Éktelen csipogásra ébredtem, fél szememmel hunyorogva elfojtottam néhány szitokszót, majd megnéztem mennyi az idő. Kikászálódtam az ágyból, felhúztam az este kikészített ruháimat, azután a fürdőbe indultam a szokásos reggeli tisztálkodásra. Miközben megfésülködtem, a szemem alatti karikákat vizslatva megvontam a vállam. Kit érdekel milyen a külsőm?
Apám térképének köszönhetően nem volt nehéz megtalálnom a forksi középiskolát. A parkoló szinte üres volt, az enyémen kívül még két autó várakozott. A jellegtelen kockaépület bejáratához sétáltam, és a félhomályos épületbe lépve az igazgatói iroda keresésére indultam. Meglelve kopogtattam az ajtón, ám mielőtt benyitottam volna, egy gyors mozdulattal lesimítottam magamon az elegáns szoknyát.
- Á, Miss Sinclair! – nézett rám Mr. Cooper vastagkeretes szemüvege fölött, az arcán barátságos mosollyal. - Az édesapja sokat mesélt Önről – folytatta, mire átvillant az agyamon, hogy nyilván nem az elmúlt években történtekről, így igyekeztem ártatlanul viszonozni a mosolyát.
- Foglaljon helyet. Nos, akkor vágjunk a közepébe. Mivel nem képzett tanító, így tanársegédi fizetést tudunk felajánlani, és tanórák helyett rajzszakkört fog tartani diákjainknak, amire a jelentkezés önkéntes. Kis létszámú csoportokra bontottuk a jelentkezőket, pillanatnyilag három csoportja van, de úgy gondolom, az első héten még nem zárjuk le a listát. Természetesen ugyanazok a szabályok vonatkoznak Önre is, mint a tanárainkra, itt szeretném kiemelni, hogy bármiféle erkölcsöt sértő kapcsolat a diákokkal szigorúan tilos. Ön fiatal és igen dekoratív hölgy, így feltételezem, nehéz lesz elhárítani a próbálkozásokat, de kérem, vegye ezt komolyan!
- Természetesen – válaszoltam, miközben alig tudtam palástolni, mennyire nevetségesnek találom ezt a beszélgetést. Majd épp egy pattanásos képű középiskolásra fogok pályázni az itt tartózkodásom alatt! Nem mintha mostanában nagyon érdekelt volna bárki is. Patrick után nem tudtam közel engedni magamhoz senkit, és úgy éreztem, egyelőre nem is akarok. A férfiakkal való kapcsolatom szigorúan testi érintkezésre szorítkozott, az is csak alkalmanként történt meg. Mindig én választottam, így sosem adtam esélyt a partnereimnek a folytatásra.
- Amennyiben nem merül fel több kérdés, nincs más hátra, mint aláírni a szerződést. – Mr. Cooper kellemetlen hangjára összerezzentem, ami visszahúzott a gondolataimból. Az elém tolt papírra meredtem, amit gyorsan átfutottam, azután aláfirkantottam a nevemet.
- Akkor hétfőn találkozunk – nyújtott kezet, majd az ajtóhoz kísért. Puha és izzadt volt a tenyere, ezért sietve elfordultam, nehogy meglássa az arcomra kiülő undort.
A volán mögé ülve határozatlanul meredtem magam elé. Itt állt előttem az egész nap, de elképzelésem sem volt, mit kezdjek a rengeteg szabadidőmmel. Aztán eszembe jutott, hogy fel kellene frissítenem a ruhatáramat, ezért elindultam a közeli Port Angeles városába. Odaérve tanácstalanul nézelődtem kifelé, fogalmam sem volt, merre keresgéljek. Újabb kereszteződéshez érve a sarkon észrevettem egy hatalmas áruházat, ahol leparkoltam. Néhány perccel később érdektelenül válogattam a ruhák között. Valójában sosem szerettem vásárolni, felesleges időpocsékolásnak tartottam. Kiválogattam néhány hétköznapi darabot, és új szerzeményeimmel a próbafülke felé indultam. Egymás után próbálgattam fel az összeállításokat, de szinte mind lógott rajtam - kénytelen voltam megállapítani, hogy erősen lefogytam. Mindig is karcsú voltam, de a csípőm kerekdedsége most kissé szögletessé vált, a combjaim elvékonyodtak, és a mellem sem volt olyan telt, mint régen, bár feszességéből semmit sem veszített. Teljesen lapos hasamon most szépen kirajzolódtak az izmok. Kicsit híznom kéne - gondoltam, aztán lemondó sóhajjal a kosaramba dobáltam néhány elfogadhatónak ítélt darabot, és a kasszához sétáltam. A földszinten lévő szupermarketben vettem némi élelmiszert, majd visszaindultam Forksba.
Hazaérve gyorsan kipakoltam, és nekiálltam összeütni egy korai vacsorát, hogy azzal is teljen az idő. Szerettem egyedül lenni, de most, hogy senki nem volt körülöttem akivel beszélgethetnék, senkit sem ismertem a környéken, kezdett nyomasztóvá válni a csend. Vacsora után tanácstalanul lézengtem, mivel lefeküdni túl korán volt, tévét nézni pedig nem volt kedvem, így ismét felkaptam magamra a futóruhámat. Ugyanarra vettem az irányt, mint tegnap este. Világos volt még, ezért eszembe sem jutott félni. A kis ösvényre fordulva gyönyörködve néztem körbe, sosem láttam még ehhez fogható erdőt. A sok esőnek köszönhetően minden harsogó zöld volt, a fákat belepte a moha, sűrű aljnövényzet nőtt mindenütt. Egy-egy neszre felkaptam a fejem, de ezúttal nem találkoztam farkassal. Hazaérve a szokásos esti teendőket elvégezve ledőltem az ágyra, és vártam, hogy elnyomjon az álom.
Későn ébredtem, és meglepve nyugtáztam, hogy majdnem tízet mutat az óra. Nem volt rám jellemző, hogy ennyit alszom. A gyors reggeli után felöltöztem, és újra La Push felé vettem az irányt, mert be akartam fejezni a tegnap elkezdett vázlatot. A tengerparthoz érve megkerültem a kilátást eltakaró hatalmas sziklát, és döbbentem vettem észre, hogy a tegnapi fiú arcát a kezébe temetve épp a kiszemelt helyemen ül. Nem akartam megzavarni, ezért megfordultam, hogy halkan lépkedve visszainduljak.
- Várj! – kiáltott utánam. - Ne menj el!
- Ne haragudj, nem akartalak megzavarni – néztem rá félszegen.
- Nem zavarsz – mosolyodott el. - Csak kicsit elgondolkodtam. Nincs kedved sétálni egyet?
- Igazából be szerettem volna fejezni ezt a rajzot – böktem a vázlatfüzetemre –, de utána sétálhatunk, ha ráérsz – tettem hozzá gyorsan, elszontyolodott arckifejezését látva.
- Nézhetem, ahogy rajzolsz? – kérdezte bátortalanul.
Szótlanul bólintottam, majd elhelyezkedtem mellette. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni fürkésző tekintetét, és csak a vázlatra koncentrálni, de néhány perc múlva zavarni kezdett a jelenléte. Nem értettem az okát, máskor mindig ki tudtam kapcsolni a környezetet alkotás közben, azonban ennek a fiúnak a közelsége már-már fullasztó volt. Nem kifejezetten kellemetlenül, de dominánsan hatott rám. A füzetet végül türelmetlenül összecsapva ránéztem:
- Majd máskor befejezem.
- Elmenjek? – kérdezte, mire felpattanva megráztam a fejem.
Néhány percig némán lépkedtünk egymás mellett, kezdett kínossá válni a csend. Éreztem, hogy közben az arcomat fürkészi, mintha keresné a szavakat, hogyan szólítson meg.
- Te is a forksi középiskolába jársz? – könyörültem meg rajta.
- Nem – intett a fejével -, a rezervátumiba járok. Nem keveredünk a sápadt arcúakkal.
- Én is az vagyok – nevettem el magam –, mégis sétálni hívtál.
- Nem úgy gondoltam – válaszolta zavartan.
- Hanem hogyan? – Nem értettem, mire akar kilyukadni.
- Nem érdekes, majd egyszer elmesélem. Te oda jársz? - nézett rám kérdőn.
- Majdnem. Ott fogok tanítani. – Meglepett arckifejezését látva nehezen álltam meg nevetés nélkül.
- Tanítani? Nem nézel ki olyan idősnek.
- Köszi a bókot – húztam el a számat.
- Úgy értem, nem nézel ki nálam idősebbnek - kapcsolt hirtelen, hogy sértésnek véltem.
- Miért, Te mennyi vagy? Tizenhét? - vágtam vissza a kelleténél csípősebb éllel.
- Mindjárt tizennyolc – húzta ki magát önérzetesen.
Ezúttal nem bírtam megállni nevetés nélkül. Láttam rajta, hogy gondolkodik, végül sértettség helyett széles vigyor ült ki az arcára.
- Te mennyi is vagy, tanár néni?
- Huszonegy múltam. Igazából nem vagyok tanár, inkább csak amolyan tanársegéd féleség. Rajzképzést fogok tartani. Az előbb említetted a rezervátumot, Te indián vagy? Még sosem láttam indiánt - vizslattam érdeklődőn.
- Errefelé nem olyan nagy jelenség – vonta meg a vállát, aztán elhallgatott.
- Ugye nem bántottalak meg? – kérdeztem szégyenkezve. – Remélem, hogy nem… Ahonnan én érkeztem, az egy teljesen más világ.
- Honnan jöttél, és miért épp ide? Mit csináltál eddig? – kérdezte kíváncsian, mire elsötétült az arcom.
- Majd máskor… Inkább mesélj Te! Az én életem biztosan nem volt olyan izgalmas. – A hazugságtól enyhe pír ült ki az arcomra.
- Ezt kétlem – nevetett fel –, de rendben, akkor mesélek én.
A következő néhány óra szinte pillanatok alatt eltelt, Jake-ből csak úgy ömlöttek a szavak. Rengeteget nevettünk, úgy éreztem, teljesen feltöltődtem mellette. A gyomrom hangosan figyelmeztetett, hogy ideje lenne enni, de semmi kedvem nem volt az üres lakásba hazamenni .
- Ha jól hallom, itt valaki nagyon éhes – kuncogott Jake. – Visszakísérlek az autódhoz.
A parkoló Roverhez érkezve zavartan babráltam a kulcsot, aztán egy hirtelen mozdulattal a fiú felé fordultam.
- Nincs kedved velem tartani? – kérdeztem, amitől magam is meglepődtem.
- Szívesen – válaszolta vigyorogva, majd rögtön el is helyezkedett az anyósülésen.
Gyönyörködve nézte a Rover igényes bőrborítását, a luxusfelszerelést, és amikor felbőgött a motor, felcsillant a szeme.
- Tetszik? – kérdeztem hangomban büszkeséggel, mert imádtam az autómat.
- Gyönyörű – felelte, azután elkezdett kérdezgetni a műszaki adatokról. Gondolkodás nélkül válaszoltam a kérdéseire, még olyanokra is, amiket fel sem tett. Észrevettem, hogy csodálkozva néz rám, ezért zavartan elhallgattam. – Bocsánat, kicsit elragadtattam magam.
- Viccelsz? Az autók a kedvenc témám. Minden érdekel, ami velük kapcsolatos, csak furcsa, hogy egy lány ennyit tud róluk.
- Szeretem az autókat – válaszoltam vállamat megrándítva, majd a behajtóra kanyarodva leállítottam a motort.
- Nézz körül nyugodtan, a tv a nappaliban van, én addig összeütök valamit.
Kinyitottam a hűtőt, s elkezdtem kipakolni a korai vacsorához valót. Begyújtottam a sütőt, tepsibe szórtam a mirelit steakburgonyát, fűszervajat morzsoltam rá, és betoltam. Befűszereztem a szeletekre vágott pulykamellet, megforgattam egy kis lisztben, aztán rádobtam őket a forró olívaolajra. Amíg sültek, salátástálba borítottam a konyhakész salátát, kikevertem az öntetet hozzá, végül ráöntöttem. Hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel, ezért felnéztem. Jacob az ajtóban állt a falnak támaszkodva, és mosolyogva bámulta ténykedésemet.
- Isteni illatokat érzek – szagolt bele a levegőbe. – Mindjárt éhen halok.
- Rögtön kész – nevettem el magam. Határozottan a kezébe nyomtam két tányért, evőeszközöket, és szalvétákat. – Addig tedd hasznossá magad.
Meghökkenten nézett rám, de engedelmesen megterített. Pár perccel később leesett állal bámultam, ahogy egymás után tűnnek el a falatok a szájában, és a két hatalmas adag után még mindig éhesen tekint körbe.
- Van még egy kis süti – válaszoltam a ki nem mondott kérdésre, mire felcsillant a szeme.
Elé tettem egy nagy adag Tiramisut, de már meg sem lepődtem azon, hogy öt perc múlva semmi nem maradt belőle. Elégedetten hátradőlt a széken, aztán mesélni kezdett, hogyan rakta össze a kocsiját saját maga. Észre sem vettem, mennyire elszállt az idő, annyira belemerültünk a beszélgetésbe. Kint már sötét volt, így fészkelődni kezdtem.
- Azt hiszem, indulnom kéne – szólalt meg Jake kelletlenül. Miután felpattantunk az ajtóhoz kísértem, ám ekkor eszembe jutott, hogy én hoztam el.
- Hazaviszlek – jelentettem ki a kabátomat leakasztva.
- Hagyd csak, majd megkérem Bellát – legyintett Jake. - Abban a házban lakik – mutatott arrafelé, ahonnan két napja a barna hajú lány utánam szólt. - Bella Swan. Ismered? - nézett rám kérdőn.
- Igen – bólintottam –, megpróbált rám ijeszteni a környéken található vadállatokkal, amikor futni indultam.
- És? Találkoztál vadállatokkal? – nézett rám vissza lélegzetvisszafojtva.
- Egy lélekkel sem – hazudtam, mivel már magam sem voltam biztos abban, hogy nem álmodtam az egészet. Pilláimat közben lesütöttem, de éreztem fürkésző tekintetét.
- Tényleg szívesen hazaviszlek – ajánlottam fel ismét, de megrázta a fejét.
- Nem akarom, hogy sötétben mászkálj. Hát akkor… Szia – köszönt el vonakodva.
- Szia – vártam, hogy elindul, de még mindig az ajtóban toporgott.
- Mit csinálsz holnap? – bökte ki végül, feszülten várva a választ.
- Nincs túl sok ismerősöm errefelé – húztam el a számat –, így igazából még fogalmam sincs, mit fogok csinálni.
- Nincs kedved eljönni a rezervátumba? Megmutatnám, hol élek.
Egy percig gondolkodtam mit válaszoljak, mert bár szívesen mentem volna, nem akartam, hogy félreértse. Jól éreztem magam a társaságában, magával ragadott a jókedve, de el akartam kerülni, hogy túlzottan ragaszkodni kezdjen hozzám. Az utóbbi időben nehezen kezeltem az emberi kapcsolatokat. Aztán eszembe jutott, hogy rajta kívül szinte senkivel nem barátkoztam össze, és nem akartam remeteként élni. Ha teljesen egyedül vagy, sokkal nehezebb visszaszorítani a fájó emlékeket.
- Szívesen elmegyek – mondtam, miközben igyekeztem elfojtani az önzésemért rám törő szégyent. – Mikor találkozunk?
- Tíz körül érted jövök – felelte határozottan. – Nem akarom, hogy szétrázd a gyönyörű autódat. Akkor holnap.
Szótlanul bólintottam, aztán figyeltem, ahogy átsétál Belláék házához. Eddig észre sem vettem, hogy egy rendőrautó is áll a piros furgon mellett. Hirtelen észbe kaptam, hogy még mindig Jake-et bámulom, így gyorsan becsuktam az ajtót.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése