43. Válaszúton

A hosszú úttól kimerült férfi elnyűtt vonásaiba feledkezve sokáig álltam szótlanul az ajtóba dermedve, majd engedve a belül őrjöngve sürgető késztetésnek, szaladni kezdtem felé, hogy odaérve hozzá, a nyakába boruljak.

- Bocsáss meg! – rebegtem a fülébe könnyeimmel küszködve, miközben olyan erővel kapaszkodtam belé, mintha az életemért küzdenék.

Paul egy percig hitetlenkedő mozdulatlansággal tűrte kirohanásomat, majd mikor merev izmait végre elengedve gyengéden derekamra kulcsolta karjait, tudtam, hogy feloldozott. Anyám közben tapintatosan félrevonult, így zavartalanul adhattuk át magunkat a viszontlátás örömének.

- Hogyan jöttél ide? Nem vagy éhes? Szeretnél lepihenni? – záporoztak belőlem a kérdések, de a férfi csak a fejét rázta.

- Nem szándékozom sokáig zavarni, csak látni akartalak – lehelte a nyakamba alig hallhatóan. – Nem akartam, hogy így váljunk el.

- Gyere fel a szobámba, ott nyugodtan beszélhetünk – húztam magammal, s akarat nélküli bábként követett.

- Sajnálom, hogy nem tudtam fékezni magam – kezdett bele a szabadkozásba immár újra magunkra maradva, de közbevágtam.

- Nem, Paul. Ha valaki bocsánatkéréssel tartozik, az én vagyok. Éppúgy akartam együtt lenni veled, mint te, és az azt követő bántó viselkedésemre nincsen mentség. Nem tudom, hogyan ejthettem ki a számon azokat a kegyetlen szavakat, amiket helyetted én érdemeltem volna, de ha tehetném, az emlékét is kitörölném.

A férfi vallomásomtól megrendült szemébe nézve újra elérzékenyültem, s elhanyagolt külsejével mit sem törődve simultam hozzá, hogy kezemet felemelve lágyan végigsimítsam az arcát. Végre felfogva a szavakat, melyeket mindeddig képtelen volt elhinni, olyan hévvel szorított magához, hogy felkiáltottam.

- Ne ilyen erősen! – tenyeremet ösztönösen domborodó hasamra simítva léptem hátra, majd értetlenkedő arckifejezésére reagálva kiböktem, amit még halogatni akartam – Terhes vagyok.

- Az enyém? – kérdezte a férfi egy perc döbbent csend után, majd határozatlan bólintásomra földöntúli öröm áradt szét vonásain.

- Várj! – szakítottam félbe a mozdulatot, amivel ismét magához akart ölelni. – Ikreket várok, és csak egyikük a tiéd. Egy kislány.

Az ágyhoz húzva leültettem, majd magam is mellé helyezkedve elmeséltem mindent, amit Carlisle-tól megtudtam. Kis ideig emésztette a halottakat, azután szembefordulva velem, tekintetét az enyémbe kapcsolva hatalmas tenyerei közé zárta kezemet.

- Gyere hozzám, Claire. Ígérem, hogy Jake fiát ugyanolyan szeretettel nevelem majd fel, mint a saját gyermekeimet – mert remélem, hogy több is lesz -, semmiben sem fog hiányt szenvedni.

Önzetlen szavaitól elszorult a torkom, s bár egy pillanatnyi megingással legszívesebben azonnal elfogadtam volna az ajánlatát, nem dönthettem addig, amíg mindent át nem gondoltam.

- Adj egy kis időt! – kértem tőle haladékot, mire bár arcán megrándult egy izom, de beleegyezőn bólintott.

- Úgysem tehetnék mást – sóhajtott fel szívszorítóan, amitől újra meggyűlöltem önmagam.

- Gyere, engedek vizet, jól fog esni egy kis lazítás – húztam magammal a fürdőbe, ahol megnyitottam a hatalmas, kétszemélyes masszázskád csapját.

Mialatt öntöttem néhány csepp levendulából és frangipaniból nyert fürdőolajat a vízbe, Paul levetette ruháját, majd mindenféle szégyenérzet nélkül elmerült a kellemesen meleg vízben. A kád mellé térdelve tusfürdőt csepegtettem a kezemben tartott puha tengeri szivacsra, azután mosdatni kezdtem, mint egy gyereket. A férfi hálás, örömtől csillogó szemébe nézve torkomat fojtogatni kezdték az eltemetett érzelmek, melyek most újult erővel törtek a felszínre.

- Gyere, fürödj velem – állította meg a simogató mozdulatot, s könyörgő tekintetének képtelen voltam ellenállni.

A kád nyugtató fényeinek halványan derengő világításában lassan levetkőztem, majd belépve a borzongatóan kellemes vízbe, a férfi lábai közé helyezkedtem, hogy hátamat izmos mellkasának döntve lehunyt szemmel élvezzem a pillanat varázsát. Hosszú ideig ültünk így, szótlanul feledkezve egymás érintésébe, a meghitt nyugalmat árasztó percek minden egyes értékes másodpercét kihasználva, végül hangosan megkorduló gyomrom figyelmeztetésére elmosolyodtam.

- Azt hiszem, éhesek a kölykök – jegyezte meg Paul, szája sarkában örömteljes félmosollyal.

- Igazán várhattak volna még egy kicsit – húzódtam el tőle kelletlenül, hogy kikászálódjak, de a férfi megelőzött, és kipattanva a kádból, puha frottír köntösömet elém tartva felsegített.

- Köszönöm – néztem rá figyelmességétől meghatottan, majd a textilbe burkolózva kifelé indultam. – Lejössz velem? Vagy felhozzak neked valamit? – fordultam még vissza az ajtóból.

- Nem, már ettem. Édesanyád megkínált, amíg várakoztam rád – rázta meg a fejét.

- Sietek vissza! – ígértem mosolyogva, azután leszaladtam a lépcsőn, hogy a konyhába érve egy kisebbfajta ételkupacot tüntessek el a tányéromról.

Mire visszaértem a szobámba, a kimerült férfi már mélyen aludt az ágyamban, ahova hirtelen úgy éreztem, mindig is tartoznia kellett volna. A köntösből kibújva felhúztam egy hosszú pamutpólót, majd egy könnyet csókot lehelve Paul ajkaira, a takarót felhajtva mellé bújtam. A férfi egyenletes szuszogását hallgatva hamarosan engem is elnyomott az álom, s megnyugtató közelségében hosszú idő óta az első nyugodt éjszakámat pihentem végig. Hajnalban a nyakamat csiklandozó forró leheletre eszméltem, ami mikor megmoccantam azonnal megszűnt, ahogy a férfi elhúzódott.

- Paul… - sóhajtottam fel, majd megfordulva utána kaptam, hogy újra magamhoz húzzam.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – suttogta, miközben közelebb helyezkedve gyengéden átkarolt.

- Ne kérj többet bocsánatot semmiért, rendben? Csak folytasd! – súgtam vissza, ujjaimat a tarkójára fonva.

Kitágult pupillákkal figyeltem, ahogy ajka közeledik felém, s a következő pillanatban az enyémre tapadt oly mohón, mintha attól félne, többet sosem tehetné. Érzéki csókja újra felszította bennem a tüzet, így szorosan hozzásimulva jeleztem, hogy ennél többre vágyom.

- Fordulj meg – lehelte a fülembe kérését, mire egy félfordulatot téve engedelmesen nyomtam csípőmet az ágyékának.

A hátam mögött szorosan a testemhez tapadva csókolta végig tincseimtől felszabadított nyakam vonalát, miközben légzése egyre szaggatottabbá vált a féken tartott szenvedélytől. Izzó tenyere a combomon simított végig, majd kúszott fel a felhúzott póló alatt mezítelen fenekemre, hogy még feljebb haladva rásimuljon telt mellemre. Amikor megéreztem a combjaim közé feszülő vágyát, halkan felnyögve fűztem ujjaimat az övéire. Lassú, izgató mozgásokkal már-már remegésig tüzelte fel testemet, s mikor izmos fenekébe markolva jeleztem, mire vágyom, óvatosan belém csúszott. Azonban mielőtt elmerülhettünk volna az izzó erotikában, a hasamban lakó pillangók dühödt szárnyapásokkal jelezték nemtetszésüket, ezért ijedten megfeszültem. Észlelve görcsös összerándulásomat Paul azonnal reagálva hátrébb húzódott, de a keze után nyúlva megállítottam.

- Maradj még, és ölelj át! – kértem halkan. – Annyira vágyom rád, de félek, hogy most nem tenne jót, ha együtt lennénk – magyaráztam vonakodásom okát.

- Semmi baj – vont a karjai közé nagyot sóhajtva, azután tenyerét a hasamra helyezve gyengéden végigsimított azon. - Szeretlek, és a kis diktátorokat is, akik máris elrabolnak tőlem.

Megértő szavaitól párássá vált szemekkel fészkeltem magam erős karjai közé, hogy a vágy csillapodtával újra álomba merüljek.

A kelő Nap bágyadt sugaraira ébredve mosolyogva merültem el néhány percre a mellettem alvó férfi nyugodt vonásaiban, azután óvatosan kicsusszanva az ágyból vigyázva, hogy fel ne ébresszem halkan felöltöztem, és kilopóztam. A házban még csend honolt, így az istálló felé véve az irányt Viharmadárhoz tartottam, hogy felnyergelve kilovagoljak. A csípős hideg ellenére jól esett a mozgás, s szeretett lovam nyakára hajolva szomorúan gondoltam arra, hogy hosszú ideig talán most utoljára ülhetek rajta. Visszafelé tartva már messziről észrevettem a karámnál várakozó Pault, akit jókedvűen üdvözöltem. Lábamat kihúzva a kengyelből épp készültem leszállni, amikor a férfi a ménhez lépve megszólalt:

- Jobb lenne, ha nem ülnél fel rá, amíg nem születnek meg az ikrek – figyelmeztetett aggodalmasan, miközben az idegesen fújtató paripa kantárjáért nyúlt.

A csődör a számára idegen férfi hirtelen mozdulatától hátrahőkölt, majd kitépve magát Paul kezéből, felágaskodott. Egyensúlyomat veszítve zuhantam oldalra a nyeregből, ám szerencsés módon egyenesen Paul karjai közé estem, aki rémülten ugrott felém. Viharmadár vadul felnyerítve vágtatott el a közelünkből, amit a férfi értetlenül figyelt.

- Látod? Mi lett volna, ha nem vagyok itt? – dorgált meg, s mellkasán dörömbölő, hevesen dobogó szívéből sejtettem, mennyire megijedt.

- A lovak ösztönösen megérzik az ellenséget. Érzékelte a benned rejlő vadállatot – vettem védelmembe Viharmadarat.

- Úgy látom, vonzódsz a vadakért, mert ez a mén sem épp kezes bárány – csóválta meg a fejét, szúrós tekintetet küldve a közelben várakozó csődör felé.

- Féltékeny rád – állapítottam meg, mikor a férfi végre letett.

- Újabb ellenfél, akivel megküzdhetek érted? – kérdezte ironikus mosollyal a szája sarkában.

- Senkivel sem kell értem harcolnod – néztem a szemébe szelíden, de tekintetét elkapva a távolba révedt.

- Bárcsak így lenne, Claire… Bárcsak így lenne! – mondta keserűen, majd néhány másodperc feszült csend után felém fordult. – Beszéltem a dokival. Vissza kell mennünk.

- Nem! – kiáltottam fel. – Neked nem szabad velem jönnöd! Jake széttép, ha visszatérsz.

- Előbb-utóbb szembe kell vele néznem, nem fogok gyáván megfutamodni – felelte halkan. – Nem hagylak többé egyedül.

Fejemet a mellkasára hajtva öleltem magamhoz, miközben belül rettegtem a jövőtől, mely visszatérésünk után Forksban várt ránk. Megmagyarázhatatlan, baljós félelem szorította össze torkomat, amit Paul megérezhetett, mert a hajamat lágyan simogatva nyugtatón súgta a fülembe:

- Ne félj, Kedvesem, nem lesz semmi baj.

~¤~

Ebéd után összecsomagoltam, majd egy rövid pihenést követően az istállóhoz tartottam, hogy elbúcsúzzak Viharmadártól. A mén szőrét kefélgetve a gondolattól, hogy mindezt talán hosszú ideig utoljára tehetem, elfutották szememet a könnyek.

- El kell mennem, Szépségem, de ígérem, amint tehetem, visszajövök érted! – suttogtam a fülébe, szorosan átölelve közben a nyakát.

Mikor elengedtem, hogy szomorúan csillogó tekintetébe nézzek, orrát az arcomhoz érintve búcsúzott, azután lábával dobbantva egyet utamra bocsátott. Az istálló ajtajából még egy utolsó, gondterhelt pillantást küldve felé visszaindultam a házba, hogy anyámtól elköszönve – aki másnap reggel szintén elutazni készült apámmal a szokásos januári pihenésükre Maui szigetére –, Paullal útra keljek. Felváltva vezettünk, s nagyjából félúton jártunk, amikor eszembe jutott, hogy a lázas készülődésben az éjjeliszekrényemen hagytam a Viharmadárral közös fotót, amit el akartam hozni. Talán megvan a laptop dokumentumai között – nyugtattam magam, igyekezve elhessegetni a rám telepedő nyomott hangulatot. Az út utolsó egyharmadában lassítottunk, hogy a feltűnést elkerülve éjjel érjünk Forks határába, amit elhagyva megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Az ablakon kitekintve idegesen meredtem a sötét éjszakába, figyelő tekintetek után kutatva, de nem láttam semmit, ezért immár megnyugodva kanyarodtam le a Cullen család háza felé vezető útszakaszra. Éles hallásuknak köszönhetően Carlisle és Esme már az ajtóban állva fogadtak, ám szívélyes üdvözlésük után a nappaliba lépve azonnal lehervadt ajkamról a bágyadt mosoly.

- Hát ez remek! Arról nem volt szó, hogy a korcsot is nálunk szállásoljuk el – csattant fel Rose a mellettem álló Paulra meredve, akivel indulásunk előtt megbeszéltem, hogy velem fog lakni a Cullen házban.

Minél tovább akartam húzni találkozását Jake-kel, ezért megegyeztünk abban, hogy amíg nem derül fény visszatérésemre, nem változik át, és La Pushnak még a környékére sem megy.

- Rosalie! – szólt rá Carlisle, mire a szőke dühösen mormogva távozott a helységből.

Miután üdvözöltem a többieket, az Edward mellett álló Bellához fordultam, aki szemmel láthatóan savanyúan fogadta visszatérésem hírét.

- Köszönöm, hogy Jake mellett voltál a nehéz időszakban – néztem rá hálásan, és valóban így gondoltam, de békeközeledésemre előbb száját résnyire préselte, majd hidegen megszólalt:

- Valakinek helyre kellett hoznia, amit te tönkretettél. Lehettél volna hozzá annyira őszinte, hogy elmondod neki, miért hagyod el.

- Ha már az őszinteségnél tartunk, gondolom azt elfelejtetted közölni vele, hogy aktív résztvevője voltál a távozásomnak, különben nem fogadta volna olyan szívesen a támogatásodat – vágtam vissza maró éllel. A furgonban történt beszélgetésünkre visszaemlékezve Edward arcára döbbent kifejezés költözött. Kérdőn fordult Bella felé, aki a kutakodó tekintet elől menekülve lesütötte a szemét.

- Biztosan fáradtak vagytok, megmutatom a szobátokat – lépett közbe Esme, hogy a kínos percnek véget vetve felkísérjen minket Paullal.

- Köszönöm, Esme – szorítottam meg a kezét a két személyre berendezett szobába lépve, majd távozását követően a hosszú úttól elcsigázottan dőltem a hatalmas ágyra.

Másnap jócskán elmúlt a délelőtt, amikor végre magamhoz tértem, hogy Paul hiányát érzékelve aggodalmasan üljek fel. A fürdőszobából kiszűrődő vízcsobogást meghallva izmaim megnyugodva ellazultak. Lustán kimászva az ágyból az elegáns fésülködőasztalhoz léptem, hogy tükörlapjához hajolva vessek egy pillantást elnyűtt vonásaimra, amikor kivágódott az ajtó. A szoba levegője egyszeriben fullasztóvá vált, szinte vágni lehetett a feszültséget, mely a látogató érkezésével keletkezett.

- Honnan tudtad meg? – hebegtem hamuszürke arccal meredve az előttem álló Jacobra, egy perc döbbent csendet követően.

- Az éjjel őrjáraton voltam. Ezer közül is megismerem a kocsidat, hiszen én hoztam helyre, mielőtt leléptél – felelte maró gúnnyal, azután villámló szemekkel rám förmedt – Minek jöttél vissza? Nem volt elég, hogy tönkretetted az életemet, újra belém akarsz rúgni? – A fürdőből kilépő Paulra pillantva elsötétült az arca. – Remek, látom őt is magaddal hoztad. Netán itt akarjátok tölteni a nászutatokat? – kérdezte metsző iróniával, majd levetkőzve az eddig magára erőltetett nyugalmat, egy hirtelen lendülettel ütésre emelte a kezét, mire azt gondolván, hogy nekem szánja, ösztönösen összébb húzódva, védelmezőn karoltam át domborodó pocakomat.

Azonban a mozdulattal kapcsolatban tévedtem, mert öklét ökölbe szorítva a falra mérte a hatalmas ütést, mely annak erejének behódolva, halk roppanással megrepedt. Némi fáziskéséssel érzékelve a hasamra font kezeket meghökkenve meredt rám, azután Paul felé pillantva, aki ekkor már védelmezőn átkarolva állt mellettem, hangjában mérhetetlen fájdalommal rákérdezett:

- Az övé, igaz?

Az imént átélt indulatoktól még mindig sokkos állapotban kapaszkodtak reszketeg ujjaim a kardigánomba, miközben kérdésére válaszolva bólintottam, de hiába akartam hozzátenni, hogy ikreket várok, és egyikük az övé, nem jött ki hang a torkomon. Jake felordítva Paulra akarta vetni magát, ám az épp legjobbkor érkező Emmett és Jasper lefogták.

- Most szépen kimegyünk, Jacob. Ha Paullal szét akarjátok kapni egymást, azt kint tegyétek meg – jelentette ki határozottan.

- A ház előtt várlak! – vetette oda a mellettem álló férfinak Jake, mire felsikoltva megragadtam az indulni készülő Paul karját.

- Nem! Ha harcolni akarsz vele, előbb engem kell elpusztítanod!

- Nem probléma – felelte Jake sötéten, s a bántó szavak vasmarka facsart egyet a szívemen.

- Megölnéd a saját véred? – kérdezte tőle Paul undorral a hangjában, majd Jacob értetlen arckifejezését látva hozzátette – Claire ikreket vár.

A fiú szemében felismerés csillant, azonban úgy látszott túl sok volt számára az információ – feszült testére hullámokban tört rá a remegés. Jól tudva mindez mit jelent, Paul rémülten tolt hátrébb, ám óvatossága felesleges volt, mert Jake kitépve magát a vérszívók kezéből kirohant az ajtón, hogy egy pillanat múlva már kintről szűrődjön be az elkínzott farkasüvöltés.

Eltelt egy nap, s az ablaknál ülve merültem bele gondolataimba, amikor megszólalt a telefonom. Vészjósló csörgésére ijedten rezzentem össze, majd felállva érte indultam.

- Claire? – hallottam apám hangját a vonal túlsó végéről. – Most beszéltem Marthával, és rossz hírt kell közölnöm – hallgatott el a befejezéstől vonakodva, végül felsóhajtott – Tom holtan találta ma az istállóban Viharmadarat. Véres volt a nyaka, mintha valami állat szívta volna ki belőle az életet. Sajnálom, kislányom – tette hozzá részvétteljesen, érzékelve szótlanságomat.

A telefont letéve le kellett ülnöm, mikor eljutottak tudatomig a szavak, azután könnyáztatta arcomat a kezembe temetve átengedtem magam sajgó bánatomnak.

- Mi a baj, Claire – karolta át vállamat az érkező Paul, majd mikor elmeséltem mi történt, megmerevedett. – Adam – jelentette ki azonnal összekapcsolva a férfival az eseményeket.

- Gondolod, engem keres? – kérdeztem remegő hangon, mire komoran bólintott. – Kérdezzük meg Alice-t, ő látja, ha errefelé tart – álltam fel, hogy a lány keresésére induljak, ám mire kimondtam az utolsó szót, már be is lépett a szobába.

- Sajnálom, Claire, de nem látom, mire készül – ingatta a fejét szomorúan. – Adam ismeri a képességeimet és annak buktatóit, így hirtelen döntéseket hozva igyekszik megtéveszteni. Ne aggódj, itt biztonságban vagy. Paul vigyázza minden léptedet, és mi is itt vagyunk – ölelt át hűvös karjaival, mire megnyugodva bólintottam.