31. Úton hazafelé

- Szia! – üdvözölt egy boldogan csillogó szempár, amikor a reggel első sugaraira magamhoz tértem. Elégedett, jól lakott kismacskaként doromboltam a fülébe egy jó reggelt köszöntést, ahogy a karjai közé fészkeltem magam.

- Remélem nem okoztam túl nagy csalódást – mormolta a hajamba, közben gyengéden cirógatta a derekam vonalát.

- Csodálatos voltál – dünnyögtem még mindig félálomban, ám mikor a lágyan simogató kéz egy váratlan fordulattal a combjaim közé csúszott, felpattant a szemem. – Akkor okoznál csalódást, ha nem lenne folytatás – incselkedtem vágyakozón, mire egy határozott mozdulattal magára húzott.

- Úgy érzed csak ennyi tellett tőlem? – kérdezte perverz mosollyal, amikor a csípőjén átvetett combjaim között megéreztem feszengő férfiasságát.

- Hm… látok benned fantáziát – csipkelődtem, majd miközben hátrébb csúsztam, gonoszkodva hozzáfűztem –, viszont most én foglak téged egy kicsit megkínozni.

Fölé térdelve puhán lecsókoltam szemhéjait, azután ajkait éppen csak érintve a bal fülcimpája felé vettem az irányt. Néhány apró harapdálás után a nyelvem megindult a nyaka vonalán lefelé, s mikor megérkezve mellkasára a két kis pontot is érintve forró csókjaimmal folytattam, felhördült. Csípőmet megragadva magára akart húzni, ám izmaimat megfeszítve ellenálltam.

- Még nincs itt az ideje – suttogtam kajánul somolyogva. Feladva a hiábavaló próbálkozást felsóhajtott, és vonakodva elengedett. Nyelvem hegyével most izmos hasán rajzoltam körbe a kockákat, majd végezve a köldöke köré írt kis körökkel, a vékony csík mentén lefelé indultam. Ujjaimat meredező vágya köré fonva gyengéden félrehúztam azt, hogy felszabadítva hasán az ágyéka felé húzódó keskeny vonalat, folytathassam testén a kínzó csókokat. Ám a puha érintést érzékelve nem bírta tovább a kegyetlen játékot, és hirtelen felülve egy gyors, határozott mozdulattal magára rántott.

- Innentől átveszem az irányítást – mormolta a fülembe vágytól rekedtes hangon, s csípőmet szorosan markolva diktálni kezdte a ritmust. Más volt ez az együttlét, mint az első, a kezdeti határozatlan mozdulatok immár erőteljessé váltak, és mikor gerincem a gyönyörtől ívbe feszült, már egy rutinosnak ható férfival érkeztem a csúcsra. Az elsöprő erejű szenvedély csillapodásával ölelő karjainkat a másik köré fonva testünk újra lágyan simult egybe. Egy pillanatra sem engedve el lassan hátradőlt, s hosszú percekig feküdtünk egy egymáson, csókba forrt ajkakkal.

- Muszáj felkelnünk – szólaltam meg végül vonakodva. – Lekésem a gépet.

- Nem akarom, hogy elmenj – sóhajtott fel, még mindig szorosan magához ölelve.

- Akkor maradok – egyeztem bele lelkesen, ám ekkor eltolt magától.

- Menned kell – morogta lemondóan, miközben kikúszva alólam felállt.

- Ha nem bánod, beelőzlek a zuhanynál – pattantam fel gyorsan, s az ágy mellett heverő ruhámat magam elé kapva a fürdőszoba felé szaladtam. – Amíg te fürdesz, készítek reggelit – kacsintottam rá engesztelően.

- Zuhanyozhatunk együtt is – csillant fel a szeme a gondolatra, közben vágyakozón mérve végig testemet.

- Hagyjunk valamit legközelebbre is – kacagtam fel, s villámgyorsan magamra zártam az ajtót.

- Ugye tudod, hogy ha be akarok menni, ez a vékony falemez nem fog visszatartani? – kérdezte kajánul a túloldalról.

- Jake, ha még egy ajtót tönkre mersz tenni, soha többé nem jövök vissza! – fenyegettem meg kuncogva.

Úgy tűnt a komolytalan fenyegetés mégis hatásos volt, mert nem érkezett több próbálkozás, így mosollyal az ajkamon, nyugodtan zuhanyozhattam. Amikor végeztem, magam köré tekerve a törölközőt visszamentem a szobába, ahol Jake elgondolkodva ült az ágyam szélén. Jöttömre felugrott, s arcára mosolyt erőltetve magához vont.

- Még mindig nagyon kívánatos vagy így vizesen – suttogta a fülembe. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy feledve az indulást vele tartok a fürdőszobába, végül erőt vettem az ébredező szenvedélyen és eltoltam magamtól.

- Nyomás, mielőtt örökre az ágyhoz láncollak – incselkedtem, ám fenyegetésemmel nem értem el a kellő hatást.

- Állok szolgálatára, Hercegnő – vigyorgott, közben a törölköző alá nyúlva csupasz fenekemre simította izzó tenyerét.

- Jake… - fejtettem le ujjait vonakodva. – Mindjárt itt van Paul, muszáj addig elkészülnöm.

- Szívtelen nőszemély! – kiáltott fel megjátszott méltatlankodással, de végre elindult a fürdőszoba felé.

Gyorsan felöltöztem, majd az ajtóból még egy utolsó, szomorú pillantást vetve a varázslatos éjjel nyomaira, a konyha felé siettem. Mire partnerem frissen fürödve megérkezett, az asztalon várta a hatalmas adag ham and eggs. Az iménti hancúrozástól kiéhezve mindketten rávetettük magunkat az ételre, így néhány percig egyikünk sem szólalt meg, aztán az estén merengve eszembe jutott valami.

- Jake, mikor és hogyan készítetted elő a díszletet? Egész este együtt voltunk – ráncoltam a homlokom tanácstalanul.

- Az maradjon az én titkom – somolygott az orra alatt titokzatosan.

- Ne már, tudni szeretném! – dobtam a kobakjára egy zsemledarabot durcásan.

- Úgy látom, ha nem akarom, hogy a fejemen rövid időn belül több morzsa legyen, mint haj, kénytelen leszek elárulni – nevetett fel engedékenyen. – Az igazság az, hogy megfenyegettem Alice-t, ha nem segít, én sem fogok Bellának, hanem inkább elutazom veled.

- Hm… talán jobban jártunk volna, ha Alice egy kicsit makacsabb, és nem adja be a derekát – másztam az ölébe, kiborzolva közben hajából a morzsákat.

- Hogy Te milyen kis gonosz vagy! – szorított magához vigyorogva, azután megjátszott szemrehányással folytatta – Képes lennél megvonni tőlem a múlt éjjel feledhetetlen élményét?

- Bepótoltuk volna máskor. Például ma, már az én otthonomban, és azután holnap, meg holnapután... minden éjjel megismételhetnénk – incselkedtem a fülébe suttogva.

- Boszorkány! – hördült egyet felidézve a kellemes emléket, majd hevesen megcsókolt.

Azonban mielőtt újra túlságosan felizzott volna a hangulat, megszólalt az ajtócsengő, így vonakodva bár, de kibontakoztam a csábító ölelésből.

- Szia, Paul! – üdvözöltem a jövevényt ajtót nyitva. - Éhes vagy? – kérdeztem az iménti intim percektől elpirulva. – Van még annyi időnk, összedobok neked is valamit reggelire.

- Nem, köszönöm, ettem már – felelte, kerülve közben a tekintetem. A konyhából kilépő egy szál törölközőben feszítő Jake-et megpillantva rándult egyet az arca.

- Hol a holmid? Kiviszem addig a kocsiba – mondta színtelen hangon, majd észrevéve az előszobába készített kis bőröndöt, felkapva azt szinte kimenekült a házból.

- Rögtön jövök, felhúzom a nadrágomat – morogta oda Jacob a lépcsőn felfelé sietve. – El ne tűnj addig!

- Előbb is felvehetted volna – jegyeztem meg halkan, távolodó alakját követve. Egy pillanatra visszanézett, ám végül tőle szokatlan módon még sem fűzött hozzá kommentárt.

Mire elkészült kivittem az autóba a laptop táskámat, így már az ajtó előtt búcsúzkodtunk egymástól.

- Vigyázz magadra, és egy percre se mozdulj Paul mellől – kérte halkan.

- Inkább te vigyázz, és ígérd meg, hogy amint vége lesz felhívsz – súgtam a vállára borulva.

- Minden nap felhívlak, ha tudlak – fogadkozott a nyakamba suttogva, majd hajamat a fülem mögé simítva hosszasan megcsókolt. Amikor vonakodva elengedett, összeszorult a szívem a rám váró, nélküle töltött napok gondolatától, ezért képtelen voltam akár egy lépést is megtenni, mellyel távolabb kerülhetek tőle.

- Nem lesz semmi baj – mormolta megérezve tétovázásomat. Gyengéden a kocsi felé tolt, azután a mindeddig lehajtott fejjel hanyagul a csomagtartónak támaszkodó Paulhoz lépett.

- Mostantól a te felügyeletedre bízom, amíg vissza nem tértek, de remélem, ezúttal komolyan veszed a feladatodat – mondta, majd a férfi bólintására még hozzátette – Egy percre se felejtsd el közben, hogy ő most már minden szempontból hozzám tartozik.

Néhány pillanatig átható tekintettel méregették egymást, ám végül Paul szótlanul beszállt mellém az autóba. Amikor elindultunk, az ablakon kihajolva mindaddig az út szélén álló Jake-re tapasztottam a szememet, amíg végül halvány ponttá nem zsugorodott. A reggeli jókedvem tovaszállt, hogy átadja helyét a nyugtalan szorongásnak.

- Itt fordulj jobbra – szólaltam meg Port Angelesbe érve a reptér irányát jelző táblánál.

- Nem erre kell menni – akadékoskodott Paul, mire átnyúlva idegesen jobbra kaptam a kormányt.

- A reptérre megyünk – feleltem határozottan, miközben felkészültem a vele való harcra. Arra számítottam, hogy beletaposva a fékbe ellenkezni kezd, de felém villantva egy feszült pillantást, szótlanul hajtott tovább. Azonban a kormányt elfehéredő ujjakkal markoló keze beszédesebb volt minden szónál.

A Rovert az őrzött parkolóban hagyva a jegypénztárhoz tartottam átvenni a jegyeket, amikor karomat megragadva megállított. Sejtettem, hogy miért teszi, ezért az akadékoskodásra időt sem hagyva közbevágtam.

- El vannak már intézve a jegyek, csak át kell vennem őket. Apám rengeteget utazik, amiért kedvezmény kap, szóval nem került semmibe, ne aggódj – hazudtam felkészülten.

Egy percig gyanakodva fürkészett, de mikor arcomon nem látta a hazugság jeleit, leomlott rólam a mindeddig szorosan a karom köré kulcsolódó kéz.

A gépen emlékezve gyermekkorom legelső repüléssel kapcsolatos élményére az ablak mellé akartam engedni, de megrázta a fejét. Szótlanul elhelyezkedtünk, majd mikor láttam rajta az egyre jobban eluralkodó pánikot, ujjaimat az övéi közé fűzve megszorítottam a kezét.

- Paul, bízz bennem, nem lesz semmi baj – súgtam oda. Amikor elindult a gép, olyan erővel szorított vissza, hogy a fájdalomtól felszisszentem, de fogaimat összepréselve továbbra sem engedtem, hogy elhúzza a karját. Elérve a repülési magasságot végre fellélegzett, és lehunyt szemekkel hátradőlt.

- Mit tölthetek? – kérdezte az italokkal megpakolt zsúrkocsit toló légiutas-kísérő, miközben leplezetlenül végigmérte Paul izmos testalkatát. A férfi felnyitva szemhéját előzékenyen rám pislantott.

- Egy szénsavmentes ásványvizet legyen szíves – mondtam a melírozott szőke lány arcát pásztázva.

- Kettőt – csatlakozott Paul, vérlázító mosolyt villantva a szőkeségre. A stewardess kitöltötte az italokat, majd az enyémet partnerem felett átnyúlva a lehajtott asztalkára helyezte, miközben az egyenruhából már-már kibuggyanó melleit az arcába tolta. Amikor velem végezve Paul vizét nyújtotta át, duzzadt ajkait kihívóan végignyalva tekintetét a férfiéba fúrta.

- Tehetek Önért még valamit? – kérdezte, tudomást sem véve a jelenlétemről.

- Egy kis harapnivaló jól esne. Bár attól tartok az én éhségemet nem csillapítaná – felelte a kérdezett kaján félmosollyal.

Döbbenten figyeltem az arcpirító flörtöt, pedig tudtam, hogy semmi jogom nincs elítélni a mellettem ülő férfit a viselkedése miatt. Noha legszívesebben kikapartam volna a céda szőke szemét, elnyomtam a bennem fellobbanó jogtalan féltékenységet, s fejemet elfordítva kibámultam az ablakon.

- Nahát, micsoda bombázók lesik itt az utasok kívánságait! Ha ezt tudom, egy percig sem aggódtam volna a repülés miatt – fordult felém, miután az utaskísérő végre távozott. Mereven az ablakra szegezve tekintetem összeharaptam az ajkaimat, visszatartva ezáltal a feltörni készülő szavakat, ám rendezve arcvonásaimat végül mégis visszafordultam.

- Miért nem mész utána? Biztosan szívesen megkínálna egy kis harapnivalóval. Igazán tudlak nélkülözni egy röpke negyedórára, mert kétlem, hogy tovább tartana – szúrtam oda gúnyosan.

- Megígértem, hogy egy percre sem hagylak magadra, és ezt be is tartom – válaszolta önelégült mosollyal az arcán.

- Ugyan, majd épp most fog Adam hirtelen felbukkanni a csomagtérből – unszoltam tovább cinikusan, de továbbra sem moccant mellőlem. Tekintetét az enyémbe kapcsolta, majd meglátva benne a felvillanó haragot, elégedetten hátradőlt. Dühömben, amiért nem tudtam visszafogni magam hirtelen felpattantam, és átmászva rajta a mosdó felé készültem, amikor a csuklómat megragadva megállított.

- Hova mész? – kérdezte kíváncsian.

- A mosdóba. Oda is el akarsz kísérni? – érdeklődtem csípősen.

- Ha ez minden vágyad, nagyon szívesen – vigyorgott ismét vérlázítóan, mire haragosan kirántva karomat a szorításból, magára hagytam. A sor végén töltögető szőke mellett elhaladva kihasználtam az épp kapóra jött légörvényt, s nagyot taszítottam rajta. Lökésemtől az épp kiszolgált utas ölébe hanyatlott, egyenesen bele a mozdulattól feldöntött nagy pohár vörösbor tócsába.

- Elnézést, elveszítettem az egyensúlyomat és megbotlottam – leheltem ártatlan szemekkel, ám a mosdó felé haladva gonosz mosolyra húzódtak ajkaim.

- Eddig észre sem vettem, hogy kétballábas vagy – jegyezte meg Paul, amikor visszaértem.

- Légörvényben előfordulnak balesetek – vontam meg a vállam kifejezéstelen tekintettel.

- Csak nem egy ilyen sportos, talpraesett lánnyal – kacsintott rám leplezetlenül vigyorogva.

- Higgy, amit akarsz! – emeltem meg dacosan az állam, miközben igyekeztem bekászálódni a helyemre, ám ekkor Paul térdét a térhajlatomba lökte, amitől egyensúlyomat elveszítve az ölébe rogytam.

- Hoppá, ezek a fránya légörvények! – kiáltott fel megjátszott méltatlankodással, de közben alig tudta visszafojtani a kitörni készülő kárörvendő hahotázást. Könyökömmel durván gyomorszájon vágva dühösen a helyemre másztam, azután hallójáratomba helyezve az mp3 lejátszó fülhallgatóját tüntetőleg elfordultam, és az út végéig többet hozzá sem szóltam.

A reptér kijáratához érve torkomban dobogó szívvel lépkedtem az ismerős fekete limuzin felé, majd mikor eszembe jutott, hogy Paul nem tud a szerepéről, hirtelen megtorpantam.

- Paul… – fogtam meg a karját, megállítva lendületét. – A szüleimnek azt mondtam, hogy a barátommal érkezem. Kérlek, hagyd meg őket ebben a hitben, mert nem tudom mással megmagyarázni, miért tartasz velem.

- Tehát el kell játszanom a szerető kedvest – nézett rám úgy téve, mintha erősen fontolgatná az ötletet. – Talán menni fog – mosolyodott el végül, látva az arcomra kiülő riadalmat.

- Miss Sinclair, örülök, hogy újra látom – köszöntött kedvesen az autó mellett álló sofőr, amikor odaértünk. – Uram… - fordult Paul felé, kitárva előttünk az ajtót. Miután beszálltam, észlelve, hogy apám szokásához híven nem ül a kocsiban várakozva, megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat.

- Nem mondtad, hogy valóban hercegnő vagy – fordult felém kísérőm, miközben szorongva fészkelődött a limuzin hátsó ülésén.

- Mert nem vagyok az – vontam meg a vállam.

- Akkor mi az apád? Valami elnök? – kérdezősködött tovább.

- Csak egy egyszerű üzletember – feleltem finomítva az igazságon.

Szavaimtól némiképp megnyugodva hátradőlt, azután érdeklődő tekintettel nézelődött kifelé az ablakon.

- Egyszerű üzletember, mi? – mordult fel, amikor az autó begördült a díszes kapun, s elénk tárult a hatalmas patinás épület, melyben a gyermekkoromat töltöttem. A kavicsos felhajtón haladva végigfuttattam pillantásom a szépen gondozott angolparkon, melynek harsogó zöldjét itt Long Islanden még nem kezdte ki az ősz reggeli, csípős lehelete. Miután kiszálltunk, az épület ajtaja feltárult, és arcán leplezetlen örömmel anyám rohant elénk.

- Kislányom, olyan jó, hogy végre láthatlak – ölelt át könnyekkel a szemében. Ahogy magához szorított, abban a mozdulatban ezernyi érzelem hullámzott, melyek áthatolva a lelkem köré épített falakon, az én szememet is elhomályosították.

- Anya… - suttogtam, majd arcomat a vállába temetve el akartam neki mondani mennyire hiányzott, de képtelen voltam kiejteni a feltörekvő szavakat. – Szeretnék neked bemutatni valakit – húzódtam el végül a megilletődötten tébláboló Paul felé fordulva. – Ő itt Paul Link. *

- Örülök, hogy végre megismerhetem a lányom barátját – nyújtotta üdvözlésre a kezét anyám.

- Úgyszintén, asszonyom – felelte a férfi udvariasan, majd mikor anyám sietve befelé tessékelt, a derekamat átfogva indult a bejárat felé.

Az ajtóban mama előreszaladt, hogy szóljon a dolgozószobában ténykedő apámnak érkezésünkről, ezért kihasználva a pillanatnyi egyedüllétet, Paul fülébe sziszegtem.

- Azért ne játszd túl a szerepedet. Mindössze annyi érintkezést engedj meg magadnak, amennyi feltétlenül szükséges.

- Claire… - sietett felém az apám, majd megállva előttem, tétován ölelésre emelte karját.

- Szia, Apa – köszöntem hűvösen, megszakítva ezzel a megkezdett mozdulatot. Karját leengedve szeme egy pillanatra fájdalmasan megvillant, azután rezzenéstelen arccal Paul felé fordult.

- Önben kit tisztelhetek? – kérdezte szúrósan.

- Paul Link vagyok, Uram – kapott észbe kezét üdvözlésre nyújtva az iménti jeleneten töprengő férfi.

- Gordon Sinclair – fogadta el egy perces sértő tétovázás után apám, átható pillantással méregetve közben önkéntes testőrömet. – Tehát maga miatt olyan elfoglalt mostanában a lányom.

- Nemsokára készen van az ebéd, hagyd őket berendezkedni addig – szólt közbe anyám, érzékelve a feszült hangulatot.

Paul kezét megragadva sietve a lépcső felé indultam, közben magamon éreztem papa kutakodó tekintetét. A szobámba benyitva a férfi szeme felcsillant a hatalmas franciaágy láttán, mely a helyiséget uralta.

- Úgy látom, a nászutas lakosztályt kaptuk – vigyorodott el kajánul, miközben levetette magát az ágyra.

- Nem, ez az én szobám, és bármit is forgatsz a fejedben, felejtsd el – figyelmeztettem, közben bepakolva cuccaimat a gardrób szobába. – Ha nem bírsz magaddal, ide foglak bezárni.

- Csak akkor próbálkozz ilyesmivel, ha nem félted az ajtódat – kacsintott rám, emlékeztetve Jake pusztítására még Forksban. A fiú nevének felidézésére elsötétült az arcom az aggodalomtól, és Pault a szobában hagyva kimentem az erkélyre. Vajon mit csinálhat most? – révedtem a távolba a korlátra könyökölve, miközben azzal nyugtattam magam, hogy még biztosan nem érkezett el a harc ideje. Végül engedve fékezhetetlen gondolataimnak zsebemből előhúztam a mobilomat, s beütöttem Jake számát.

- Szia, Billy – szóltam bele a telefonba, felismerve a férfi hangját. – Jacob otthon van?

- Alszik éppen. Fárasztó éjszakája lehetett, mert alighogy hazaért, bedőlt az ágyba. Nem tudod mitől merült ki ennyire? – vigyorgott sokatmondóan a telefonba, majd végül megtörve a beállt zavart csendet megkérdezte: - Felkeltsem?

- Ne, hagyd csak pihenni. Semmi fontos, csak hallani akartam a hangját, és jelezni, hogy megérkeztünk – feleltem Billy megjegyzésétől még mindig pironkodva.

- Rendben, ha magához tér végre, átadom neki az üzenetet – válaszolta, azután elköszöntünk egymástól.

- Nem bírtad sokáig – súgta oda epésen Paul, amikor anyám hívására ebédelni indultunk.

Csipkelődő megjegyzését figyelmen kívül hagyva ültem az asztalhoz. A szokásokhoz híven szótlanul étkeztünk, majd a semleges témákon csevegve kezdtem magam nyugalomba ringatni, amikor apám nagyot kortyolva a poharából, Paul felé fordult.

- Mondja, mivel foglalkozik? Vagy még egyetemre jár? – tette fel a kérdéseket, melyektől már úton idefelé rettegtem.

- Gordon! – szólt rá anyám. – Muszáj rögtön letámadnod szegény fiatalembert?

- Blaire, jogom van tudni kivel szűrte össze a levet a lányom – csattant fel, mire székemet hátratolva felálltam.

- Látom semmit sem változtál, ugyanolyan tapintatlan vagy, mint voltál – szűrtem a fogaim között. – Gyere, Paul – fordultam a férfi felé – megmutatom a környéket.

- Köszönöm az ebédet – mondta anyámnak, majd apámra tekintve elnézést kért a távozásunk miatt.

- Várj meg itt! – utasítottam a hallban, azután felszaladtam a szobámba.

* a szó kapocs, láncszem értelmezésében