Hope II. - Folytatás

Sziasztok!
Tudom, a véleményeknél már többen írtátok, hogy szívesen olvasnátok a történet folytatását - vagy épp ellenkezőleg -, ám azóta eltelt egy kis idő, leülepedtek a dolgok, és talán már egészen másképp gondoljátok. Feltettem egy közvélemény kutatást jobb oldalt felülre, azt szeretném kérni, hogy szavazással és/vagy bővebb hozzáfűznivalóval osszátok meg velem a kívánságotokat, mert feleslegesen nem vágnék bele.:)
Amennyiben a folytatás mellett döntötök/döntünk a másik kérdésem ezzel kapcsolatban az, hogy ritkább frissítésekkel a Live Free-vel egy időben történjen, vagy előbb fejezzem be a másik blogot, és csak utána vágjak bele?
Köszönöm, ha megtiszteltek a válasszal!:)
Claire

Ui: feltettem a Prológust ízelítőnek, ami talán segít a döntésben.




Prológus - Nick

Az őrületes buli után hazafelé tartottam egy gazellatestű bombázóval, akinek még a nevére sem emlékeztem az alkohol és a felszippantott kokain mámorában. Ködfelhős gondolataim a nadrágomban munkálkodó nimfomán szőkét figyelmen kívül hagyva egyre az ügyvéd által elém tárt végrendelet körül kavarogtak. Nemrég töltöttem be a huszonötödik évemet, és negyed évszázad után kellett megtudnom, hogy a föld alatt nyugvó szüleim valójában csak felneveltek, a vérszerinti rokonaimat soha nem ismertem. Egyszerre voltam mérhetetlenül dühös és csalódott rádöbbenve arra, hogy az egész életem egyetlen hatalmas hazugság köré épült. Elkeseredett haragomon a tetemes összegű örökség sem tudott enyhíteni, sőt, inkább még tovább taszított a lejtőn. Apám – vagy immár a végrendelet fényében nevezzük nevelőapámnak – gyakori távollétének köszönhetően mindig is nehezen kezelhető gyerek voltam, ami felnőtté válásom után egyenesen a carpe diem filozófiával egybekötött féktelen kicsapongásokig vezetett. Végeláthatatlan partik, alkohol, nők, és drog. Nos igen, ez voltam én, Nick Forbes. A rámenős szőke feje közben eltűnt a sebváltó felé nyújtott karom alatt, hogy magabiztos ujjai helyett immár feltöltött ajkai cuppanjanak a nadrágom tartalmára. Egy pillanatra lehunytam a szemem, majd újra kinyitva kéjes nyögésem rémült kiáltásba csapott át, amikor a szembejövő sávba csúszva rádöbbentem, hogy hamarosan az eszeveszetten dudáló kamion lökhárítójára kenődve végzem. Egy utolsó, elkeseredett mozdulattal balra kaptam a kormányt, mivel a saját sávomban az imént még szorosan előttem araszoló autó miatt esélyem sem volt elkerülni a balesetet, majd a fülsiketítő csattanást követően elveszítettem az eszméletemet. Tudatom határmezsgyéjén érzékeltem a zsigerekig hatoló éles fájdalmat, az orromba kúszó vér édeskés illatát, mely a torkomon lefelé csordogálva fémes ízt hagyott maga után, végül az odaérkező mentőautó vijjogó szirénáját. A következő pillanatban immár a testemtől elválva figyeltem, ahogy kiszabadítanak a roncsok közül, s egy hordágyra emelve sietősen betolnak a mentőautóba. Láttam, amint idegesen sürgölődve körülöttem megpróbálnak újraéleszteni a defibrillátorral.

- 1,2,3 most! – kiált a mentőorvos, pityeg egyet a monitor, azután csak a sípolás hallatszik. – Újra! 1,2,3 most! – ismét pityegés, majd egyenes vonal a monitoron a sípoló hanggal. – Gyerünk már, az Istenit! 1,2,3 most!

Gyenge, ismétlődő pityegés, várakozó arcok, s végül megkönnyebbült sóhaj az orvos felől, ezután végtelen nyugalommal egybekötött csend…

Sötét van, koromfekete, vaskos sötétség, melyben elveszett kisfiúként botorkálva tapogatózok, ám ujjaim nem érnek biztos pontot. Pupillám hatalmassá tágulva próbál áthatolni a mindent elborító feketeségen, végül mikor már szinte fájdalmassá válik az erőlködés, halványan derengő fényt látok, mely egyre erősebb és nagyobb lesz, ahogy felé haladok. Arcomon megbékélt mosollyal közeledek a fényforráshoz, amikor láthatatlan akadályba ütközök, majd egyperces erőlködő toporgás után mintha valami beszippantana, örvénybe kerülök, s a halovány sugár újra távolodni kezd, míg végül ismét mindent elnyel a vaksötét némaság.

Egy kórházi ágyban tértem magamhoz ki tudja hány eszméletlenül töltött nap után, s az ébredéssel együtt a testembe tompán tépő kín is megérkezett. Homályos üvegen keresztül szemlélve a világot néztem körül a barátságosan berendezett magán kórteremben, ahol rajtam kívül senki sem tartózkodott. Tehát megúsztam. Állapítottam meg mikor felrémlett a baleset utolsó képe emlékeimben. A sors iróniája, hogy a nevelőszüleim röviddel az enyém előtt szintén autóbalesetet szenvedtek, azonban ők velem ellentétben nem voltak ilyen szerencsések.

- Nahát, Mr. Forbes végre magához tért! – nyitott be egy csinos barna nővér, majd rögtön azután a doktorért kiabálva újra eltűnt az ajtó mögött.

Epilógus

Sorsunk születésünk pillanatában megíródott, s bár az odavezető ösvényről letérhetünk, az elágazásoknál az irányt magunk választjuk meg, rövidke életünk célja mégis ugyanaz marad, mely értelmet annak elfogadásakor nyer. Amint ez megtörtént, szívünkbe harmónia költözik, s hirtelen világossá válik a múltbeli történések sorozata. Utam során megjártam ezer Mennyet és Poklot, de itt vagyok, élek, és immár bizton tudom, hogy nemhiába születtem erre a földre. Ott voltam, ahol lennem kellett, s azt tettem, amit tennem kellett. A jövőmet nem változtathattam meg, így hát az változtatott meg engem, és én csendes megnyugvással elfogadtam, amit a sorstól kaptam. Azt mondják, egyes életek összekapcsolódnak az időn is túllépve. Ebben a világban az enyém Jake-ével fonódott össze, de a végzet hatalmán túl hiszek az igaz szerelem ősi erejében, ezért lelkem mélyén hűen őrzöm emlékedet, mert tudom azt, hogy majd egy másik, újraszületett világban ismét megtalállak, s többé semmi sem akadályozhat meg abban, hogy Veled éljem le az életem.

„Sosem hagyok fel annak latolgatásával, hogy merre lehetsz - hogy újra feltámadsz-e egy másik világban, vagy már meg is tetted, hogy békében és szeretetben élsz-e valahol egy távoli országban, melyet én talán sosem keresek fel. De egy dologban biztos vagyok: biztosan tudom, ha visszatértél, az első dolog, amit tettél, hogy arcodat a Nap felé fordítottad. Mert ha valamit megtanulhattál, elveszett Kedvesem, az az, hogy ezen a világon egyikünknek sem adatott eltékozolható idő.” (M.H.)

45. Hope

Jacob szemszöge

Három hét telt el Paul halála óta, s elkeseredett tehetetlenséggel figyeltem, ahogy az életem darabokra hullik. Claire a tragédiát követően teljesen bezárkózott, mindent elutasított, ami Paul halálával kapcsolatos volt, így a szűk körű quileute temetést is, amin nem volt hajlandó megjelenni. Pokol volt minden egyes nap, ami azzal a látvánnyal telt, hogy ott ül szótlanul az ablak mellett, napról napra sápadtabbnak és gyengébbnek tűnve, mintha csak Paulra várna, s tette mindezt akaratlanul is egyre közelebb taszítva a mélybe, az egész bensőmet elöntő kétségbeesésbe, hogy elveszíthetem mindazt, ami talán sosem volt az enyém: az irántam érzett szerelmét. Az ikrek Cullenék gondoskodó figyelmének köszönhetően szépen gyarapodtak, közeledett a várható szülés ideje, ezért egyre idegesebben tekintettem a jövő elé. Mi lesz, ha állandósul a helyzet? Ha ugyanígy elutasítja majd a gyerekeket? – kavarogtak bennem a kérdések, mikre nem érkezett válasz. Minden szabad percem vele töltöttem, végtelen türelemmel, elkeseredetten küzdve azért, hogy visszahozzam az életbe, de mindhiába, észre sem vette, hogy létezem.

- Carlisle, csinálj már valamit! – kiáltottam fel egy reggel, ami ugyanúgy kezdődött, mint a többi.

- Sajnálom, Jake. Az én tudásom itt véget ér, a lélek sebeit nem tudom begyógyítani – nézett rám az orvos szemében együttérzéssel.

Feszülten járkálva töprengtem mit tehetnék még, amikor egy halvány reménysugár csillant fel. Meghökkentő elképzelésemet elmeséltem Carlisle-nak, aki néhány percnyi fojtogató csend után bólintott.

- Beszélek apámmal! – búcsúztam el izgatottan, azután kirobbanva a házból, hazafelé rohantam.

- Apa! – nyitottam be az ajtón a levegőt kapkodva. – Támadt egy ötletem, amihez a segítségedre lenne szükségem – hadartam el mindezt egy szuszra, majd bólintására belevágtam – Emlékszel a régi szertartásokra, amikről gyerekkoromban meséltél? Az elméletem szerint Claire képtelen elfogadni Paul halálát és elengedni őt, ezért arra gondoltam, hogy megitathatnánk azzal a hallucinogén gyógyfüvekből készült főzettel, amit régen használtak a sámánok. Egy ősi szertartás talán felidézné Paul szellemét, és kibillenthetné Claire-t az apátiából, visszahozva ezáltal a jelenbe.

- Remek ötlet fiam! – nézett rám apám elismerően. – Él a faluban egy öreg, Mantoka, akinek családfája nemzedékekre visszamenőleg sámánokból állt, ő segíthet. Vigyél el hozzá, beszélek vele.

Apám kérésének engedelmeskedve felkerestem a vén sámán kunyhóját, ahol türelmetlen várakozással követtem kettejük beszélgetését. Amikor Mantoka végül bólintott, szívemről hatalmas súly gördült le, s hirtelen biztosnak véltem a sikert. Egész délután a másnap estére tervezett szertartást intéztem, amire összehívtuk a törzs vénjeit, és természetesen a falkát. Sammel kemény menetem volt Paul halálát követően, végül sikerült őt meggyőznöm arról, hogy ne bontsa fel az egyezséget, hiszen Carlisle egyértelműen biztosította jó szándékait az ikrekkel kapcsolatban, akik immunitásuknak köszönhetően a későbbiekben nagyobb veszélyt jelenthetnek a vámpírokra nézve. A Cullen rezidenciára visszaérkezve beszámoltam a Mantokával történt megbeszélésről Carlisle-nak, majd miután lefürdettem Claire-t, nyugovóra tértem.

Claire szemszöge

Nem voltam más, mint egy sötét árnyék ösztönökkel, bármiféle saját akarat nélkül. Egy egész sereg démon járkált körülöttem, hogy elkapjon, ami az egyetlen bizonyíték volt arra, hogy még életben vagyok. Fásultan tűrtem, hogy Jake felöltöztessen, azután beültetve a kocsiba elcipeljen valahova. A körülöttem lévők arcát fel sem ismerve, hallgatagon rogytam le a tűzhöz, halványan érzékelve, hogy a fiú mögém ülve átkarol, majd előrenyúlva megitat. A keserű ízt érezve undorodva öklendeztem, végül viszolygásommal nem törődve lenyeltem a főzetet. Távolba meredő tekintetem most a máglyára kúszott, s a táncoló lángnyelvek felidéztek egy képet a múltból: Paul merev arcvonásait, majd az íriszén tükröződő fájdalmat Jake csókját követően. Az emléktől újra gyülekeztek a könnyek, melyeket már rég elapadtnak véltem, s a torkomat szorító érzés is visszatért, amit szintén száműztem. Újra halló füleimet most dobok monoton hangja ütötte meg, melyek egyre erősödő, ütemes zajjal nyomták el az elmémben állandósult zsongást. Valahonnan a sötétből egy görnyed, fura ruhába öltözött alak érkezett, aki a dobok ritmusára reszelős hangján ismeretlen nyelven kántálva szokatlan táncba kezdett. Látásom elhomályosult, majd mikor újra kiélesedett, eltűnt a táncoló öreg, csupán a lángok maradtak, s a távolból felém tartó alak, aki körül különös fények izzottak.

- Paul… - suttogtam alig hallhatóan, felismerve a közeledő férfi vonásait, ki nevének említésére rám mosolygott.

- Jól figyelj rám, Claire! – hallottam földöntúli hangját. – Az én szerepem az volt, hogy Jake-et és téged utódhoz segítselek, ezért születtem erre a földre, hiszen még a nevem jelentése is erre utalt. Én elfogadtam a számomra kijelölt sorsot, végre neked is el kell fogadnod a tiédet. A te feladatod az, hogy boldoggá tedd Jake-et, és felneveld a gyermekeinket, különben hiába áldoztam fel az életemet. Most el kell engedned, de ígérem, én mindig itt leszek, várok rád, és ha kegyesek lesznek hozzánk az Istenek, egyszer, egy távoli jövőben újra egymásra fogunk találni.

Lélekfacsaró szavaitól végigcsorogtak arcomon a forró könnyek, s kezemet lassan felemelve felé nyújtottam, ám a körvonalak halványodni kezdtek, majd mire az üzenet visszhangja lecsendesült, Paul végleg köddé vált.

- Teljesítem a kérésedet – suttogtam hangtalanul, s ahogy kimondtam a szavakat, érzékszerveim újra kiélesedtek. Felismertem a rám tekintő arcokat, hallottam az égő fahasábok pattogó hangját, éreztem a tűz melegét, és még valami másét: az óvón körém fonódó karok hőjét. Lassan hátrafordulva a nyúzott arcú fiú megtört fénnyel ragyogó szemeibe néztem, majd felemelve kezem, rámosolyogva simítottam végig elgyötört vonásain.

- Hát visszatértél? – húzódott óvatos mosolyra ajka, mire bólintottam, azután halkan megszólaltam.

- Vissza, és ígérem, soha többé nem hagylak el.

Szavaimra hatalmas, felszabadult sóhaj szakadt fel torkából, azután végtelen szeretettel magához ölelt. Miközben erős mellkasához bújtam, szemem sarkából láttam, hogy a körülöttünk ülők mindannyian megkönnyebbült mosollyal figyelik a jelenetet. Ajkamat az övére simítva adtam át bocsánatkérő csókomat, mire az ő szeméből is kicsordultak a könnyek. A szívszorítóan meghitt pillanatnak egy hirtelen érkező görcs vetett véget, melyre fájdalmasan rándultam össze.

- Jake, azt hiszem itt az idő – szorítottam meg a kezét a következő préselő kínnal együtt.

Rémülten ugrott fel, hogy karjaiba kapva a kocsi felé rohanjon, ahol miután óvatosan az ülésre helyezett, a kormány mögé ülve beletaposson a gázba. Mire a Cullen házhoz értünk körmeim árkot vájtak az autó bőrkárpitjába, melybe fogcsikorgatva, görcsösen kapaszkodtam minden egyes élesen érkező fájdalommal együtt. Miután Jake bevitt a szüléshez kialakított helyiségbe, Carlisle azonnal hozzálátott a vizsgálathoz, majd néhány perc után elégedetlenül hümmögött.

- Menj ki, Jake! – utasította az izgatottan toporgó fiút, mire az ellenkezni próbált.

- Addig nem, amíg nem tudom mi a baj.

- Ki kell vennem az ikreket, méghozzá sürgősen, úgyhogy kifelé! – kiáltott rá Jacobra, mire az hamuszürkére vált arccal engedelmeskedett.

- Claire, most elaltatlak, nem fogsz érezni semmi – fogta meg a kezem nyugtatón, s a következő pillanatban tűszúrást éreztem a kézfejemen.

A vénába áramló altató rövidesen megtette hatását, a fejem fölé tornyosuló orvos arca előbb homályossá vált, azután elhalványult az erős lámpa fénye is, míg végül mindent elborított a sötétség.

Amikor magamhoz tértem, mintha csak az ébredést megelőző kép újrajátszása lenne, Carlisle arcát láttam magam előtt, ám mégsem volt ugyanaz, mert ezúttal mosolyogva tekintett rám.

- Hol vannak a gyermekeim? – kérdeztem ijedten, mikor végre kitisztult az elmém.

- Minden rendben, ne aggódj, alszanak – felelte kellemes hangján. – Gyönyörűek, és makkegészségesek.

Megnyugtató szavaira boldog mosolyra húzódott ajkam, azután a kimerültségtől újra elnyomott az álom.

~¤~

Bágyadt napsütésre ébredtem, a tompán belém hasító fájdalomtól összerezzentem, mire éreztem, hogy egy kéz fonódik az enyémre. Fejemet oldalra fordítva Jake boldogan csillogó szemeire esett a pillantásom.

- Hogy érzed magad? – kérdezte aggodalmasan.

- Jól – feleltem rámosolyogva, azután kutatón tekintettem körbe.

- Hol vannak az ikrek? – kérdeztem türelmetlenül, hiszen még nem is láttam őket.

- Ha jól sejtem, épp most hozzák őket – kacsintott rám, s szavait igazolva nyílt az ajtó, ahol Rose és Alice egy-egy csöppséget tartva megjelent.

Miközben karomba helyezték előbb a kisfiút, majd a kislányt, boldog mosollyal szemléltem az apró, gyönyörű arcocskákat, s Jake-re tekintve az ő ajkán is széles vigyort láttam.

- Ugye, milyen szépek? – kérdezte hangjában büszkeséggel, majd bólintásomra hozzátette – Rád hasonlítanak.

- Nem, Jake – ellenkeztem a kisfiú sötét haját, s rézszínű bőrét fürkészve. – A fiad mintha pontos másod lenne, épp ilyen lehettél te is kisbaba korodban.

- Mi legyen a nevük? – kérdezte Alice izgatottan, rádöbbentve, hogy még nevet sem adtunk a kicsiknek.

- A fiúnk legyen Paul – vágta rá Jake rövid töprengés után, majd látva csodálkozó pillantásomat, hozzáfűzte – Paul megérdemli, hogy megőrizzük az emlékét.

- És a kislánynak? – kérdezte Alice, mire a bal oldalamon fekvő gyermek felé fordultam.

A szőke pelyhes fejecskéből Paul szép metszésű szemei néztek rám, s egy pillanatra le kellett hunynom pilláimat, hogy visszaszorítsam az emlékektől feltörni készülő könnyeket. Jake mindebből semmit sem érzékelve játszott a fiúcskával, aki épp az ujját markolva gügyörészett. Mikor újra kinyitottam a szemem, a kislány csöppnyi, bájos arcocskájára a felhők mögül előbújó Nap halvány sugara vetődött, mely egyre erősebbé vált, míg végül ragyogó glóriát vont a kicsi köré.

- Hope – válaszoltam a fénysugár útját követő homályos tekintettel révedve a távolba, majd gondolatban még hozzátettem: Remény, hogy egyszer, egy távoli jövőben újra megtalállak, elveszett Kedvesem.

Lifehouse - Minden


Találj meg,
Beszélj hozzám,
Érezni akarlak,
Hallanom kell téged.
Te vagy a fény,
Aki odavisz engem,
ahol békét találok újra.

Te vagy az erő, ami az úton tart.
Te vagy a remény, ami miatt bízom.
Te vagy a fény, a lelkemnek.
Te vagy a célom, te vagy a mindenem.

Hogy tudok itt maradni veled és nem mozdulni mellőled?
El tudnád mondani, hogy lehetne jobb ennél?

Lecsendesíted a viharokat, és békét adsz nekem.
A karjaidban tartasz, nem hagyod, hogy lezuhanjak.
Ellopod a szívemet, mikor meglepsz engem.
Befogadnál engem? Fogadj be mélyebben...

Hogy tudok itt maradni veled és nem mozdulni mellőled?
El tudnád mondani, hogy lehetne jobb ennél?
És hogy tudok itt maradni veled és nem mozdulni mellőled?
El tudnád mondani, hogy lehetne jobb ennél?

Mert te vagy minden, amit akarok.
Te vagy minden, amire szükségem van.
Te vagy minden, minden… (4x)

És hogy tudok itt maradni veled és nem mozdulni mellőled?
El tudnád mondani hogy lehetne jobb ennél? (3x)

44. A Pokol tornácán

Ismét eltelt egy nap, s az erőtlen napsugarakat kihasználva rajzolgattam a szobámban, amikor váratlan vendégem érkezett.

- Seth! – derült fel az arcom a fiú kusza tincsekkel keretezett vonásait megpillantva.

- Szia, Claire – jelent meg egy halvány mosoly a szája sarkában, miközben tétován közeledett – Ezt Jake küldi – nyújtott felém egy papírfecnit, melyen csupán két szó állt.

Beszélnünk kell!

Szorongva gondoltam arra, vajon hogyan viselkedne Jacob ha kettesben maradnánk, ezért rettegve a rajtam csattanó indulatoktól elővettem egy papírlapot, hogy a fésülködőasztalhoz ülve leírjak mindent, amire mindeddig nem voltam képes. Mialatt papírra vetettem döntésem okát, az azt követő hűtlenségemet Paullal, majd az otthon töltött kegyetlenül fájdalmas napokat egészen a férfi látogatásáig, az emlékekkel együtt érkező gyomorszorító érzés könnyeket csalt a szemembe. Az utolsó sorok reszkető kezemnek köszönhetően alig olvashatóan kiabálták világgá a rajtam átfutó érzelmeket. Az írásba merülve észre sem vettem az időközben megérkező Pault, aki összeszűkült szemekkel figyelte, ahogy átnyújtom Sethnek a mindkét oldalán sűrűn teleírt levelet.

- Elvinnéd ezt neki? – kérdeztem önjelölt postásomtól, aki bólintva átvette, majd elköszönve távozott.

- Mikor kapok választ az ajánlatomra? – fordult felém Paul visszafojtott lélegzettel, miután újra kettesben maradtunk.

- Azt ígérted, adsz nekem időt – feleltem halkan, lesütött pillákkal.

- Meddig, Claire? Míg Jake-kel újra rendeződnek a dolgok? – kérdezte keserű éllel, majd látva a bántástól elgyötört vonásaimat, engedékenyen felsóhajtott.

A férfihoz lépve felemeltem a karomat, hogy arcára simítva tenyerem lábujjhegyre ágaskodva egy csókkal köszönjem meg türelmét, ám csuklómra font ujjai megakasztották a mozdulatot.

- Legközelebb akkor csókolj meg, amikor már döntöttél – vetette oda csüggeteg hangon, azután magamra hagyott.

Még aznap újabb papírfecni érkezett Jake-től, amiben a következő néhány sor állt:

Úgy üzengetünk egymásnak, mint az idegenek… Miért nem beszélsz velem személyesen? Találkozni szeretnék veled! Holnap délben várlak azon a tisztáson, ahol megmentetted az életemet. Emlékszel? Már akkor tudtad, hogy nekünk dolgunk van egymással. Gyere el, kérlek!

Este lefekvéshez készülődve ismét elfogott a különös, baljós előérzet, ezért a fürdőszobából közeledő Paulhoz lépve, karomat ölelésre nyújtva újra megpróbáltam visszahozni a Long Islanden kialakult meghitt hangulatot.

- Ezek szerint döntöttél? – kérdezte tétovázva, miközben szemembe fúrva tekintetét próbálta kiolvasni a választ.

- Paul, kérlek, szükségem van rád! – rebegtem halkan, kitágult pupillákkal.

A férfi merev izmai elernyedtek, majd miután egy percre magához szorított, térdem alá nyúlva felkapott, hogy egy lépéssel az ágy mellé érve vigyázva letegyen. Mellém helyezkedve felkönyökölt, s hajamat kisimítva az arcomból lágyan megcsókolt. Szememet lehunyva adtam át magam az édes csóknak, amivel újra meg újra ismételve sem tudtam betelni, s közben úgy öleltem magamhoz a férfit, mintha sejteném, hogy ezen az éjen teszem utoljára.

Pirkadatkor ismét rémálmom volt, melyből felriadva zihálva ültem fel az ágyban. A mellettem lévő üres fekhelyre tekintve rémületem tovább fokozódott, ám a visszatérő régi, nyomasztó lidércet betudva a Jake által megjelölt helyszín felzaklató emlékképeinek, aggodalmamat elhessegetve újra nyugalmat erőltettem magamra. Miután lezuhanyoztam, lebaktattam a Cullen rezidencia konyhájába, ahol Esme mosolyogva üdvözölt.

- Nem láttad Pault? – kérdeztem a reggelihez megterített asztalhoz ülve.

- Nemrég ment el, de ne aggódj, biztosan csak levegőzik egyet, hiszen tudod, milyen nehezen viselik a falkatagok a vámpírszagot – igyekezett elaltatni feleslegesnek vélt gyanakvásomat, mire megkönnyebbülten fellélegeztem.

- Ami azt illeti az ő bűze sem épp virágillatú – morogta az induláshoz készülődő Rosalie, finnyásan felhúzott orral.

- Ugyan már, Rose, gondolj arra, hogy hamarosan két porontyot is ringathatsz, és máris könnyebb lesz túllépned rajta – bökte oldalba Emmett, majd kitolva a grimaszoló szőkét az ajtón, felém kacsintott.

Egész délelőtt a találkozó körül forogtak a gondolataim, azonban az előzőekkel ellentétben immár csupán attól rettegtem, hogyan fogok majd közvetlen közelről Jake vádló szemébe nézni. Az időpont közeledtével eljátszottam a lehetőséggel, hogy mégsem megyek el, mert úgy éreztem, még nem készültem fel rá, végül felidézve az együtt töltött boldog napokat, öltözködni kezdtem. Tartozom ennyivel Jake-nek. Bizonygattam magamnak, hogy helyesen cselekszem, majd Esmének odaköszönve kiléptem az ajtón.

- Csak levegőzni megyek – fűztem még hozzá visszafordulva.

A kis rétre érve torkomban dobogó szívvel közeledtem a rám várakozó fiú felé, aki a fagyos idő ellenére félmeztelenül ácsorgott.

- Örülök, hogy eljöttél – lépett hozzám mosolytalanul, s megviselt arcvonásaiba feledkezve a maradék félelmem is elszállt. – Az elmúlt időszakban rengeteget töprengtem kettőnkön, és bár a történtek után gyűlölni akartalak, a leveledet olvasva, melyből mindenre fény derült, a maradék haragom is elszállt.

- Sajnálom, Jake… Nem így kellett volna történnie – kezdtem bele remegő hangon a magyarázkodásba, de kezemet megragadva közbevágott.

- Mindez nem számít már. Emlékszel mit mondtam neked a válaszutakkal kapcsolatban? – kezdett bele a mondandójába azon a meleg, bársonyos hangon, amin akkor szokott megszólalni, amikor elérzékenyül valamiért. Az emléktől az én szemembe is könnyek gyűltek, így homályos üvegen keresztül figyeltem az arcán végigfutó érzelmeket. – Aznap, mikor elmentél, az élet egy újabb választást sodort elénk, és te jól döntöttél. – Szemeim elkerekedtek a döbbenettől, hiszen erre végképp nem számítottam, de értetlen arckifejezésemet látva máris tovább folytatta: – Paul egy kitérő volt, egy helyes válaszút az elágazásnál, hiszen ő általa hordod most a szíved alatt kettőnk gyermekét, és most újra itt vagy, visszatértél hozzám, vissza a helyes útra, arra a rögös útra, amin eredetileg elindultál, amit kettőnk számára kijelöltek az Istenek. Érted már, Claire? A mi sorsunk az, hogy együtt éljük le az életünket, hiszen ami miatt elhagytál, most ott növekszik a hasadban. Paul csupán egy kapocs volt közöttünk, a hiányzó láncszem. – Mialatt próbáltam felfogni a szavakat, a zsebébe nyúlt, hogy előhúzva a gyűrűt, melyet egyszer már nekem ajándékozott, újra megragadja a kezem. – Ez a gyűrű csak rád várt, ahogy én is, mert te vagy a lenyomatom, én pedig a tiéd. Az érzelmeim semmit sem változtak, ugyanúgy szeretlek, mint régen, ezért ismét megkérlek, hogy légy a feleségem, Claire!

Az elmémben zakatoló szavak visszhangjától zavartan szótlanul néztem, ahogy Jake ezúttal válaszomat meg sem várva az ujjamra húzza a gyűrűt, amikor végezve a mozdulattal, hirtelen felkapta a fejét. A következő pillanatban kitágult orrlyukakkal ugrott hátra, hogy miközben átváltozik, véletlenül se sebezzen meg, azonban a torkomra fonódó hideg ujjak érintéséből, melybe undorodva borzongtam bele, tudtam, hogy elkésett.

- Egy rossz mozdulat, kutya, és a fattyad holtan végzi! – hallottam meg Adam gyilkosan hideg hangját, aki a semmiből teremve mögöttem, valahonnan a fejem fölül érkezett. – Ejnye, Claire, így kell üdvözölni egy régi ismerőst? – simított végig az arcomon, Jake dühös hörgésétől kísérve. – Mit is tegyek veled, mit is tegyek – nyújtotta el a döntést, ezzel is a dühödten kőröző farkast kínozva. – Kár lenne kihagyni az édes véredet – hallatott őrült kacajt, s a következő pillanatban megéreztem a húsomba maró fogakat, azután engem félrelökve Jake felé lendült, aki üvöltve vetette rá magát.

Bár minden eszeveszett tempóban történt, várva az égető kínt, ami nem akart megérkezni, mintha lassított felvételt látnék figyeltem kettőjük küzdelmét, majd a megjelenő hatalmas szürke farkast, aki tétován felém lépett. Jake ekkor újra felüvöltött, és az ádáz küzdelemre kapva pillantásom láttam, hogy ha valaki nem lép közbe, Adam rögtön összeroppantja. Szemem sarkából észleltem, hogy a szürke ordas tekintete az ujjamon megcsillanó gyűrűre kúszva elhomályosul, majd a másodperc törtrésze alatt Adamre veti magát, hogy kimentse a rozsdabarna farkast szorult helyzetéből. A rémülettől dermedten követtem a felgyorsuló eseményeket – láttam Adam vörösen izzó szemeit, majd hallottam vérfagyasztó ordítását, mielőtt a szürke torkára csattintva állkapcsát kettéharapja annak ütőerét. A földre rogyó, immár emberi alak látványától felsikoltottam, azután nem törődve a mellette zajló viadallal rohanni kezdtem felé. Térdre borulva mellette reszkető kezekkel próbáltam betapasztani feltépett torkát, és noha tudtam, hogy mindhiába a kapkodó igyekezet, képtelen voltam elfogadni a hamarosan bekövetkező szörnyű végzetet.

- Claire… - hallottam a férfi erőtlen hangját.

- Sss, ne beszélj – simogattam meg az arcát, de hasztalan volt a figyelmeztetés.

- Neveld fel a kislányomat, és szeresd úgy, ahogy engem soha nem szerettél – olvastam le ajkáról a hangtalan szavakat, mire immár patakzó könnyek között megragadtam a kezét.

- Szeretlek, Paul. Mindig is szerettelek! – mondtam ki először a szót, amely már régóta bennem gyökerezett. A férfi opálossá váló szemeiben egy másodpercre öröm csillant, majd egy utolsó felbugyogó vérfolyamot követően végleg kihunyt benne a fény.

- Nem! – sikoltottam bele a fagyos levegőbe fájdalmamat, s miközben a halott férfi vértől csatakos testét térdemre húzva öleltem, halványan észleltem az enyémet követő halálsikolyt – Adam haláltusáját. Szívemet tépte-szaggatta a borzalmas kín, aminek nyomán elhatalmasodott rajtam az őrjítő gondolat, hogy a karok, melyekkel majdan gyermekeimet ringatom, most egyikük édesapját kísérik a halálba, mintha csak álomba ringatnám. Végtelen, sötét, ébredés nélküli álomba.

- Claire, Paul elment – ragadták meg a vállam egyik oldalát forró, a másikat hideg kezek, hogy feltámogassanak, de lesöpörve magamról őket, őrjöngve üvöltöttem fel.

- Ne érjetek hozzám! Hagyjatok gyászolni!

A dermesztő hideget érzéketlenül tűrve hosszú órákon keresztül térdeltem Paul lassan kihűlő, merevvé váló testével az ölemben, végül teljesen elzsibbadva hagytam, hogy az erős karok felemeljenek.

Ott, akkor, azon a napon a fagyott földre rogyva lelkem egy darabja is örökre megfagyott. A külvilág megszűnt számomra létezni, elmém bezárkózott, csak a bensőmet szaggató kínt éreztem, és az űrt, ami Paul halálával keletkezett. Tragédiának kellett történnie ahhoz, hogy végre rádöbbenjek a most már szörnyű igazságra, hogy ő volt az igazi lélektárs, mindig is ő volt az igaz szerelem, akivel tökéletesen megértettük egymás. Addig, amíg Jake-kel kiegészült a lelkem, ő volt az én jobbik felem, addig Paulé az enyém tökéletes mása volt, mely úgy illeszkedett belé, mint bonyolult forma a neki szánt résbe. Minderre ráébredve nem volt miért élnem, hiszen elveszítettem azt, akit mindennél jobban szerettem. Elmém újra és újra lejátszotta életem filmjét, kiragadva belőle a Paullal töltött perceket, s hirtelen minden mozdulat értelmet nyert, minden miértre világossá vált a válasz. Ordítani tudtam volna tehetetlenségemben, hogy immár túl késő – bolond módjára dobtam el boldogságom kulcsát, mely mindeddig az orrom előtt hevert, s melyet vakon lépve át, mindeddig észre sem vettem. Nem éltem már, csupán lelki roncsként vegetálva túléltem a napokat, miközben egyre csak önmagamat ostoroztam, amiért elhessegetve a figyelmeztető rémálmot, nem vettem észre, hogy az átharapott torkú farkas szőre rozsdaszínről szürkére változott.

Jacob szemszöge

A harapás után lobogó dühvel vetve magam Adamre, figyelmem álladóan elkalandozott. Másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy miközben a vérszívóval harcolok, annak mérge épp a jövőm pusztítja el, a jövőt, melyért annyit küzdöttem, s amely most megszűnni látszott. Így fordulhatott elő, hogy kihasználva megosztott figyelmem sarokba szorított, s karjaival átkulcsolva épp a lelket készült kipréselni belőlem, amikor Paul érkezése közbeszólt. Miután letépte rólam a vérszopót, újult erővel vetettem bele magam a küzdelembe, melyre most már feszülten koncentrálva észre sem vettem mi történik körülöttem. Amikor sikerült agyaraimmal megragadva leszakítani jobb karját, majd ezt követően a fél lábát, diadalittasan felüvöltve téptem cafatokra az őrült vámpírt, azután a tisztogatást az érkező Cullen famíliára hagyva Claire felé indultam, aki a földön fekvő Pault ölelte. A halott testvér látványa, aki engem mentve áldozta fel életét szíven ütött, s a gyászos pillanatban minden valaha volt vétségét megbocsátottam neki, azután feleszmélve a vérfagyasztó képből, Carlisle-ért kiáltottam.

- Adam megharapta Claire-t – magyaráztam riadalmam okát, miközben mindketten megragadva a vállát készültünk feltámogatni, hogy a doktor meg tudja vizsgálni, azonban őrjöngve taszította félre a segítő kezeket. – Szívd ki a mérget, Carlisle! – kértem a férfit aggodalmasan, de megrázta a fejét.

- Nincs rá szükség. Nézz rá, nem történik semmi, ennyi idő alatt már meg kellett volna, hogy induljon az átváltozás – magyarázta döbbenten.

- Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem értetlenül állva az események előtt.

- Nem tudom, Jake. Van egy elméletem, de előbb vért kell vennem tőle, hogy elvégezzek néhány vizsgálatot. Hagyd, amíg kicsit megnyugszik. Bármi is történt odabent, segíteni már úgysem tudok – jelentette ki aggodalmas arcomat látva, mire vonásaim fájdalmasan megvonaglottak.

Hosszú idő eltelt, ám Claire még mindig a halott férfit ringatta, holott ajkai már rég kékeslila színben játszottak a metsző hidegtől. Óvatosan közeledve felé aggodalmasan nyúltam dermedt testéhez, s mikor nem lökte el kezeimet, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Gyengéd mozdulattal felemelve szorítottam magamhoz, hogy újra átmelegítsem, miközben sietős léptekkel indultam a Cullen ház felé. Csendes merevsége, amivel élettelen bábként, mozdulatlanul lógott karjaim között megrémített, de Carlisle a sokkhatásnak betudva viselkedését, elaltatta gyanakvásomat. Visszafojtott lélegzettel, zaklatottan figyeltem az orvos sápadt arcát, ahogy Claire-t vizsgálja, majd mikor elmosolyodva közölte velem, hogy az ikrekkel csodával határos módon minden rendben, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. A levett vérrel a magánlaboratóriumába sietett, ahonnan végtelenül hosszúra nyúlt percek múlva tért vissza. Várakozó arckifejezésemet látva azonnal belekezdett az eredmény magyarázatába.

- Jake, emlékszel arra a napra, amikor Adam először megharapta Claire-t? – kérdezte, mire bólintottam. Hogyan is felejthetném el? Pontosan ugyanitt feküdt, s épp ugyanilyen szívszorító rettegéssel vártam a következményeket. – Akkor arra is emlékszel, amikor a vérátömlesztést követően végigfutott rajta az a furcsa, epilepsziás rohamhoz hasonló remegés. Nos, miután megvizsgáltam a vérét, hihetetlen dologra derült fény: Claire minden jel szerint immunis a vámpírméregre, és ezt a tulajdonságot az ikrek is örökölték. Talán épp ez az oka a gyors ütemű fejlődésnek is.

- Hogyan lehetséges ez? – hebegtem zavartan, miközben szemeim tágra nyíltak a döbbenettől.

- Csak arra tudok gondolni, hogy aznap nem végeztem alapos munkát, így maradt néhány atom Adam mérgéből a szervezetében, s Claire saját vére katalizátorként működve közre ellenanyagot kezdett el termelni, mikor az egyesült a beáramló farkasvérrel. – Carlisle tekintetében most felismerés gyúlt, majd a távolba révedve újra megszólalt. – Hát mégis igaza volt a vén bolondnak.

- Esetleg engem is beavatnál? – faggattam ingerülten, mire elmosolyodott.

- Még a nagyapád, Ephraim Black idejében történt. Élt egy öreg indián a törzsben, akit mindenki féleszűnek tartott a jóslata miatt, amit szinte megállás nélkül kántált. Azt hangoztatta, hogy érkezik majdan egy aranyhajú lány, aki egyszerre két alakváltó férfinak lesz a lenyomata, s ikreket szülve nekik új alfafajt teremt a törzsnek. Egy új, ellenállóbb, ezáltal erősebb vérvonalat hoz létre, olyan alakváltó farkasokat, akik immunisak a vámpírméreggel szemben. Mégsem volt olyan bolond az az öreg! – nevetett fel hitetlenkedő arckifejezésemet látva.

Carlisle szavain töprengve világosság gyúlt elmémben, immár tisztán láttam azt, amit mindeddig csupán sejteni véltem, hogy a sors keze hozott össze minket, az Istenek irányították döntéseinket, s tették mindezt határozott céllal.

Sleeping With Ghosts - Szellemekkel aludni

A tenger kiszáradt
Noha ez nem lepett meg
A felhők, melyeket nézünk
Robbanások az égben
Mintha megírták volna
De nem olvashatunk a sorok közt

Csitt
Az jó
Ha felszárítod könnyeid
Szárítsd fel könnyeid
Lelki társam szárítsd fel könnyeid
Szárítsd fel könnyeid
Lelki társam szárítsd fel könnyeid
Mert a lelki társak halhatatlanok
...