szeretném, ha ezt elfogadnád. Nem tudom mással kifejezni a hálámat, és megköszönni mindazt, amit értem tettél.

Szemei elsötétültek, vonásain hitetlenkedéssel vegyes keserűség tükröződött, azután egy hirtelen mozdulattal dühösen a sarokba hajította a kulcsot.

- Engem nem vehetsz meg, Claire. Sajnálom, de nem tudok a barátod lenni. Ezért megkérlek, ha visszatértünk La Pushba, tartsd magad távol tőlem.

Üresen csengő, jéghideg szavai jobban fájtak, mint egy arcul csapás. Vállaim a visszautasított ajándék miatt megszégyenülten rogytak meg, miközben szemeimet elfutották a könnyek. Nem pusztán egy tárgyról volt szó, hiszen ez az autó volt mindenem. Szavakkal nem lehetett kifejezni, milyen sokat jelentett nekem. A nehéz időszakban a barátok helyett a Honda volt mellettem, átsegítve számtalan érzelmi hullámon, a szabadság gondtalan érzését adva nekem. A legnagyobb ajándék volt, amit magamon kívül bárkinek felajánlhattam, és mivel a szívem már másvalakinek adtam, Paul számára csupán ez – egy rész belőlem – maradt. Látva, hogy ismét távozni készül, szívem összefacsarodott a gondolatra: ahogy most az ajtón kilép, majdan az életemből is így sétál ki. Ám váratlanul elemi erővel nyilallt belém egy még élesebb fájdalom, mely baljós előérzettel töltött el.

- Valami történt Jake-kel – suttogtam, azután dermedtségemet lerázva a telefonért nyúltam.

Remegő kezekkel ütöttem be Billy, majd Emily számát, de egyikük sem vette fel. Utolsó próbálkozásként a Swan lakást hívtam, ám a telefon ott is csak kicsörgött. A mobilt az ágyra hajítva eszeveszett tempóban kezdtem pakolni a kis bőröndbe, mellyel érkeztem, amikor a karomra kulcsolódó kéz megállított.

- Mit csinálsz? – kérdezte Paul vészjósló hangon.

- Hazamegyek – feleltem szabad kezemmel bepattintva a zárat.

- Addig nem, amíg nem szól ide valaki La Pushból, hogy indulhatunk.

- Valóban? És mégis hogyan akarsz benne megakadályozni? – szűrtem a fogaim között egyre dühösebben. – Az ágyhoz kötözöl?

- Akár azt is megteszem, ha kényszerítesz rá! – vágott vissza bosszúsan.

- Mindketten tudjuk, ha apám hazaér, csak kiáltanom kell, és ránk töri az ajtót. Vagy őt is lekötözöd? Engedj utamra! – sziszegtem ellentmondást nem tűrően.

Akaratunkat egymásnak feszítve villogó szemekkel méregettük a másikat, amikor a feszülten vibráló levegőbe belehasított az ágyon heverő telefon csörgése. Kirántva karomat a férfi szorításából érte nyúltam, majd mikor megláttam Emily nevét a kijelzőn, lélegzetvisszafojtva nyomtam le a gombot.

- Szia, Claire, láttam, hogy kerestél – recsegett a vonalban a hangja.

- Em, tudsz valamit Jake-ről? Rossz előérzetem van – hadartam szinte egy szuszra, mire a vonal túlsó végén zavart csend támadt.

- Em? – sikoltottam bele a telefonba kétségbeesetten.

- Jake-et baleset érte, és…

A mondat végét már nem hallottam, ujjaim közül kicsúszott a telefon, hogy nagyot koppanva érjen földet ott, ahova a következő pillanatban útját követve én zuhantam.