44. A Pokol tornácán

Ismét eltelt egy nap, s az erőtlen napsugarakat kihasználva rajzolgattam a szobámban, amikor váratlan vendégem érkezett.

- Seth! – derült fel az arcom a fiú kusza tincsekkel keretezett vonásait megpillantva.

- Szia, Claire – jelent meg egy halvány mosoly a szája sarkában, miközben tétován közeledett – Ezt Jake küldi – nyújtott felém egy papírfecnit, melyen csupán két szó állt.

Beszélnünk kell!

Szorongva gondoltam arra, vajon hogyan viselkedne Jacob ha kettesben maradnánk, ezért rettegve a rajtam csattanó indulatoktól elővettem egy papírlapot, hogy a fésülködőasztalhoz ülve leírjak mindent, amire mindeddig nem voltam képes. Mialatt papírra vetettem döntésem okát, az azt követő hűtlenségemet Paullal, majd az otthon töltött kegyetlenül fájdalmas napokat egészen a férfi látogatásáig, az emlékekkel együtt érkező gyomorszorító érzés könnyeket csalt a szemembe. Az utolsó sorok reszkető kezemnek köszönhetően alig olvashatóan kiabálták világgá a rajtam átfutó érzelmeket. Az írásba merülve észre sem vettem az időközben megérkező Pault, aki összeszűkült szemekkel figyelte, ahogy átnyújtom Sethnek a mindkét oldalán sűrűn teleírt levelet.

- Elvinnéd ezt neki? – kérdeztem önjelölt postásomtól, aki bólintva átvette, majd elköszönve távozott.

- Mikor kapok választ az ajánlatomra? – fordult felém Paul visszafojtott lélegzettel, miután újra kettesben maradtunk.

- Azt ígérted, adsz nekem időt – feleltem halkan, lesütött pillákkal.

- Meddig, Claire? Míg Jake-kel újra rendeződnek a dolgok? – kérdezte keserű éllel, majd látva a bántástól elgyötört vonásaimat, engedékenyen felsóhajtott.

A férfihoz lépve felemeltem a karomat, hogy arcára simítva tenyerem lábujjhegyre ágaskodva egy csókkal köszönjem meg türelmét, ám csuklómra font ujjai megakasztották a mozdulatot.

- Legközelebb akkor csókolj meg, amikor már döntöttél – vetette oda csüggeteg hangon, azután magamra hagyott.

Még aznap újabb papírfecni érkezett Jake-től, amiben a következő néhány sor állt:

Úgy üzengetünk egymásnak, mint az idegenek… Miért nem beszélsz velem személyesen? Találkozni szeretnék veled! Holnap délben várlak azon a tisztáson, ahol megmentetted az életemet. Emlékszel? Már akkor tudtad, hogy nekünk dolgunk van egymással. Gyere el, kérlek!

Este lefekvéshez készülődve ismét elfogott a különös, baljós előérzet, ezért a fürdőszobából közeledő Paulhoz lépve, karomat ölelésre nyújtva újra megpróbáltam visszahozni a Long Islanden kialakult meghitt hangulatot.

- Ezek szerint döntöttél? – kérdezte tétovázva, miközben szemembe fúrva tekintetét próbálta kiolvasni a választ.

- Paul, kérlek, szükségem van rád! – rebegtem halkan, kitágult pupillákkal.

A férfi merev izmai elernyedtek, majd miután egy percre magához szorított, térdem alá nyúlva felkapott, hogy egy lépéssel az ágy mellé érve vigyázva letegyen. Mellém helyezkedve felkönyökölt, s hajamat kisimítva az arcomból lágyan megcsókolt. Szememet lehunyva adtam át magam az édes csóknak, amivel újra meg újra ismételve sem tudtam betelni, s közben úgy öleltem magamhoz a férfit, mintha sejteném, hogy ezen az éjen teszem utoljára.

Pirkadatkor ismét rémálmom volt, melyből felriadva zihálva ültem fel az ágyban. A mellettem lévő üres fekhelyre tekintve rémületem tovább fokozódott, ám a visszatérő régi, nyomasztó lidércet betudva a Jake által megjelölt helyszín felzaklató emlékképeinek, aggodalmamat elhessegetve újra nyugalmat erőltettem magamra. Miután lezuhanyoztam, lebaktattam a Cullen rezidencia konyhájába, ahol Esme mosolyogva üdvözölt.

- Nem láttad Pault? – kérdeztem a reggelihez megterített asztalhoz ülve.

- Nemrég ment el, de ne aggódj, biztosan csak levegőzik egyet, hiszen tudod, milyen nehezen viselik a falkatagok a vámpírszagot – igyekezett elaltatni feleslegesnek vélt gyanakvásomat, mire megkönnyebbülten fellélegeztem.

- Ami azt illeti az ő bűze sem épp virágillatú – morogta az induláshoz készülődő Rosalie, finnyásan felhúzott orral.

- Ugyan már, Rose, gondolj arra, hogy hamarosan két porontyot is ringathatsz, és máris könnyebb lesz túllépned rajta – bökte oldalba Emmett, majd kitolva a grimaszoló szőkét az ajtón, felém kacsintott.

Egész délelőtt a találkozó körül forogtak a gondolataim, azonban az előzőekkel ellentétben immár csupán attól rettegtem, hogyan fogok majd közvetlen közelről Jake vádló szemébe nézni. Az időpont közeledtével eljátszottam a lehetőséggel, hogy mégsem megyek el, mert úgy éreztem, még nem készültem fel rá, végül felidézve az együtt töltött boldog napokat, öltözködni kezdtem. Tartozom ennyivel Jake-nek. Bizonygattam magamnak, hogy helyesen cselekszem, majd Esmének odaköszönve kiléptem az ajtón.

- Csak levegőzni megyek – fűztem még hozzá visszafordulva.

A kis rétre érve torkomban dobogó szívvel közeledtem a rám várakozó fiú felé, aki a fagyos idő ellenére félmeztelenül ácsorgott.

- Örülök, hogy eljöttél – lépett hozzám mosolytalanul, s megviselt arcvonásaiba feledkezve a maradék félelmem is elszállt. – Az elmúlt időszakban rengeteget töprengtem kettőnkön, és bár a történtek után gyűlölni akartalak, a leveledet olvasva, melyből mindenre fény derült, a maradék haragom is elszállt.

- Sajnálom, Jake… Nem így kellett volna történnie – kezdtem bele remegő hangon a magyarázkodásba, de kezemet megragadva közbevágott.

- Mindez nem számít már. Emlékszel mit mondtam neked a válaszutakkal kapcsolatban? – kezdett bele a mondandójába azon a meleg, bársonyos hangon, amin akkor szokott megszólalni, amikor elérzékenyül valamiért. Az emléktől az én szemembe is könnyek gyűltek, így homályos üvegen keresztül figyeltem az arcán végigfutó érzelmeket. – Aznap, mikor elmentél, az élet egy újabb választást sodort elénk, és te jól döntöttél. – Szemeim elkerekedtek a döbbenettől, hiszen erre végképp nem számítottam, de értetlen arckifejezésemet látva máris tovább folytatta: – Paul egy kitérő volt, egy helyes válaszút az elágazásnál, hiszen ő általa hordod most a szíved alatt kettőnk gyermekét, és most újra itt vagy, visszatértél hozzám, vissza a helyes útra, arra a rögös útra, amin eredetileg elindultál, amit kettőnk számára kijelöltek az Istenek. Érted már, Claire? A mi sorsunk az, hogy együtt éljük le az életünket, hiszen ami miatt elhagytál, most ott növekszik a hasadban. Paul csupán egy kapocs volt közöttünk, a hiányzó láncszem. – Mialatt próbáltam felfogni a szavakat, a zsebébe nyúlt, hogy előhúzva a gyűrűt, melyet egyszer már nekem ajándékozott, újra megragadja a kezem. – Ez a gyűrű csak rád várt, ahogy én is, mert te vagy a lenyomatom, én pedig a tiéd. Az érzelmeim semmit sem változtak, ugyanúgy szeretlek, mint régen, ezért ismét megkérlek, hogy légy a feleségem, Claire!

Az elmémben zakatoló szavak visszhangjától zavartan szótlanul néztem, ahogy Jake ezúttal válaszomat meg sem várva az ujjamra húzza a gyűrűt, amikor végezve a mozdulattal, hirtelen felkapta a fejét. A következő pillanatban kitágult orrlyukakkal ugrott hátra, hogy miközben átváltozik, véletlenül se sebezzen meg, azonban a torkomra fonódó hideg ujjak érintéséből, melybe undorodva borzongtam bele, tudtam, hogy elkésett.

- Egy rossz mozdulat, kutya, és a fattyad holtan végzi! – hallottam meg Adam gyilkosan hideg hangját, aki a semmiből teremve mögöttem, valahonnan a fejem fölül érkezett. – Ejnye, Claire, így kell üdvözölni egy régi ismerőst? – simított végig az arcomon, Jake dühös hörgésétől kísérve. – Mit is tegyek veled, mit is tegyek – nyújtotta el a döntést, ezzel is a dühödten kőröző farkast kínozva. – Kár lenne kihagyni az édes véredet – hallatott őrült kacajt, s a következő pillanatban megéreztem a húsomba maró fogakat, azután engem félrelökve Jake felé lendült, aki üvöltve vetette rá magát.

Bár minden eszeveszett tempóban történt, várva az égető kínt, ami nem akart megérkezni, mintha lassított felvételt látnék figyeltem kettőjük küzdelmét, majd a megjelenő hatalmas szürke farkast, aki tétován felém lépett. Jake ekkor újra felüvöltött, és az ádáz küzdelemre kapva pillantásom láttam, hogy ha valaki nem lép közbe, Adam rögtön összeroppantja. Szemem sarkából észleltem, hogy a szürke ordas tekintete az ujjamon megcsillanó gyűrűre kúszva elhomályosul, majd a másodperc törtrésze alatt Adamre veti magát, hogy kimentse a rozsdabarna farkast szorult helyzetéből. A rémülettől dermedten követtem a felgyorsuló eseményeket – láttam Adam vörösen izzó szemeit, majd hallottam vérfagyasztó ordítását, mielőtt a szürke torkára csattintva állkapcsát kettéharapja annak ütőerét. A földre rogyó, immár emberi alak látványától felsikoltottam, azután nem törődve a mellette zajló viadallal rohanni kezdtem felé. Térdre borulva mellette reszkető kezekkel próbáltam betapasztani feltépett torkát, és noha tudtam, hogy mindhiába a kapkodó igyekezet, képtelen voltam elfogadni a hamarosan bekövetkező szörnyű végzetet.

- Claire… - hallottam a férfi erőtlen hangját.

- Sss, ne beszélj – simogattam meg az arcát, de hasztalan volt a figyelmeztetés.

- Neveld fel a kislányomat, és szeresd úgy, ahogy engem soha nem szerettél – olvastam le ajkáról a hangtalan szavakat, mire immár patakzó könnyek között megragadtam a kezét.

- Szeretlek, Paul. Mindig is szerettelek! – mondtam ki először a szót, amely már régóta bennem gyökerezett. A férfi opálossá váló szemeiben egy másodpercre öröm csillant, majd egy utolsó felbugyogó vérfolyamot követően végleg kihunyt benne a fény.

- Nem! – sikoltottam bele a fagyos levegőbe fájdalmamat, s miközben a halott férfi vértől csatakos testét térdemre húzva öleltem, halványan észleltem az enyémet követő halálsikolyt – Adam haláltusáját. Szívemet tépte-szaggatta a borzalmas kín, aminek nyomán elhatalmasodott rajtam az őrjítő gondolat, hogy a karok, melyekkel majdan gyermekeimet ringatom, most egyikük édesapját kísérik a halálba, mintha csak álomba ringatnám. Végtelen, sötét, ébredés nélküli álomba.

- Claire, Paul elment – ragadták meg a vállam egyik oldalát forró, a másikat hideg kezek, hogy feltámogassanak, de lesöpörve magamról őket, őrjöngve üvöltöttem fel.

- Ne érjetek hozzám! Hagyjatok gyászolni!

A dermesztő hideget érzéketlenül tűrve hosszú órákon keresztül térdeltem Paul lassan kihűlő, merevvé váló testével az ölemben, végül teljesen elzsibbadva hagytam, hogy az erős karok felemeljenek.

Ott, akkor, azon a napon a fagyott földre rogyva lelkem egy darabja is örökre megfagyott. A külvilág megszűnt számomra létezni, elmém bezárkózott, csak a bensőmet szaggató kínt éreztem, és az űrt, ami Paul halálával keletkezett. Tragédiának kellett történnie ahhoz, hogy végre rádöbbenjek a most már szörnyű igazságra, hogy ő volt az igazi lélektárs, mindig is ő volt az igaz szerelem, akivel tökéletesen megértettük egymás. Addig, amíg Jake-kel kiegészült a lelkem, ő volt az én jobbik felem, addig Paulé az enyém tökéletes mása volt, mely úgy illeszkedett belé, mint bonyolult forma a neki szánt résbe. Minderre ráébredve nem volt miért élnem, hiszen elveszítettem azt, akit mindennél jobban szerettem. Elmém újra és újra lejátszotta életem filmjét, kiragadva belőle a Paullal töltött perceket, s hirtelen minden mozdulat értelmet nyert, minden miértre világossá vált a válasz. Ordítani tudtam volna tehetetlenségemben, hogy immár túl késő – bolond módjára dobtam el boldogságom kulcsát, mely mindeddig az orrom előtt hevert, s melyet vakon lépve át, mindeddig észre sem vettem. Nem éltem már, csupán lelki roncsként vegetálva túléltem a napokat, miközben egyre csak önmagamat ostoroztam, amiért elhessegetve a figyelmeztető rémálmot, nem vettem észre, hogy az átharapott torkú farkas szőre rozsdaszínről szürkére változott.

Jacob szemszöge

A harapás után lobogó dühvel vetve magam Adamre, figyelmem álladóan elkalandozott. Másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy miközben a vérszívóval harcolok, annak mérge épp a jövőm pusztítja el, a jövőt, melyért annyit küzdöttem, s amely most megszűnni látszott. Így fordulhatott elő, hogy kihasználva megosztott figyelmem sarokba szorított, s karjaival átkulcsolva épp a lelket készült kipréselni belőlem, amikor Paul érkezése közbeszólt. Miután letépte rólam a vérszopót, újult erővel vetettem bele magam a küzdelembe, melyre most már feszülten koncentrálva észre sem vettem mi történik körülöttem. Amikor sikerült agyaraimmal megragadva leszakítani jobb karját, majd ezt követően a fél lábát, diadalittasan felüvöltve téptem cafatokra az őrült vámpírt, azután a tisztogatást az érkező Cullen famíliára hagyva Claire felé indultam, aki a földön fekvő Pault ölelte. A halott testvér látványa, aki engem mentve áldozta fel életét szíven ütött, s a gyászos pillanatban minden valaha volt vétségét megbocsátottam neki, azután feleszmélve a vérfagyasztó képből, Carlisle-ért kiáltottam.

- Adam megharapta Claire-t – magyaráztam riadalmam okát, miközben mindketten megragadva a vállát készültünk feltámogatni, hogy a doktor meg tudja vizsgálni, azonban őrjöngve taszította félre a segítő kezeket. – Szívd ki a mérget, Carlisle! – kértem a férfit aggodalmasan, de megrázta a fejét.

- Nincs rá szükség. Nézz rá, nem történik semmi, ennyi idő alatt már meg kellett volna, hogy induljon az átváltozás – magyarázta döbbenten.

- Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem értetlenül állva az események előtt.

- Nem tudom, Jake. Van egy elméletem, de előbb vért kell vennem tőle, hogy elvégezzek néhány vizsgálatot. Hagyd, amíg kicsit megnyugszik. Bármi is történt odabent, segíteni már úgysem tudok – jelentette ki aggodalmas arcomat látva, mire vonásaim fájdalmasan megvonaglottak.

Hosszú idő eltelt, ám Claire még mindig a halott férfit ringatta, holott ajkai már rég kékeslila színben játszottak a metsző hidegtől. Óvatosan közeledve felé aggodalmasan nyúltam dermedt testéhez, s mikor nem lökte el kezeimet, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Gyengéd mozdulattal felemelve szorítottam magamhoz, hogy újra átmelegítsem, miközben sietős léptekkel indultam a Cullen ház felé. Csendes merevsége, amivel élettelen bábként, mozdulatlanul lógott karjaim között megrémített, de Carlisle a sokkhatásnak betudva viselkedését, elaltatta gyanakvásomat. Visszafojtott lélegzettel, zaklatottan figyeltem az orvos sápadt arcát, ahogy Claire-t vizsgálja, majd mikor elmosolyodva közölte velem, hogy az ikrekkel csodával határos módon minden rendben, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. A levett vérrel a magánlaboratóriumába sietett, ahonnan végtelenül hosszúra nyúlt percek múlva tért vissza. Várakozó arckifejezésemet látva azonnal belekezdett az eredmény magyarázatába.

- Jake, emlékszel arra a napra, amikor Adam először megharapta Claire-t? – kérdezte, mire bólintottam. Hogyan is felejthetném el? Pontosan ugyanitt feküdt, s épp ugyanilyen szívszorító rettegéssel vártam a következményeket. – Akkor arra is emlékszel, amikor a vérátömlesztést követően végigfutott rajta az a furcsa, epilepsziás rohamhoz hasonló remegés. Nos, miután megvizsgáltam a vérét, hihetetlen dologra derült fény: Claire minden jel szerint immunis a vámpírméregre, és ezt a tulajdonságot az ikrek is örökölték. Talán épp ez az oka a gyors ütemű fejlődésnek is.

- Hogyan lehetséges ez? – hebegtem zavartan, miközben szemeim tágra nyíltak a döbbenettől.

- Csak arra tudok gondolni, hogy aznap nem végeztem alapos munkát, így maradt néhány atom Adam mérgéből a szervezetében, s Claire saját vére katalizátorként működve közre ellenanyagot kezdett el termelni, mikor az egyesült a beáramló farkasvérrel. – Carlisle tekintetében most felismerés gyúlt, majd a távolba révedve újra megszólalt. – Hát mégis igaza volt a vén bolondnak.

- Esetleg engem is beavatnál? – faggattam ingerülten, mire elmosolyodott.

- Még a nagyapád, Ephraim Black idejében történt. Élt egy öreg indián a törzsben, akit mindenki féleszűnek tartott a jóslata miatt, amit szinte megállás nélkül kántált. Azt hangoztatta, hogy érkezik majdan egy aranyhajú lány, aki egyszerre két alakváltó férfinak lesz a lenyomata, s ikreket szülve nekik új alfafajt teremt a törzsnek. Egy új, ellenállóbb, ezáltal erősebb vérvonalat hoz létre, olyan alakváltó farkasokat, akik immunisak a vámpírméreggel szemben. Mégsem volt olyan bolond az az öreg! – nevetett fel hitetlenkedő arckifejezésemet látva.

Carlisle szavain töprengve világosság gyúlt elmémben, immár tisztán láttam azt, amit mindeddig csupán sejteni véltem, hogy a sors keze hozott össze minket, az Istenek irányították döntéseinket, s tették mindezt határozott céllal.

Sleeping With Ghosts - Szellemekkel aludni

A tenger kiszáradt
Noha ez nem lepett meg
A felhők, melyeket nézünk
Robbanások az égben
Mintha megírták volna
De nem olvashatunk a sorok közt

Csitt
Az jó
Ha felszárítod könnyeid
Szárítsd fel könnyeid
Lelki társam szárítsd fel könnyeid
Szárítsd fel könnyeid
Lelki társam szárítsd fel könnyeid
Mert a lelki társak halhatatlanok
...