4. La Push

Halvány napsütésre eszméltem, ezért ijedten pislantottam a kijelző számlapjára.

- Remek, van fél órám, hogy lezuhanyozzak és elkészüljek - dünnyögtem morcosan, majd kipattantam az ágyból. Épp a farmert rángattam magamra, amikor megszólalt a csengő.

- Megyek – kiabáltam le a korláthoz sietve. Gyors mozdulatokkal összefogtam a hajam, és már rohantam is lefelé ajtót nyitni.

- Gyere be – invitáltam az érkezőt, miközben szélesre tártam az ajtót. – Bekapok még valami reggelit, aztán indulhatunk - hadartam a konyha felé rohanva.

A hűtőhöz érve kikaptam a tejet, ám mielőtt ajkamhoz emelhettem volna a teletöltött bögrét, ledermedtem a felharsanó nevetéstől.

- Mi olyan vicces? – vontam fel a szemöldököm Jake-re pillantva.

- Semmi, csak úgy repkedsz ide-oda, hogy menten elszédülök tőled – hahotázott önfeledten, mire a jókedve rám is átragadt, így vele együtt nevettem.

- Néha kicsit túl vagyok pörögve – vigyorogtam vállat vonva.

Tálkába szórtam a corn flakest, felöntöttem tejjel, azután nekiláttam az összecsapott reggelinek. néány perc múlva már az utolsó falatot kapargattam a tálka aljáról, amikor eszembe jutott, hogy Jake-et meg sem kínáltam.

- Kérsz? – néztem rá bűnbánóan, de megrázta a fejét.

- Otthon ettem már. Indulhatunk? – kérdezte sürgetőn, mire bólintottam, azután kisétáltunk az ajtón.

Egy öreg Rabbit állt a ház előtt, amibe attól tartva, hogy rögtön szétesik, vonakodva szálltam be. Azelőtt sosem láttam még ennyire régi autót.

- Ő az én büszkeségem – simogatta meg Jake a kormányt, mire elszégyelltem magam.

- Tényleg szép – mormogtam az orrom alatt, miközben igyekeztem meggyőzően nézni rá.

Szótlanul indított, de láttam rajta, hogy rosszul esett neki a reakcióm. Gondolkodtam, mit mondhatnék anélkül, hogy rontanék a helyzeten, de hirtelen felnevetve oldalba bökött.

- Ne ülj már ilyen gondterhelten, nem fog szétesni. – Mintha olvasott volna a gondolataimban. - Tudom, hogy nem olyan luxusautó, mint a tied, de én raktam össze szinte minden egyes darabját, és erre büszke vagyok.

- Büszke is lehetsz rá – helyeseltem buzgón, igyekezve tompítani az előbbi reakciómat. – Én nem lettem volna rá képes.

- Még jó, hogy nem! – húzta ki magát önelégülten vigyorogva. Ujjai a rádió gombjain matattak, amelyből hamarosan felcsendült egy ezerévesnek tűnő, ismeretlen szerzemény, mire fintorogva dőltem hátra, hogy inkább a gondolataimba mélyedjek. .

Egyszeriben olyan távolinak tűnt New York az ottani haverokkal – nem neveztem őket barátnak -, az ottani programokkal, de furcsamód nem éreztem, hogy hiányozna. Itt ülök egy tragacsban egy Isten háta mögötti kisváros indián rezervátuma felé tartva egy kölyökkel, ám mégsem hiányzik az előző életem. Paradoxnak találtam ezt az egészet. A Rabbit nagyot zökkenve állt meg, mire felriadtam a gondolataimból. A kocsiból kiszállva körbenéztem. Egy kis faházat láttam, amitől nem messze egy garázsszerű épület állt. A házikó ajtajából egy tolószékes idősebb, rézbőrű férfi integetett felénk.

- Billy Black – mutatkozott be, amikor odaértünk.

- Claire Sinclair - szorítottam meg a kezét, és az arcvonásaiból akkor is tudtam volna, hogy Jake apja, ha nem súgja közben oda. Átható pillantással fürkészett, amit egy percig álltam, végül Jake felé kaptam a tekintetem. Olyan érzésem támadt, mintha az öreg belém látna, és nyitott könyv lenne számára az életem. Nem akartam vele megosztani a múltamat.

- Gyere, megmutatom, mit szerelek éppen – húzott magával Jake a garázs felé. A helyiségbe lépve egy félig összerakott motort láttam, ami körül mindenféle alkatrészek hevertek átláthatatlan összevisszaságban.

- Hűha, lesz ebből még valami? – kérdeztem nevetve, miközben leguggoltam  elé.

- Hát, ha segíteni akarsz, akkor nem biztos – gúnyolódott a fiú, mire hozzávágtam egy csavarkulcsot.

Hitetlenkedve néztem, ahogy reflexből elkapja, majd pajkosan felém kacsint. Hamarosan annyira belemerültünk a munkába, hogy csak akkor vettük észre Billyt, amikor megszólalt a garázsajtóban.

- Nem akartok ebédelni? – kérdezte a szája sarkában megbúvó mosollyal.

- Farkaséhes vagyok. Gyere Claire, majd később folytatjuk – állt fel Jake a motor mellől.

Engedelmesen követtem a házba, ahol csodálkozva vettem észre az asztalon gőzölgő spagettit.

- Azért, mert tolószékbe kényszerültem, még nem hagyom el magam – somolygott Billy zavartságom láttán.

Kiszedtem mindenkinek az adagját, azután kellemesen beszélgetve megebédeltünk. Főleg Billy mesélt La Pushról, Forksról, és Jake gyerekkori csínyeiről, amiken jót nevettem. Ebben a percben úgy éreztem, mintha a családommal lennék, annyira közvetlen és természetes volt a hangulat. Ebéd után Billy tiltakozását figyelmen kívül hagyva elmosogattam, majd Jake-kel visszamentünk a garázsba. Neki sem kezdtünk igazán, amikor kurjongatást hallottam, s rövidesen a hangokhoz tartozó két indián fiú is megjelent az ajtóban. Meglepve néztek rám, miközben zavartan emelgették a lábukat.

- Sziasztok – kapott észbe Jake, azután bemutatott minket egymásnak. Quil és Embry – mint megtudtam – továbbra is zavarodottan néztek rám, végül kibökték, miért is jöttek.

- Jake, nem jössz a sziklához ugrani? – kérdezte Embry. - Paul és Jared már ott várnak ránk.

- Nem hagyom itt Claire-t – nézett felém a fiú tétován.

- Én nem mehetek? – kérdeztem felcsillanó szemekkel. Láttam, hogy összenéznek, de közben egyikük sem válaszolt.

- Nem lányoknak való – morogta végre Jake az orra alatt.

- Elég sok mindent csináltam már, ami nem lányoknak való – győzködtem makacsul, míg végre beadta a derekát.

A fiúk furgonjához sétálva mindannyian elhelyezkedtünk, majd lassan végigzötyögtünk a kacskaringós úton. Egy éles jobbkanyar után szemem elé tárult az említett szikla. Mélyen benyúlt a tengerbe, mint egy kis félsziget, csaknem függőleges fala nyaktörő magasságban tört az ég felé. Két vadul integető embert láttam a tetején állni, de ilyen távolságból nem tudtam kivenni az arcvonásaikat. Néhány perc múlva felértünk, és meglepett pillantások kereszttüzében kiszálltam a furgonból.

- Jake, ki ez a csinibaba? – nézett rám pimaszul mosolyogva a magasabbik férfi, majd odalépett hozzám. – Paul vagyok – nyújtotta felém a tenyerét, miközben tetőtől talpig végigmért.

- Claire – vetettem oda, aztán a másik rézbőrű felé fordultam. Tudtam, hogy modortalan dolog nem elfogadni a kézfogást, de szándékosan tettem így.

- Jared vagyok – üdvözölt kuncogva a fiatalabbik, akinek kedvesen megszorítottam a kezét.

- Claire Sinclair – válaszoltam, közben fél füllel hallottam, hogy a többiek is felnevetnek.

- Ezt megkaptad Paul – szúrta oda Jake, mire még hangosabb lett a röhögés.

- Kicsit harapós a kicsike – vonta meg a vállát még mindig vigyorogva Paul, és elismerően nézett rám. Bár igyekeztem figyelmen kívül hagyni faragatlanságát, dühített a viselkedése.

- Ne foglalkozz vele Claire – szólt oda Jake. – Paul már csak ilyen. - Pólóját egy mozdulattal áthúzta a fején, mire a többiek is vetkőzni kezdtek.

- Tanulhatna némi jó modort - szűrtem a fogaim között lopva Paulra nézve, aki szemmel láthatóan meghallotta.

Szája sarkában mosoly tűnt fel, s mintha tudná, hogy nézem, kínos lassúsággal vette le a felsőjét. Kicsit szálkásabb volt, mint Jake, pont olyan testalkatú, amilyet szerettem. Miután végzett, provokatívan felvonta a szemöldökét, mintha ezzel azt akarná kérdezni, hogy tetszik-e nekem, de én elkaptam a tekintetem. Kezdtem zavarba jönni a sok tökéletes testű félmeztelen fiú látványától, amitől egyszeriben mégsem tartottam olyan jó ötletnek, hogy idejöttem. A szirt széléhez sétálva lenéztem, s hirtelen megszédültem a mélységtől. Ám mielőtt lezuhanhattam volna, egy izmos kar visszarántott.

- Megijesztettél Claire – suttogta a fülembe Jake, miközben éreztem, hogy mindkét karjával szorosan átfog.

- Semmi baj, csak egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyomat – bontakoztam ki az ölelésből, hogy ellépjek mellőle.

- Ülj le – mutatott a fiú egy farönkre -, és itt várj meg minket!

Engedelmesen helyet foglaltam, aztán láttam, ahogy Jared nekifut, majd elrugaszkodik. Néhány másodperc múlva hallottam a csattanást követő kiáltást a vízből. Ezután Quil és Embry következett, akik szintén eltűntek a mélyben.

- Én is ugrani akarok – álltam fel, és nekikészültem.

- Felejtsd el! – dörrent rám Jake. - Nem engedem!

- Nem kértem tőled engedélyt – válaszoltam kimérten. – Sem a bátyám, sem az apám nem vagy.

- Hagyd, Jake! – szólt közbe Paul a vitát elvágva. – Vagány lánynak látszik, ráadásul elég izmos is. Nem lesz vele baj. Leugrok, és a vízben maradok, hogy pillanatok alatt ki tudjam húzni, ha szükséges. Te maradj fent, amíg ugrik, hogy itt tudj segíteni. - Jake kelletlenül bár, de bólintott, így Paul elrugaszkodott.

- Claire – kérlelt Jake még egyszer, de megráztam a fejem, és már futottam is.

A szirt szélén felemeltem a karom, majd egy félfordulat után gyönyörűen kivitelezett fejessel értem célba. Hihetetlen erővel csapódtam a vízbe, de nem estem pánikba. Megvártam, amíg lelassulok, azután a felszínre tempóztam.

- Szép volt, Kislány – hallottam Paul hangját közvetlenül mellettem, miközben elismerő pillantásokkal méregetett..

- Gyerekkoromban műugrottam – vontam meg a vállam, aztán a Jake-et jelző csobbanás irányába fordultam.

- Minden rendben? – kérdezte a felszínre érve, mire fogvacogva bólintottam.

- Csak ne lenne ilyen rohadt hideg a víz – próbáltam nem elharapni a nyelvem beszéd közben.

- Gyere, ússzunk ki, ott majd felmelegítelek – intett a többiek irányába a fiú.

Bólintottam, és tempózni kezdtem a part felé. Néhány perc múlva már mindannyian a szárazföldön álltunk, én pedig a testemre tapadt jéghideg ruhámban egyre szerencsétlenebbül éreztem magam.

- Gyere ide – húzott magához Jake. Vonakodva simultam a karjaiba, ám amint megéreztem bőre forróságát, már nem tiltakoztam.

- Hogy lehetsz ilyen meleg? – néztem rá kérdőn, mire a többiek felvihogtak. – Úgy értem a tested mitől ilyen forró? – kapcsoltam szavaim kétértelműségén, és ha nem fáztam volna annyira, én is elnevettem volna magam.

- Az indiánoknak magasabb a testhőmérsékletük – magyarázta, amit kétkedve fogadtam. - Gyere, felmegyünk a kocsihoz, aztán beugrunk Emilyhez ruháért, hogy át tudj öltözni.
      - Oké – feleltem,és most valahogy nem bántam, hogy egymást félig átölelve kaptattunk fel az emelkedőn. Felérve bepréselődtem Jake és Paul közé, ahol meglepve nyugtáztam, hogy Paul bőre ugyanolyan meleget áraszt, mint a bal oldalamon ülő fiúé.

3. Jake

Éktelen csipogásra ébredtem, fél szememmel hunyorogva elfojtottam néhány szitokszót, majd megnéztem mennyi az idő. Kikászálódtam az ágyból, felhúztam az este kikészített ruháimat, azután a fürdőbe indultam a szokásos reggeli tisztálkodásra. Miközben megfésülködtem, a szemem alatti karikákat vizslatva megvontam a vállam. Kit érdekel milyen a külsőm?

Apám térképének köszönhetően nem volt nehéz megtalálnom a forksi középiskolát. A parkoló szinte üres volt, az enyémen kívül még két autó várakozott. A jellegtelen kockaépület bejáratához sétáltam, és a félhomályos épületbe lépve az igazgatói iroda keresésére indultam. Meglelve kopogtattam az ajtón, ám mielőtt benyitottam volna, egy gyors mozdulattal lesimítottam magamon az elegáns szoknyát.

- Á, Miss Sinclair! – nézett rám Mr. Cooper vastagkeretes szemüvege fölött, az arcán barátságos mosollyal. - Az édesapja sokat mesélt Önről – folytatta, mire átvillant az agyamon, hogy nyilván nem az elmúlt években történtekről, így igyekeztem ártatlanul viszonozni a mosolyát.

- Foglaljon helyet. Nos, akkor vágjunk a közepébe. Mivel nem képzett tanító, így tanársegédi fizetést tudunk felajánlani, és tanórák helyett rajzszakkört fog tartani diákjainknak, amire a jelentkezés önkéntes. Kis létszámú csoportokra bontottuk a jelentkezőket, pillanatnyilag három csoportja van, de úgy gondolom, az első héten még nem zárjuk le a listát. Természetesen ugyanazok a szabályok vonatkoznak Önre is, mint a tanárainkra, itt szeretném kiemelni, hogy bármiféle erkölcsöt sértő kapcsolat a diákokkal szigorúan tilos. Ön fiatal és igen dekoratív hölgy, így feltételezem, nehéz lesz elhárítani a próbálkozásokat, de kérem, vegye ezt komolyan!

- Természetesen – válaszoltam, miközben alig tudtam palástolni, mennyire nevetségesnek találom ezt a beszélgetést. Majd épp egy pattanásos képű középiskolásra fogok pályázni az itt tartózkodásom alatt! Nem mintha mostanában nagyon érdekelt volna bárki is. Patrick után nem tudtam közel engedni magamhoz senkit, és úgy éreztem, egyelőre nem is akarok. A férfiakkal való kapcsolatom szigorúan testi érintkezésre szorítkozott, az is csak alkalmanként történt meg. Mindig én választottam, így sosem adtam esélyt a partnereimnek a folytatásra.

- Amennyiben nem merül fel több kérdés, nincs más hátra, mint aláírni a szerződést. – Mr. Cooper kellemetlen hangjára összerezzentem, ami visszahúzott a gondolataimból. Az elém tolt papírra meredtem, amit gyorsan átfutottam, azután aláfirkantottam a nevemet.

- Akkor hétfőn találkozunk – nyújtott kezet, majd az ajtóhoz kísért. Puha és izzadt volt a tenyere, ezért sietve elfordultam, nehogy meglássa az arcomra kiülő undort.

A volán mögé ülve határozatlanul meredtem magam elé. Itt állt előttem az egész nap, de elképzelésem sem volt, mit kezdjek a rengeteg szabadidőmmel. Aztán eszembe jutott, hogy fel kellene frissítenem a ruhatáramat, ezért elindultam a közeli Port Angeles városába. Odaérve tanácstalanul nézelődtem kifelé, fogalmam sem volt, merre keresgéljek. Újabb kereszteződéshez érve a sarkon észrevettem egy hatalmas áruházat, ahol leparkoltam. Néhány perccel később érdektelenül válogattam a ruhák között. Valójában sosem szerettem vásárolni, felesleges időpocsékolásnak tartottam. Kiválogattam néhány hétköznapi darabot, és új szerzeményeimmel a próbafülke felé indultam. Egymás után próbálgattam fel az összeállításokat, de szinte mind lógott rajtam - kénytelen voltam megállapítani, hogy erősen lefogytam. Mindig is karcsú voltam, de a csípőm kerekdedsége most kissé szögletessé vált, a combjaim elvékonyodtak, és a mellem sem volt olyan telt, mint régen, bár feszességéből semmit sem veszített. Teljesen lapos hasamon most szépen kirajzolódtak az izmok. Kicsit híznom kéne - gondoltam, aztán lemondó sóhajjal a kosaramba dobáltam néhány elfogadhatónak ítélt darabot, és a kasszához sétáltam. A földszinten lévő szupermarketben vettem némi élelmiszert, majd visszaindultam Forksba.

Hazaérve gyorsan kipakoltam, és nekiálltam összeütni egy korai vacsorát, hogy azzal is teljen az idő. Szerettem egyedül lenni, de most, hogy senki nem volt körülöttem akivel beszélgethetnék, senkit sem ismertem a környéken, kezdett nyomasztóvá válni a csend. Vacsora után tanácstalanul lézengtem, mivel lefeküdni túl korán volt, tévét nézni pedig nem volt kedvem, így ismét felkaptam magamra a futóruhámat. Ugyanarra vettem az irányt, mint tegnap este. Világos volt még, ezért eszembe sem jutott félni. A kis ösvényre fordulva gyönyörködve néztem körbe, sosem láttam még ehhez fogható erdőt. A sok esőnek köszönhetően minden harsogó zöld volt, a fákat belepte a moha, sűrű aljnövényzet nőtt mindenütt. Egy-egy neszre felkaptam a fejem, de ezúttal nem találkoztam farkassal. Hazaérve a szokásos esti teendőket elvégezve ledőltem az ágyra, és vártam, hogy elnyomjon az álom.

Későn ébredtem, és meglepve nyugtáztam, hogy majdnem tízet mutat az óra. Nem volt rám jellemző, hogy ennyit alszom. A gyors reggeli után felöltöztem, és újra La Push felé vettem az irányt, mert be akartam fejezni a tegnap elkezdett vázlatot. A tengerparthoz érve megkerültem a kilátást eltakaró hatalmas sziklát, és döbbentem vettem észre, hogy a tegnapi fiú arcát a kezébe temetve épp a kiszemelt helyemen ül. Nem akartam megzavarni, ezért megfordultam, hogy halkan lépkedve visszainduljak.

- Várj! – kiáltott utánam. - Ne menj el!

- Ne haragudj, nem akartalak megzavarni – néztem rá félszegen.

- Nem zavarsz – mosolyodott el. - Csak kicsit elgondolkodtam. Nincs kedved sétálni egyet?

- Igazából be szerettem volna fejezni ezt a rajzot – böktem a vázlatfüzetemre –, de utána sétálhatunk, ha ráérsz – tettem hozzá gyorsan, elszontyolodott arckifejezését látva.

- Nézhetem, ahogy rajzolsz? – kérdezte bátortalanul.

Szótlanul bólintottam, majd elhelyezkedtem mellette. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni fürkésző tekintetét, és csak a vázlatra koncentrálni, de néhány perc múlva zavarni kezdett a jelenléte. Nem értettem az okát, máskor mindig ki tudtam kapcsolni a környezetet alkotás közben, azonban ennek a fiúnak a közelsége már-már fullasztó volt. Nem kifejezetten kellemetlenül, de dominánsan hatott rám. A füzetet végül türelmetlenül összecsapva ránéztem:

- Majd máskor befejezem.

- Elmenjek? – kérdezte, mire felpattanva megráztam a fejem.

Néhány percig némán lépkedtünk egymás mellett, kezdett kínossá válni a csend. Éreztem, hogy közben az arcomat fürkészi, mintha keresné a szavakat, hogyan szólítson meg.

- Te is a forksi középiskolába jársz? – könyörültem meg rajta.

- Nem – intett a fejével -, a rezervátumiba járok. Nem keveredünk a sápadt arcúakkal.

- Én is az vagyok – nevettem el magam –, mégis sétálni hívtál.

- Nem úgy gondoltam – válaszolta zavartan.

- Hanem hogyan? – Nem értettem, mire akar kilyukadni.

- Nem érdekes, majd egyszer elmesélem. Te oda jársz? - nézett rám kérdőn.

- Majdnem. Ott fogok tanítani. – Meglepett arckifejezését látva nehezen álltam meg nevetés nélkül.

- Tanítani? Nem nézel ki olyan idősnek.

- Köszi a bókot – húztam el a számat.

- Úgy értem, nem nézel ki nálam idősebbnek - kapcsolt hirtelen, hogy sértésnek véltem.

- Miért, Te mennyi vagy? Tizenhét? - vágtam vissza a kelleténél csípősebb éllel.

- Mindjárt tizennyolc – húzta ki magát önérzetesen.

Ezúttal nem bírtam megállni nevetés nélkül. Láttam rajta, hogy gondolkodik, végül sértettség helyett széles vigyor ült ki az arcára.

- Te mennyi is vagy, tanár néni?

- Huszonegy múltam. Igazából nem vagyok tanár, inkább csak amolyan tanársegéd féleség. Rajzképzést fogok tartani. Az előbb említetted a rezervátumot, Te indián vagy? Még sosem láttam indiánt - vizslattam érdeklődőn.

- Errefelé nem olyan nagy jelenség – vonta meg a vállát, aztán elhallgatott.

- Ugye nem bántottalak meg? – kérdeztem szégyenkezve. – Remélem, hogy nem… Ahonnan én érkeztem, az egy teljesen más világ.

- Honnan jöttél, és miért épp ide? Mit csináltál eddig? – kérdezte kíváncsian, mire elsötétült az arcom.

- Majd máskor… Inkább mesélj Te! Az én életem biztosan nem volt olyan izgalmas. – A hazugságtól enyhe pír ült ki az arcomra.

- Ezt kétlem – nevetett fel –, de rendben, akkor mesélek én.

A következő néhány óra szinte pillanatok alatt eltelt, Jake-ből csak úgy ömlöttek a szavak. Rengeteget nevettünk, úgy éreztem, teljesen feltöltődtem mellette. A gyomrom hangosan figyelmeztetett, hogy ideje lenne enni, de semmi kedvem nem volt az üres lakásba hazamenni .

- Ha jól hallom, itt valaki nagyon éhes – kuncogott Jake. – Visszakísérlek az autódhoz.

A parkoló Roverhez érkezve zavartan babráltam a kulcsot, aztán egy hirtelen mozdulattal a fiú felé fordultam.

- Nincs kedved velem tartani? – kérdeztem, amitől magam is meglepődtem.

- Szívesen – válaszolta vigyorogva, majd rögtön el is helyezkedett az anyósülésen.

Gyönyörködve nézte a Rover igényes bőrborítását, a luxusfelszerelést, és amikor felbőgött a motor, felcsillant a szeme.

- Tetszik? – kérdeztem hangomban büszkeséggel, mert imádtam az autómat.

- Gyönyörű – felelte, azután elkezdett kérdezgetni a műszaki adatokról. Gondolkodás nélkül válaszoltam a kérdéseire, még olyanokra is, amiket fel sem tett. Észrevettem, hogy csodálkozva néz rám, ezért zavartan elhallgattam. – Bocsánat, kicsit elragadtattam magam.

- Viccelsz? Az autók a kedvenc témám. Minden érdekel, ami velük kapcsolatos, csak furcsa, hogy egy lány ennyit tud róluk.

- Szeretem az autókat – válaszoltam vállamat megrándítva, majd a behajtóra kanyarodva leállítottam a motort.

- Nézz körül nyugodtan, a tv a nappaliban van, én addig összeütök valamit.

Kinyitottam a hűtőt, s elkezdtem kipakolni a korai vacsorához valót. Begyújtottam a sütőt, tepsibe szórtam a mirelit steakburgonyát, fűszervajat morzsoltam rá, és betoltam. Befűszereztem a szeletekre vágott pulykamellet, megforgattam egy kis lisztben, aztán rádobtam őket a forró olívaolajra. Amíg sültek, salátástálba borítottam a konyhakész salátát, kikevertem az öntetet hozzá, végül ráöntöttem. Hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel, ezért felnéztem. Jacob az ajtóban állt a falnak támaszkodva, és mosolyogva bámulta ténykedésemet.

- Isteni illatokat érzek – szagolt bele a levegőbe. – Mindjárt éhen halok.

- Rögtön kész – nevettem el magam. Határozottan a kezébe nyomtam két tányért, evőeszközöket, és szalvétákat. – Addig tedd hasznossá magad.

Meghökkenten nézett rám, de engedelmesen megterített. Pár perccel később leesett állal bámultam, ahogy egymás után tűnnek el a falatok a szájában, és a két hatalmas adag után még mindig éhesen tekint körbe.

- Van még egy kis süti – válaszoltam a ki nem mondott kérdésre, mire felcsillant a szeme.

Elé tettem egy nagy adag Tiramisut, de már meg sem lepődtem azon, hogy öt perc múlva semmi nem maradt belőle. Elégedetten hátradőlt a széken, aztán mesélni kezdett, hogyan rakta össze a kocsiját saját maga. Észre sem vettem, mennyire elszállt az idő, annyira belemerültünk a beszélgetésbe. Kint már sötét volt, így fészkelődni kezdtem.

- Azt hiszem, indulnom kéne – szólalt meg Jake kelletlenül. Miután felpattantunk az ajtóhoz kísértem, ám ekkor eszembe jutott, hogy én hoztam el.

- Hazaviszlek – jelentettem ki a kabátomat leakasztva.

- Hagyd csak, majd megkérem Bellát – legyintett Jake. - Abban a házban lakik – mutatott arrafelé, ahonnan két napja a barna hajú lány utánam szólt. - Bella Swan. Ismered? - nézett rám kérdőn.

- Igen – bólintottam –, megpróbált rám ijeszteni a környéken található vadállatokkal, amikor futni indultam.

- És? Találkoztál vadállatokkal? – nézett rám vissza lélegzetvisszafojtva.

- Egy lélekkel sem – hazudtam, mivel már magam sem voltam biztos abban, hogy nem álmodtam az egészet. Pilláimat közben lesütöttem, de éreztem fürkésző tekintetét.

- Tényleg szívesen hazaviszlek – ajánlottam fel ismét, de megrázta a fejét.

- Nem akarom, hogy sötétben mászkálj. Hát akkor… Szia – köszönt el vonakodva.

- Szia – vártam, hogy elindul, de még mindig az ajtóban toporgott.

- Mit csinálsz holnap? – bökte ki végül, feszülten várva a választ.

- Nincs túl sok ismerősöm errefelé – húztam el a számat –, így igazából még fogalmam sincs, mit fogok csinálni.

- Nincs kedved eljönni a rezervátumba? Megmutatnám, hol élek.

Egy percig gondolkodtam mit válaszoljak, mert bár szívesen mentem volna, nem akartam, hogy félreértse. Jól éreztem magam a társaságában, magával ragadott a jókedve, de el akartam kerülni, hogy túlzottan ragaszkodni kezdjen hozzám. Az utóbbi időben nehezen kezeltem az emberi kapcsolatokat. Aztán eszembe jutott, hogy rajta kívül szinte senkivel nem barátkoztam össze, és nem akartam remeteként élni. Ha teljesen egyedül vagy, sokkal nehezebb visszaszorítani a fájó emlékeket.

- Szívesen elmegyek – mondtam, miközben igyekeztem elfojtani az önzésemért rám törő szégyent. – Mikor találkozunk?

- Tíz körül érted jövök – felelte határozottan. – Nem akarom, hogy szétrázd a gyönyörű autódat. Akkor holnap.

Szótlanul bólintottam, aztán figyeltem, ahogy átsétál Belláék házához. Eddig észre sem vettem, hogy egy rendőrautó is áll a piros furgon mellett. Hirtelen észbe kaptam, hogy még mindig Jake-et bámulom, így gyorsan becsuktam az ajtót.

2. Új otthon, új élet

Forks határába érve dühösen nyomkodtam a GPS-t, de a keresett cím nem akart feltűnni.

- Hogy az a… - szitkozódtam, miközben lehúzódtam, hogy kiterítsem apám térképét. Az én tökéletes apám most is mindenre gondolt - húztam el keserűen a számat. Nem volt nehéz megtalálnom amit kerestem, az egyetlen főút mentén kellett tovább indulnom.

Néhány perc múlva gyanúsan szemlélgettem a ritkuló épületeket, aztán egy kanyar után megláttam a házat, ami a következő néhány hónapban az otthonom lesz. A felhajtóra kanyarodva leállítottam a motort, és a szememet behunyva hátra dőltem. Otthon… felidéztem az emlékeket, amikor ez a szó még jelentéssel bírt számomra, és összeszorított szemhéjam alól kigördült egy könnycsepp. Dühös mozdulattal letöröltem, majd kiszálltam. „ A kulcs a hátsó ajtónál lesz az eresz alatti repedésben” – idéztem fel apám szavait, miközben a házat megkerülve hátra sétáltam. A kilincset lenyomva egy hosszú, nagyjából félúton kiszélesedő, barátságos előszoba tárult fel, melynek végét a bejárati ajtó zárta le. Miután átvágtam a folyosón, kisebb nehézségek árán sikerült kinyitnom a főbejáratot, és a kocsihoz sétáltam a cuccaimért. Nem volt sok holmim, így gyorsan végezve a behurcolkodással fáradtan dőltem az ajtófélfának. Néhány másodperc után erőt véve magamon felcipeltem a bőröndömet a lépcsőn, hogy a szemben lévő hálószobába hordjam. Megfordult a fejemben a gondolat, hogy felderítem a lakást, végül az ötletet egy legyintéssel elvetve az ágyba ájultam.

- Aúúú – szisszentem fel kezemet feltehetően az éjjeliszekrénybe ütve, mire hirtelen magamhoz tértem. A hatalmas manzárdablakon megállíthatatlanul áradt be a fény a szobába, ami kétséget sem hagyott afelől, hogy átaludtam az éjszakát. Ideje felkutatni a mosdót. Az ágyból egy csigát is felülmúló lassúsággal tápászkodtam fel, s indultam neki a felderítő körútra. A hálóból kilépve balra egy kisebb szoba nyílt, amit raktárnak használhattak, ugyanis régi bútorok, dobozok hevertek mindenfelé kaotikus összevisszaságban. Jobbra benyitva feltárult a kényelmes méretű fürdőszoba, mely zuhannyal és káddal is fel volt szerelve, egy újabb innen nyíló ajtó mögött pedig ott volt a mellékhelyiség. Gyorsan rendbe szedtem magam, azután leszaladtam a lépcsőn, hogy a földszinten is körülnézzek. Jobbra a konyha helyezkedett el egy kicsiny kamrával, balra a tágas nappali kapott helyett. Egész barátságos - állapítottam meg, majd a gondolatra, hogy az egész épület elférne a szüleim házának egy kis sarkában, arcomon gúnyos mosoly terült szét. Igazából nem érdekelt, ahogy semmi és senki nem érintett meg az elmúlt időszakban. Gyomrom korgása emlékeztetett rá, hogy ideje lenne ennem is valamit, ezért elindultam a hűtő felé, melyet kinyitva csodálkozva meredtem annak tartalmára. Nem számítottam rá, hogy bármiféle ételt fogok benne találni, de a polcok várakozásommal ellentétben nem álltak üresen. Kivettem egy üveg friss tejet, valamint a nagy doboz epres joghurtot, aminek a címkéjén hívogatóan mosolygott rám a tartalmát jelző pirosló gyümölcs, és leroskadtam a konyhaasztal mellé. Reggeli után a laptopot bekapcsolva egy halom email fogadott, melyek nagy részét olvasás nélkül töröltem, végül az apámtól jött levélre kattintottam.

Claire!

Megkértem Mrs. Newtont - akitől a házat bérelem -, hogy vásároljon be néhány alapélelmiszert. A konyhában megtalálsz mindent. Ne felejtsd el, hogy pénteken kilenc órakor megbeszélésed van Mr. Cooperrel a középiskolában. Add át üdvözletemet! Miután feltérképezted Forksot, látogass el La Pushba, gyönyörű a tengerpartja. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog. Mellékeltem térképet, és néhány fotót. Ha megérkeztél, feltétlenül hívj fel, vagy legalább üzenj!

Apa

Megnéztem a képeket, megjegyeztem a térképen az útvonalat, és a vázlatfüzetemet felkapva elindultam lefelé. Az ajtón kilépve érdeklődve néztem körül - a tegnapi érkezésemkor már erősen szürkült, így nem sokat láttam a környékből. Azonnal feltűnt, hogy szomszédoknak szinte nyoma sincs, több méter távolságra állt egy-egy ház foghíjasan az út két oldalán. Az enyém volt az utolsó, nem messze innen már a sűrű forksi erdő kezdődött. Megborzongtam, aztán vállamat megvonva beszálltam az autómba. Az útelágazásnál lekanyarodtam a szűk kis földútra, ahol néhány perc után szemem elé tárult a lenyűgöző látvány. A motort leállítva kiszálltam, s szemeimet egy pillanatra lehunyva, mélyen beszippantottam a tenger mással össze nem hasonlítható illatát. A hónom alá kapott vázlatfüzetemmel mint egy alvajáró indultam el a part felé. A homokos tengerparton mindenfelé hatalmas uszadékfák hevertek kusza összevisszaságban, mintha egy képzeletbeli óriás magára hagyott játékszerei volnának. A tenger morajlását hatalmas sziklazátonyok törték meg, s ahogy a fény sejtelmesen átszűrődött a felhők közül, az egész egy szürreális mese díszletére emlékeztetett.

– Fájdalmasan szép – suttogtam a festői képet bámulva, és talán ez volt a legmegfelelőbb jellemzés.

A part teljesen kihalt volt, amitől az az érzésem támadt, mintha én lennék a környéken az egyetlen élőlény. A homokos sáv szélén rögtön a sűrű erdő kezdődött, a fák első sorának gyökereit kimosta a tenger. Az egyik ilyen hatalmas példány kellemes búvóhelynek tűnt, egy vastagabb gyökér szinte vízszintesen nőve természetes padot alkotott. Letelepedtem, és hátamat megtámasztva rajzolni kezdtem. A Nap hirtelen kibukkant a felhők közül, hunyorognom kellett az erős fénytől. Szemeimet lecsukva, hátrahajtott fejjel élveztem a napsütést, mígnem agyam rejtett zugából tolakodó emlékképek törtek elő.

Tizenhét éves voltam, amikor megismertem Patricket. Új diák volt az elit középiskolában ahova jártam, és a származása miatt rendkívül népszerű. A családja nemesi ősökkel büszkélkedhetett, a leggazdagabbak között tartották őket számon. Nekem sem volt szégyenkezni valóm, hiszen a Sinclairek felmenői között skót herceg is volt. Apámnak köszönhetően minden körben szívesen fogadtak, sosem kellett beilleszkedési problémákkal küszködnöm. Mindezek ellenére más voltam, mint a többi hozzám hasonló lány. Többnyire tartózkodtam az idegenekkel való ismerkedéstől, és az elit átlaggal ellentétben sosem vágtam fel sem a vagyonunkkal, sem sugárzó szépségemmel, amit édesanyámtól örököltem. A szüleim egyetlen gyermekeként szeretetben és állandó figyelemben nőttem fel, de az irántam való rajongásuk sosem vált ésszerűtlenné. Nyílt, tiszta szívű, szabad szellemben neveltek, mindig hangoztatva, hogy becsüljem meg amim van, és sose kérkedjek vele.

Felidéztem amikor Patrick először lépett hozzám a parkban, szinte magam előtt láttam sziporkázó mosolyát az arca mindkét oldalán megjelenő gödröcskékkel. Azonnal tudtam, hogy ő az, akire vártam. Kapcsolatunk romantikus volt és érzéki, sosem veszekedtünk - túl szép volt, hogy igaz legyen. Két éve voltunk együtt, amikor terhes lettem. Teljesen váratlanul ért, és egészen addig hitetlenkedtem, amíg meg nem hallottam a szívdobogást a vizsgálóasztalon.

- Ez lehetetlen – suttogtam az orvosnak. Egy régebbi, súlyos petefészek gyulladás következtében mindkét petevezetékem el volt záródva, így természetes úton nem eshettem teherbe, ezért nem is védekeztünk.

- Úgy látszik megtréfálta a természet – mosolygott az orvos. - Minden kétséget kizárólag gyermeket vár.

Lelkem egyik fele ujjongott, a másik azonban rémülten tekintett a jövő felé. Nem tudtam, hogy mondjam el Patricknek, mert mindketten egyetemre jártunk, és a döntésem kettétörhette volna a karrierjét. Meg akartam tartani, hiszen nem lehettem biztos abban, hogy ha most rossz megoldást választok, nem fogom-e később megbánni. Talán az egyetlen esélyem, hogy anya lehessek.

Gyorsan peregtek előttem az emlékképek, annál a napnál lelassulva, ami megváltoztatta az életemet. Láttam Patrick elszürkült arcát, amikor közöltem vele, apa lesz, hallottam az ordítását, hogy nem dönthetek egyedül, és képtelen ötlet megtartanom.

- Nem vagyok hajlandó erről tovább vitatkozni! Beszélek apámmal, és keresünk egy jó orvost – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, majd az ajtó felé indult.

- Patrick, várj! – kiáltottam utána rohanva. - Én megtartom ezt a gyereket, bármit is teszel. Nem kell a segítséged, egyedül is fel tudom nevelni.

- Akkor csak abban reménykedhetek, hogy történik valami, és elveszíted! – sziszegte felém az utcára vezető lépcső tetején eltorzult arcvonásokkal.

A kíméletlen szavaktól elöntött a düh, s egy kétségbeesett mozdulattal pofonra emeltem a kezemet, ám a lendülettől elvesztettem az egyensúlyomat, hogy megcsúszva tizenkét lépcsőfokot zuhanjak. A hirtelen belém hasító égő fájdalommal egy időben melegséget éreztem a combjaimon, de mielőtt ráeszmélhettem volna, hogy a lecsorduló vér okozza ezt, elsötétült előttem a világ. A kórházban tértem magamhoz újra, az emlékképek élesen vetíttették elém ahogy anyám aggódva tördeli a kezét, miközben apám fel-alá járkál, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, majd később az orvos rezzenéstelen tekintetét amikor közli velem, hogy elvetéltem, és nagy valószínűséggel nem lehet több gyermekem.

- Sajnálatos módon a vetélés utáni egészségügyi műtét során megsérült a méh fala.

Az orvos emlékeimben visszhangzó mély hangja olyan valóságosnak tűnt, hogy beleborzongtam. Nem akarok emlékezni - ráztam meg a fejem, s felnyitottam a szemem. Gondolataimat elterelni igyekezvén újra a rajzolásra próbáltam összpontosítani, de éreztem, ahogy kibuggyannak az első könnycseppek.

- Mit keresel itt? – rántott vissza durván a jelenbe egy mogorva hang. – Ez az én helyem!

- Ó, bocsánat, nem tudtam, hogy a part magánterület – válaszoltam csípősen, és egy gyors mozdulattal letörölve a könnyeket, felugrottam.

- Ez a partszakasz La Pushoz tartozik, és nem szeretjük... - akadt el a látogatóm hangja, amikor felnéztem - az idegeneket – folytatta kicsit barátságosabban, miközben leplezetlenül bámult.

- Én meg nem szeretem az arrogáns és modortalan helyieket – vágtam vissza, majd a pukkancsnak hátat fordítva elindultam arrafelé, amerre a Rovert hagytam. Azonban ha azt képzeltem ennyivel megúszom, hát tévedtem, mert néhány lépés után valami megállított.

- Levennéd rólam a kezed?! – szűrtem a fogaim között, de közben hiába próbáltam lefejteni a karomról az idegen ujjait, vasmarokkal szorított.

- Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni – sóhajtott mélyet, majd észbe kapva villámgyorsan elengedett. - Kezdjük elölről, oké? Jacob vagyok, Jacob Black – lendítette üdvözlésre lapáttenyerét.

- Claire Sinclair - nyújtottam felé tétován a kezem.

Arra számítottam, hogy olyan erővel szorítja meg, ahogy az előbb a karomat, de meglepve tapasztaltam a határozott, mégis gyengéd kézfogást. Most néztem meg először jobban izmos látogatómat. Százhetven centis magasságommal nem számítottam alacsonynak, mégis erősen hátra kellett hajtanom a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. A bozontos, fekete szemöldök alatt melegbarna szempár tekintett rám vissza leplezetlen kíváncsisággal, melyek mélyén némi huncutság csillant. Pillantásom a lapos és széles orr vonalát követve tovább siklott a szép ívű ajkak felé, melyek félénk félmosolyra húzódtak, majd a kidolgozott vállizmokban végződő erős nyakat vettem szemügyre. Ezután a széles mellkas következett, s mire a kockákra tagolt hashoz értem zavartan kapcsoltam, hogy nyíltan bámulom Jacobot. Arcomon enyhe pírral újra felemeltem a tekintetem, és visszamosolyogtam rá. Most vettem csak észre, milyen szép rézszínű a bőre.

- Akkor, ha megbocsátasz én most hazamennék, de remélem, hogy ezúttal nem ütközök akadályba - váltott incselkedőre a mosolyom. Esküdni mertem volna rá, hogy újdonsült ismerősöm szintén elpirult. A választ meg sem várva megfordultam, hogy sietős léptekkel magára hagyjam.

Hazaérve meglepetten tapasztaltam, hogy erősen szürkül - észre sem vettem mennyire elszállt az idő. Nem akartam egyedül maradni a házban a gondolataimmal, így gyorsan átöltöztem, és futni indultam. Az előszobai tükör előtt elhaladva emlékeztettem magam, hogy be kell szereznem néhány kevésbé feltűnő holmit, majd bezártam magam mögött az ajtót. A lépcsőn leszaladva összefogtam a hajam, s egy pillanatra megtorpantam azon tűnődve, hogy merre vegyem az irányt, végül elindultam ugyanazon az úton, amin nemrég La Push felé tartottam.

- Várj! – kiabált utánam valaki. Megfordulva egy barna hajú, tizennyolc év körüli lányt láttam felém tartani.

- Bella Swan – mutatkozott be odaérve.

- Claire Sinclair – néztem rá kíváncsi várakozással. Vajon mit akarhat?

- Ilyenkor már nem tanácsos egyedül az erdőbe menni – mondta vészjóslóan, mire alig bírtam megállni, hogy fel ne nevessek. Nem értettem, hogy New York után egy ilyen csendes kisvárosban milyen veszély fenyegethetne.

- Nem vagyok ijedős, ha találkozom egy szatírral, majd leütöm – válaszoltam vigyorogva, és tettem egy harcias mozdulatot. Halvány mosoly futott át az arcán, majd megrázta a fejét.

- Nem erre gondoltam. Sok itt a… - akadt el egy pillanatra - vadállat – fejezte be végül a mondatot.

- Nincs olyan vadállat, amitől én félnék – kacsintottam rá, azután sarkon fordulva máris futni kezdtem, meg sem hallva hallva erőtlen tiltakozását.

A fülhallgatót a fejemre csúsztatva bekapcsoltam az mp3 lejátszót. Szerettem futni… szabadon, gondolatok, emlékek nélkül, csak a zenére és a fülemben dübörgő vér ütemére figyelve. Annyira kikapcsoltam a külvilágot, hogy észre sem vettem milyen mélyen bent járok már az erdőben. A zene hirtelen elhallgatott, lemerült az elem a lejátszóban. Körülnézve ijedten rezzentem össze, amikor megzörrent a tőlem nem messze lévő bokor. Egy percig mozdulatlanul hallgatóztam, végül vállamat megvonva komor arckifejezéssel futottam tovább az erdőben.

Szerettem a veszélyt.. azután a nap után az életem gyökeresen megváltozott. Teljesen kifordultam magamból, és a rövid apátiával töltött időszak után belevetettem magam a nagybetűs életbe. Harcművészetet tanultam, hogy levezessem a feszültséget, és illegális gyorsulási versenyeken vettem részt egy tuningolt Honda NSX GT-vel. Kemény lettem, de szükségem is volt rá, hogy túléljem. Azonban ez is kevésnek bizonyult: jöttek az egymásba érő bulik, az alkohol, majd amikor már az sem volt képes elűzni a belső démonokat, a drog következett. Főleg kokain. Nem nagy mennyiségben, csak amennyi pont elég volt ahhoz, hogy az emlékek ne törjenek a felszínre. A szüleim egy darabig tanácstalanul tűrték, remélve, hogy csak átmeneti állapot, aztán egyik pszichológustól a másikig cipeltek, de mind feladták, nem tudtak mit kezdeni velem. Elzárkóztam mindenfajta segítségnyújtástól, és egyre eszementebb dolgokat műveltem. Aztán az egyik túl jól sikerült buli után a kórházban kötöttem ki, és itt szakadt el a cérna az apámnál. Nem hibáztattam érte, hiszen melyik szülő fogadná nyugodtan, hogy a lánya hajszál híján túladagolta magát? Nem voltam függő, még nem, de a legjobb úton haladtam felé. És most itt vagyok…

Vonyítás hasított a csendbe, ami hirtelen visszarántott a jelenbe. Egy pillanatra megtorpantam, aztán tovább indultam. Újra vonyítást hallottam, ezúttal közelebbről. Miközben futottam tovább arra gondoltam, hogy nem túl jó móka, ha az embert vadállatok tépik szét, de ha ez kell, hogy végre megszabaduljak önmagamtól?! Egyre közelebb hallottam a vonyítást, ám most mintha megelőzött volna. A következő pillanatban földbegyökerezett a lábam, mert egy hatalmas farkas zárta el előlem az utat. Döbbentem meredtem rá, soha nem gondoltam volna, hogy ekkora állat létezik. Vártam, hogy rám támad, de csak állt, és halkan morgott. Tudván, hogy nem szabad hirtelen mozdulatot tennem lassan megfordultam, majd a vállam fölött visszanézve tettem egy lépést. Nem mozdult, de mintha sürgetni akarna, dobbantott a mellső lábával. Tettem még néhány lépést, azonban továbbra sem indult meg felém. Nem akart támadni. Lassan távolodva tőle újra futni kezdtem, közben vártam, mikor veti rám magát, de nem történt semmi. Hirtelen feltört belőlem az ősi ösztön, és a tempót felgyorsítva immár úgy rohantam hazafelé, ahogy csak bírtam - ezúttal már az életemért.

A házhoz érve felsiettem a lépcsőn, hatalmas lendülettel becsaptam az ajtót, azután fáradtan nekidőltem. Sípolva vettem a levegőt, a lábaim remegtek a megerőltetéstől, de összeszedtem magam, és felvánszorogtam az emeletre. A zuhany alá állva hagytam, hogy a forró víz végigcsorogjon az arcomon. Néhány perc múlva a holnapi megbeszélésre szánt ruháimat már a hálóban válogatva újra meghallottam az üvöltést. A lámpát lekapcsolva kihajoltam az ablakon, de hiába fürkésztem meredten a néhány méterre lévő erdő sávját, nem láttam semmi szokatlant. Már éppen el akartam fordulni, amikor a bokrok között feltűnt két izzó pont, majd előlépett a hozzájuk tartozó állat, akiben felismertem az ösvényen utamat álló farkast. Percekig néztem a szemeibe, melyek mintha hipnotizáltak volna, úgy tartották fogva tekintetem. Képtelen gondolat futott át az agyamon: hazakísért. Hirtelen éles, sivító hang törte meg a csendet, ezért elléptem az ablaktól, hogy felvegyem a telefont.

- Szia, Apa! Ne haragudj, hogy nem hívtalak, teljesen kiment a fejemből - hadartam, miután a kijelzőre pillantva felismertem apa számát.

- Minden rendben? – kérdezte a hang a vonal túlsó végén. - Hogy tetszik a ház?

- Persze, minden oké, a ház is egészen barátságos - feleltem, majd kínos csend állt be a beszélgetésünkben. Képtelen voltam könnyedén úgy csevegni apámmal, mintha mi sem történt volna.

- Ne haragudj Apa, de nagyon fáradt vagyok, lefekszem. Majd beszélünk.

Fél füllel még hallottam, ahogy emlékeztet a holnapi találkozóra, aztán elköszönt, és megszakította a hívást. Visszamentem az ablakhoz, hogy vessek még egy pillantást az erdőre, de a villogó szempár már nem volt sehol. Az üvegtáblákat becsukva az ágyhoz sétáltam, s az órát beállítva ledőltem, hogy néhány perc múlva mély álomba zuhanjak.