1. Prológus - Claire

Harsány dudálás hasított a fülembe, mire a másodperc törtrésze alatt jobbra kaptam a kormányt. Elbóbiskoltam a fáradtságtól, minek következtében a szembejövő oldalra átsodródva néhány másodpercen múlt, hogy nem kenődtem fel a metálkék Kenworth kamion lökhárítójára. Lassítottam, és félrehúzódtam a leállósávba. Pihennem kell - villant át az agyamon, de megráztam a fejem, azután hátranyúltam, hogy elővegyek a hűtőtáskából egy energiaitalt. Furcsamód teljesen nyugodt voltam, a kezem cseppet sem remegett, ahogy felpattintottam a dobozos üdítőt, és a számhoz emeltem. Nem féltem a haláltól… az elmúlt két év alatt számtalanszor néztem vele farkasszemet. Összegyűrtem a kiürült Pimp Juice dobozt, laza mozdulattal az ülés alá hajítottam, és kiszálltam, hogy egy kicsit kinyújtóztassam fáradt testrészeimet. A kocsit körbejárva ellenőriztem a kerekeket - kicsit instabil érzésem volt az utolsó száz kilométeren -, de nem láttam defektesnek egyiket sem. Mielőtt visszaültem lehajoltam, hogy még egyszer megnyújtsam az izmaimat, amire hangos dudálás jött válaszul.

- Csini vagy, Szöszi! – kiáltotta felém szemtelen vigyorral a képén a mellettem elhaladó szakadt Chevy sofőrje. Reflexből bemutattam, majd az ülésre pattanva villámgyorsan tövig nyomva a gázt kilőttem. A Rover motorja öblös hangon bőgött fel, én pedig előzés közben gúnyos pillantással mértem végig a nem sokkal előtte még vagánykodó srácot. Elképedt arcát látva felnevettem, és bekapcsoltam az mp3 lejátszót. A hangerőt feltekerve együtt ordítottam a Going Undert az Evanescence együttes Amyjével.

A nevem Claire Sinclar. Forks felé tartok New York városából, hatalmas utat hagytam már magam mögött. Utolsó éves vagyok a Columbia egyetem művészeti képzésén, és ahelyett, hogy befejezném a tanulmányaimat, egy eldugott kisvárosba igyekszem tíz hónap száműzetésbe. Eszembe jutott mekkora változás lesz a Columbia után a helyi középiskola fakultatív rajzképzéseit megtartani, és komoran elvigyorodtam. Talán épp erre van szükségem. Aztán felidéztem apám haragtól eltorzult arcát a Long Islandi patinás épület ebédlőjében, ahol a gyermekkoromat töltöttem.

- Vége a türelmemnek, Claire! – üvöltötte – Betelt a pohár! Nem fogom végignézni, ahogy tönkreteszed magad! Hónapokig vártam türelemmel, hogy észhez térj azután a szerencsétlen baleset után, de semmi jele a változásnak. A jó irányba történő változásnak. Én nem ezt az utat szántam a lányomnak, és nem tűröm, hogy tovább folytasd az önpusztító életmódodat! Kislányom… – tört meg a hangja (21 éves múltam, de még mindig kislányomnak nevezett) – Hova vezet ez? Mit oldasz meg vele? A múltat nem lehet semmissé tenni.

- De elfelejteni igen - vágtam vissza, pimaszul fúrva tekintetem az övébe.

- Annak nem ez a módja! - emelte fel újra a hangját. – Túl kell lépned rajta!

- Nem megy – ráztam meg a fejem, miközben a lépcső felé indultam.

- Még nem fejeztem be! – kiáltott utánam, mire megtorpantam. - Halasztást kértem neked az egyetemen, és felhívtam egy régi évfolyamtársamat. Ősztől Forksban fogsz rajzot tanítani a helyi középiskolában. Holnap indulsz, péntekre oda kell érned a megbeszélésre. Tíz hónapod lesz rá, hogy összeszedd magad, és ha minden jól alakul, jövőre befejezheted a tanulmányaidat.

- Apa, én nem megyek Forksba – mondtam kimérten, államat felszegve.

- Vagy Forks, vagy a drogelvonó. Választhatsz! – csattant fel. Már a nyelvemen volt a csípős megjegyzés, de visszafogva magam nyeltem egy nagyot. Tudtam, hogy igaza van, és ez nem mehet így tovább.

- Rendben van, megyek összepakolni – válaszoltam halkan, azután elindultam a szobám felé.

A konyha mellett elhaladva láttam, ahogy anyám lehajtott fejjel támaszkodik a pultra, válla rázkódott az elfojtott sírástól. Tétován felé lépve átfutott az agyamon, hogy odamegyek és átölelem, de meggondolva magam inkább felsiettem a lépcsőn. A szobámba érve durván becsaptam a hátam mögött az ajtót, mely hangos robajjal törte meg a csendet. A hatalmas szekrényemhez lépve végigpillantottam a ruhatáramon, közben alig bírtam megállni, hogy hisztérikusan fel ne nevessek. Remek - dohogtam magamban - a legújabb divat szerinti parti cuccoknak biztosan nagy hasznát fogom venni Forksban. Hosszas válogatás után egy rakás hordhatónak ítélt ruhadarabot a bőröndömbe hajigáltam, azután a cipőim közül is kiválasztottam néhányat, amiket egy sporttáskába dobtam. Összeszedtem még egy-két nélkülözhetetlennek gondolt tárgyat, végül végezve a pakolással az ágyamra vetettem magam, ahol percek alatt mély álomba zuhantam.

Arra ébredtem, hogy egy kósza fénysugár épp a szemembe világít, ezért hunyorogva pillantottam az órára, mely fél hetet mutatott. Kikászálódtam az ágyból, és a fürdőbe indultam. A zuhanyozással végezvén szinte oda sem figyelve rángattam magamra valamit, azután felkapva cuccaimat még egyszer körülnéztem a szobámban. Az éjjeliszekrényemre helyezett közös családi képen megakadt a szemem, és miközben megrohantak az emlékek a nem is olyan régmúlt boldog korszakból, néhány másodpercre elmerengtem, majd észbe kapva megráztam a fejem. Nincs most idő erre - dobtam le bosszúsan a holmimat, hogy belegyömöszöljem a képet a laptop táskába.

- Készen vagy, Claire? – hallottam meg apám hangját a hátam mögött, mire bólintottam.

A bőröndömet felkapva elindult lefelé, én pedig táskámat egy hirtelen mozdulattal a vállamra kanyarítva szótlanul követtem. A lépcső aljában várakozó anyám észlelve, hogy fátyolos tekintetét gyáván kerülöm, tétován emelte felém karját, végül hirtelen magához szorított, s a fülembe súgta:

- Vigyázz magadra, Claire!

- Nem lesz semmi baj, Anya – válaszoltam halkan, azután kisétáltam a kocsimhoz, ahol apám a kezembe nyomta Forks térképét, valamint egy nevekkel, címekkel, telefonszámokkal teleírt lapot. Felvont szemöldökkel néztem a térképre, hiszen az autómban volt GPS, aztán vállamat megvonva mégsem emlékeztettem erre. Vártam, hogy átölel ő is, de nem tette. Még mindig dühös volt.

- Viszlát, Apa! Ha odaértem, telefonálok – ígértem, miközben beszálltam. Nem néztem a visszapillantó tükörbe, mert tudtam, ha megteszem, a maradék önuralmamat is elveszítve omlok össze.