2. Új otthon, új élet

Forks határába érve dühösen nyomkodtam a GPS-t, de a keresett cím nem akart feltűnni.

- Hogy az a… - szitkozódtam, miközben lehúzódtam, hogy kiterítsem apám térképét. Az én tökéletes apám most is mindenre gondolt - húztam el keserűen a számat. Nem volt nehéz megtalálnom amit kerestem, az egyetlen főút mentén kellett tovább indulnom.

Néhány perc múlva gyanúsan szemlélgettem a ritkuló épületeket, aztán egy kanyar után megláttam a házat, ami a következő néhány hónapban az otthonom lesz. A felhajtóra kanyarodva leállítottam a motort, és a szememet behunyva hátra dőltem. Otthon… felidéztem az emlékeket, amikor ez a szó még jelentéssel bírt számomra, és összeszorított szemhéjam alól kigördült egy könnycsepp. Dühös mozdulattal letöröltem, majd kiszálltam. „ A kulcs a hátsó ajtónál lesz az eresz alatti repedésben” – idéztem fel apám szavait, miközben a házat megkerülve hátra sétáltam. A kilincset lenyomva egy hosszú, nagyjából félúton kiszélesedő, barátságos előszoba tárult fel, melynek végét a bejárati ajtó zárta le. Miután átvágtam a folyosón, kisebb nehézségek árán sikerült kinyitnom a főbejáratot, és a kocsihoz sétáltam a cuccaimért. Nem volt sok holmim, így gyorsan végezve a behurcolkodással fáradtan dőltem az ajtófélfának. Néhány másodperc után erőt véve magamon felcipeltem a bőröndömet a lépcsőn, hogy a szemben lévő hálószobába hordjam. Megfordult a fejemben a gondolat, hogy felderítem a lakást, végül az ötletet egy legyintéssel elvetve az ágyba ájultam.

- Aúúú – szisszentem fel kezemet feltehetően az éjjeliszekrénybe ütve, mire hirtelen magamhoz tértem. A hatalmas manzárdablakon megállíthatatlanul áradt be a fény a szobába, ami kétséget sem hagyott afelől, hogy átaludtam az éjszakát. Ideje felkutatni a mosdót. Az ágyból egy csigát is felülmúló lassúsággal tápászkodtam fel, s indultam neki a felderítő körútra. A hálóból kilépve balra egy kisebb szoba nyílt, amit raktárnak használhattak, ugyanis régi bútorok, dobozok hevertek mindenfelé kaotikus összevisszaságban. Jobbra benyitva feltárult a kényelmes méretű fürdőszoba, mely zuhannyal és káddal is fel volt szerelve, egy újabb innen nyíló ajtó mögött pedig ott volt a mellékhelyiség. Gyorsan rendbe szedtem magam, azután leszaladtam a lépcsőn, hogy a földszinten is körülnézzek. Jobbra a konyha helyezkedett el egy kicsiny kamrával, balra a tágas nappali kapott helyett. Egész barátságos - állapítottam meg, majd a gondolatra, hogy az egész épület elférne a szüleim házának egy kis sarkában, arcomon gúnyos mosoly terült szét. Igazából nem érdekelt, ahogy semmi és senki nem érintett meg az elmúlt időszakban. Gyomrom korgása emlékeztetett rá, hogy ideje lenne ennem is valamit, ezért elindultam a hűtő felé, melyet kinyitva csodálkozva meredtem annak tartalmára. Nem számítottam rá, hogy bármiféle ételt fogok benne találni, de a polcok várakozásommal ellentétben nem álltak üresen. Kivettem egy üveg friss tejet, valamint a nagy doboz epres joghurtot, aminek a címkéjén hívogatóan mosolygott rám a tartalmát jelző pirosló gyümölcs, és leroskadtam a konyhaasztal mellé. Reggeli után a laptopot bekapcsolva egy halom email fogadott, melyek nagy részét olvasás nélkül töröltem, végül az apámtól jött levélre kattintottam.

Claire!

Megkértem Mrs. Newtont - akitől a házat bérelem -, hogy vásároljon be néhány alapélelmiszert. A konyhában megtalálsz mindent. Ne felejtsd el, hogy pénteken kilenc órakor megbeszélésed van Mr. Cooperrel a középiskolában. Add át üdvözletemet! Miután feltérképezted Forksot, látogass el La Pushba, gyönyörű a tengerpartja. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog. Mellékeltem térképet, és néhány fotót. Ha megérkeztél, feltétlenül hívj fel, vagy legalább üzenj!

Apa

Megnéztem a képeket, megjegyeztem a térképen az útvonalat, és a vázlatfüzetemet felkapva elindultam lefelé. Az ajtón kilépve érdeklődve néztem körül - a tegnapi érkezésemkor már erősen szürkült, így nem sokat láttam a környékből. Azonnal feltűnt, hogy szomszédoknak szinte nyoma sincs, több méter távolságra állt egy-egy ház foghíjasan az út két oldalán. Az enyém volt az utolsó, nem messze innen már a sűrű forksi erdő kezdődött. Megborzongtam, aztán vállamat megvonva beszálltam az autómba. Az útelágazásnál lekanyarodtam a szűk kis földútra, ahol néhány perc után szemem elé tárult a lenyűgöző látvány. A motort leállítva kiszálltam, s szemeimet egy pillanatra lehunyva, mélyen beszippantottam a tenger mással össze nem hasonlítható illatát. A hónom alá kapott vázlatfüzetemmel mint egy alvajáró indultam el a part felé. A homokos tengerparton mindenfelé hatalmas uszadékfák hevertek kusza összevisszaságban, mintha egy képzeletbeli óriás magára hagyott játékszerei volnának. A tenger morajlását hatalmas sziklazátonyok törték meg, s ahogy a fény sejtelmesen átszűrődött a felhők közül, az egész egy szürreális mese díszletére emlékeztetett.

– Fájdalmasan szép – suttogtam a festői képet bámulva, és talán ez volt a legmegfelelőbb jellemzés.

A part teljesen kihalt volt, amitől az az érzésem támadt, mintha én lennék a környéken az egyetlen élőlény. A homokos sáv szélén rögtön a sűrű erdő kezdődött, a fák első sorának gyökereit kimosta a tenger. Az egyik ilyen hatalmas példány kellemes búvóhelynek tűnt, egy vastagabb gyökér szinte vízszintesen nőve természetes padot alkotott. Letelepedtem, és hátamat megtámasztva rajzolni kezdtem. A Nap hirtelen kibukkant a felhők közül, hunyorognom kellett az erős fénytől. Szemeimet lecsukva, hátrahajtott fejjel élveztem a napsütést, mígnem agyam rejtett zugából tolakodó emlékképek törtek elő.

Tizenhét éves voltam, amikor megismertem Patricket. Új diák volt az elit középiskolában ahova jártam, és a származása miatt rendkívül népszerű. A családja nemesi ősökkel büszkélkedhetett, a leggazdagabbak között tartották őket számon. Nekem sem volt szégyenkezni valóm, hiszen a Sinclairek felmenői között skót herceg is volt. Apámnak köszönhetően minden körben szívesen fogadtak, sosem kellett beilleszkedési problémákkal küszködnöm. Mindezek ellenére más voltam, mint a többi hozzám hasonló lány. Többnyire tartózkodtam az idegenekkel való ismerkedéstől, és az elit átlaggal ellentétben sosem vágtam fel sem a vagyonunkkal, sem sugárzó szépségemmel, amit édesanyámtól örököltem. A szüleim egyetlen gyermekeként szeretetben és állandó figyelemben nőttem fel, de az irántam való rajongásuk sosem vált ésszerűtlenné. Nyílt, tiszta szívű, szabad szellemben neveltek, mindig hangoztatva, hogy becsüljem meg amim van, és sose kérkedjek vele.

Felidéztem amikor Patrick először lépett hozzám a parkban, szinte magam előtt láttam sziporkázó mosolyát az arca mindkét oldalán megjelenő gödröcskékkel. Azonnal tudtam, hogy ő az, akire vártam. Kapcsolatunk romantikus volt és érzéki, sosem veszekedtünk - túl szép volt, hogy igaz legyen. Két éve voltunk együtt, amikor terhes lettem. Teljesen váratlanul ért, és egészen addig hitetlenkedtem, amíg meg nem hallottam a szívdobogást a vizsgálóasztalon.

- Ez lehetetlen – suttogtam az orvosnak. Egy régebbi, súlyos petefészek gyulladás következtében mindkét petevezetékem el volt záródva, így természetes úton nem eshettem teherbe, ezért nem is védekeztünk.

- Úgy látszik megtréfálta a természet – mosolygott az orvos. - Minden kétséget kizárólag gyermeket vár.

Lelkem egyik fele ujjongott, a másik azonban rémülten tekintett a jövő felé. Nem tudtam, hogy mondjam el Patricknek, mert mindketten egyetemre jártunk, és a döntésem kettétörhette volna a karrierjét. Meg akartam tartani, hiszen nem lehettem biztos abban, hogy ha most rossz megoldást választok, nem fogom-e később megbánni. Talán az egyetlen esélyem, hogy anya lehessek.

Gyorsan peregtek előttem az emlékképek, annál a napnál lelassulva, ami megváltoztatta az életemet. Láttam Patrick elszürkült arcát, amikor közöltem vele, apa lesz, hallottam az ordítását, hogy nem dönthetek egyedül, és képtelen ötlet megtartanom.

- Nem vagyok hajlandó erről tovább vitatkozni! Beszélek apámmal, és keresünk egy jó orvost – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, majd az ajtó felé indult.

- Patrick, várj! – kiáltottam utána rohanva. - Én megtartom ezt a gyereket, bármit is teszel. Nem kell a segítséged, egyedül is fel tudom nevelni.

- Akkor csak abban reménykedhetek, hogy történik valami, és elveszíted! – sziszegte felém az utcára vezető lépcső tetején eltorzult arcvonásokkal.

A kíméletlen szavaktól elöntött a düh, s egy kétségbeesett mozdulattal pofonra emeltem a kezemet, ám a lendülettől elvesztettem az egyensúlyomat, hogy megcsúszva tizenkét lépcsőfokot zuhanjak. A hirtelen belém hasító égő fájdalommal egy időben melegséget éreztem a combjaimon, de mielőtt ráeszmélhettem volna, hogy a lecsorduló vér okozza ezt, elsötétült előttem a világ. A kórházban tértem magamhoz újra, az emlékképek élesen vetíttették elém ahogy anyám aggódva tördeli a kezét, miközben apám fel-alá járkál, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, majd később az orvos rezzenéstelen tekintetét amikor közli velem, hogy elvetéltem, és nagy valószínűséggel nem lehet több gyermekem.

- Sajnálatos módon a vetélés utáni egészségügyi műtét során megsérült a méh fala.

Az orvos emlékeimben visszhangzó mély hangja olyan valóságosnak tűnt, hogy beleborzongtam. Nem akarok emlékezni - ráztam meg a fejem, s felnyitottam a szemem. Gondolataimat elterelni igyekezvén újra a rajzolásra próbáltam összpontosítani, de éreztem, ahogy kibuggyannak az első könnycseppek.

- Mit keresel itt? – rántott vissza durván a jelenbe egy mogorva hang. – Ez az én helyem!

- Ó, bocsánat, nem tudtam, hogy a part magánterület – válaszoltam csípősen, és egy gyors mozdulattal letörölve a könnyeket, felugrottam.

- Ez a partszakasz La Pushoz tartozik, és nem szeretjük... - akadt el a látogatóm hangja, amikor felnéztem - az idegeneket – folytatta kicsit barátságosabban, miközben leplezetlenül bámult.

- Én meg nem szeretem az arrogáns és modortalan helyieket – vágtam vissza, majd a pukkancsnak hátat fordítva elindultam arrafelé, amerre a Rovert hagytam. Azonban ha azt képzeltem ennyivel megúszom, hát tévedtem, mert néhány lépés után valami megállított.

- Levennéd rólam a kezed?! – szűrtem a fogaim között, de közben hiába próbáltam lefejteni a karomról az idegen ujjait, vasmarokkal szorított.

- Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni – sóhajtott mélyet, majd észbe kapva villámgyorsan elengedett. - Kezdjük elölről, oké? Jacob vagyok, Jacob Black – lendítette üdvözlésre lapáttenyerét.

- Claire Sinclair - nyújtottam felé tétován a kezem.

Arra számítottam, hogy olyan erővel szorítja meg, ahogy az előbb a karomat, de meglepve tapasztaltam a határozott, mégis gyengéd kézfogást. Most néztem meg először jobban izmos látogatómat. Százhetven centis magasságommal nem számítottam alacsonynak, mégis erősen hátra kellett hajtanom a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. A bozontos, fekete szemöldök alatt melegbarna szempár tekintett rám vissza leplezetlen kíváncsisággal, melyek mélyén némi huncutság csillant. Pillantásom a lapos és széles orr vonalát követve tovább siklott a szép ívű ajkak felé, melyek félénk félmosolyra húzódtak, majd a kidolgozott vállizmokban végződő erős nyakat vettem szemügyre. Ezután a széles mellkas következett, s mire a kockákra tagolt hashoz értem zavartan kapcsoltam, hogy nyíltan bámulom Jacobot. Arcomon enyhe pírral újra felemeltem a tekintetem, és visszamosolyogtam rá. Most vettem csak észre, milyen szép rézszínű a bőre.

- Akkor, ha megbocsátasz én most hazamennék, de remélem, hogy ezúttal nem ütközök akadályba - váltott incselkedőre a mosolyom. Esküdni mertem volna rá, hogy újdonsült ismerősöm szintén elpirult. A választ meg sem várva megfordultam, hogy sietős léptekkel magára hagyjam.

Hazaérve meglepetten tapasztaltam, hogy erősen szürkül - észre sem vettem mennyire elszállt az idő. Nem akartam egyedül maradni a házban a gondolataimmal, így gyorsan átöltöztem, és futni indultam. Az előszobai tükör előtt elhaladva emlékeztettem magam, hogy be kell szereznem néhány kevésbé feltűnő holmit, majd bezártam magam mögött az ajtót. A lépcsőn leszaladva összefogtam a hajam, s egy pillanatra megtorpantam azon tűnődve, hogy merre vegyem az irányt, végül elindultam ugyanazon az úton, amin nemrég La Push felé tartottam.

- Várj! – kiabált utánam valaki. Megfordulva egy barna hajú, tizennyolc év körüli lányt láttam felém tartani.

- Bella Swan – mutatkozott be odaérve.

- Claire Sinclair – néztem rá kíváncsi várakozással. Vajon mit akarhat?

- Ilyenkor már nem tanácsos egyedül az erdőbe menni – mondta vészjóslóan, mire alig bírtam megállni, hogy fel ne nevessek. Nem értettem, hogy New York után egy ilyen csendes kisvárosban milyen veszély fenyegethetne.

- Nem vagyok ijedős, ha találkozom egy szatírral, majd leütöm – válaszoltam vigyorogva, és tettem egy harcias mozdulatot. Halvány mosoly futott át az arcán, majd megrázta a fejét.

- Nem erre gondoltam. Sok itt a… - akadt el egy pillanatra - vadállat – fejezte be végül a mondatot.

- Nincs olyan vadállat, amitől én félnék – kacsintottam rá, azután sarkon fordulva máris futni kezdtem, meg sem hallva hallva erőtlen tiltakozását.

A fülhallgatót a fejemre csúsztatva bekapcsoltam az mp3 lejátszót. Szerettem futni… szabadon, gondolatok, emlékek nélkül, csak a zenére és a fülemben dübörgő vér ütemére figyelve. Annyira kikapcsoltam a külvilágot, hogy észre sem vettem milyen mélyen bent járok már az erdőben. A zene hirtelen elhallgatott, lemerült az elem a lejátszóban. Körülnézve ijedten rezzentem össze, amikor megzörrent a tőlem nem messze lévő bokor. Egy percig mozdulatlanul hallgatóztam, végül vállamat megvonva komor arckifejezéssel futottam tovább az erdőben.

Szerettem a veszélyt.. azután a nap után az életem gyökeresen megváltozott. Teljesen kifordultam magamból, és a rövid apátiával töltött időszak után belevetettem magam a nagybetűs életbe. Harcművészetet tanultam, hogy levezessem a feszültséget, és illegális gyorsulási versenyeken vettem részt egy tuningolt Honda NSX GT-vel. Kemény lettem, de szükségem is volt rá, hogy túléljem. Azonban ez is kevésnek bizonyult: jöttek az egymásba érő bulik, az alkohol, majd amikor már az sem volt képes elűzni a belső démonokat, a drog következett. Főleg kokain. Nem nagy mennyiségben, csak amennyi pont elég volt ahhoz, hogy az emlékek ne törjenek a felszínre. A szüleim egy darabig tanácstalanul tűrték, remélve, hogy csak átmeneti állapot, aztán egyik pszichológustól a másikig cipeltek, de mind feladták, nem tudtak mit kezdeni velem. Elzárkóztam mindenfajta segítségnyújtástól, és egyre eszementebb dolgokat műveltem. Aztán az egyik túl jól sikerült buli után a kórházban kötöttem ki, és itt szakadt el a cérna az apámnál. Nem hibáztattam érte, hiszen melyik szülő fogadná nyugodtan, hogy a lánya hajszál híján túladagolta magát? Nem voltam függő, még nem, de a legjobb úton haladtam felé. És most itt vagyok…

Vonyítás hasított a csendbe, ami hirtelen visszarántott a jelenbe. Egy pillanatra megtorpantam, aztán tovább indultam. Újra vonyítást hallottam, ezúttal közelebbről. Miközben futottam tovább arra gondoltam, hogy nem túl jó móka, ha az embert vadállatok tépik szét, de ha ez kell, hogy végre megszabaduljak önmagamtól?! Egyre közelebb hallottam a vonyítást, ám most mintha megelőzött volna. A következő pillanatban földbegyökerezett a lábam, mert egy hatalmas farkas zárta el előlem az utat. Döbbentem meredtem rá, soha nem gondoltam volna, hogy ekkora állat létezik. Vártam, hogy rám támad, de csak állt, és halkan morgott. Tudván, hogy nem szabad hirtelen mozdulatot tennem lassan megfordultam, majd a vállam fölött visszanézve tettem egy lépést. Nem mozdult, de mintha sürgetni akarna, dobbantott a mellső lábával. Tettem még néhány lépést, azonban továbbra sem indult meg felém. Nem akart támadni. Lassan távolodva tőle újra futni kezdtem, közben vártam, mikor veti rám magát, de nem történt semmi. Hirtelen feltört belőlem az ősi ösztön, és a tempót felgyorsítva immár úgy rohantam hazafelé, ahogy csak bírtam - ezúttal már az életemért.

A házhoz érve felsiettem a lépcsőn, hatalmas lendülettel becsaptam az ajtót, azután fáradtan nekidőltem. Sípolva vettem a levegőt, a lábaim remegtek a megerőltetéstől, de összeszedtem magam, és felvánszorogtam az emeletre. A zuhany alá állva hagytam, hogy a forró víz végigcsorogjon az arcomon. Néhány perc múlva a holnapi megbeszélésre szánt ruháimat már a hálóban válogatva újra meghallottam az üvöltést. A lámpát lekapcsolva kihajoltam az ablakon, de hiába fürkésztem meredten a néhány méterre lévő erdő sávját, nem láttam semmi szokatlant. Már éppen el akartam fordulni, amikor a bokrok között feltűnt két izzó pont, majd előlépett a hozzájuk tartozó állat, akiben felismertem az ösvényen utamat álló farkast. Percekig néztem a szemeibe, melyek mintha hipnotizáltak volna, úgy tartották fogva tekintetem. Képtelen gondolat futott át az agyamon: hazakísért. Hirtelen éles, sivító hang törte meg a csendet, ezért elléptem az ablaktól, hogy felvegyem a telefont.

- Szia, Apa! Ne haragudj, hogy nem hívtalak, teljesen kiment a fejemből - hadartam, miután a kijelzőre pillantva felismertem apa számát.

- Minden rendben? – kérdezte a hang a vonal túlsó végén. - Hogy tetszik a ház?

- Persze, minden oké, a ház is egészen barátságos - feleltem, majd kínos csend állt be a beszélgetésünkben. Képtelen voltam könnyedén úgy csevegni apámmal, mintha mi sem történt volna.

- Ne haragudj Apa, de nagyon fáradt vagyok, lefekszem. Majd beszélünk.

Fél füllel még hallottam, ahogy emlékeztet a holnapi találkozóra, aztán elköszönt, és megszakította a hívást. Visszamentem az ablakhoz, hogy vessek még egy pillantást az erdőre, de a villogó szempár már nem volt sehol. Az üvegtáblákat becsukva az ágyhoz sétáltam, s az órát beállítva ledőltem, hogy néhány perc múlva mély álomba zuhanjak.