45. Hope

Jacob szemszöge

Három hét telt el Paul halála óta, s elkeseredett tehetetlenséggel figyeltem, ahogy az életem darabokra hullik. Claire a tragédiát követően teljesen bezárkózott, mindent elutasított, ami Paul halálával kapcsolatos volt, így a szűk körű quileute temetést is, amin nem volt hajlandó megjelenni. Pokol volt minden egyes nap, ami azzal a látvánnyal telt, hogy ott ül szótlanul az ablak mellett, napról napra sápadtabbnak és gyengébbnek tűnve, mintha csak Paulra várna, s tette mindezt akaratlanul is egyre közelebb taszítva a mélybe, az egész bensőmet elöntő kétségbeesésbe, hogy elveszíthetem mindazt, ami talán sosem volt az enyém: az irántam érzett szerelmét. Az ikrek Cullenék gondoskodó figyelmének köszönhetően szépen gyarapodtak, közeledett a várható szülés ideje, ezért egyre idegesebben tekintettem a jövő elé. Mi lesz, ha állandósul a helyzet? Ha ugyanígy elutasítja majd a gyerekeket? – kavarogtak bennem a kérdések, mikre nem érkezett válasz. Minden szabad percem vele töltöttem, végtelen türelemmel, elkeseredetten küzdve azért, hogy visszahozzam az életbe, de mindhiába, észre sem vette, hogy létezem.

- Carlisle, csinálj már valamit! – kiáltottam fel egy reggel, ami ugyanúgy kezdődött, mint a többi.

- Sajnálom, Jake. Az én tudásom itt véget ér, a lélek sebeit nem tudom begyógyítani – nézett rám az orvos szemében együttérzéssel.

Feszülten járkálva töprengtem mit tehetnék még, amikor egy halvány reménysugár csillant fel. Meghökkentő elképzelésemet elmeséltem Carlisle-nak, aki néhány percnyi fojtogató csend után bólintott.

- Beszélek apámmal! – búcsúztam el izgatottan, azután kirobbanva a házból, hazafelé rohantam.

- Apa! – nyitottam be az ajtón a levegőt kapkodva. – Támadt egy ötletem, amihez a segítségedre lenne szükségem – hadartam el mindezt egy szuszra, majd bólintására belevágtam – Emlékszel a régi szertartásokra, amikről gyerekkoromban meséltél? Az elméletem szerint Claire képtelen elfogadni Paul halálát és elengedni őt, ezért arra gondoltam, hogy megitathatnánk azzal a hallucinogén gyógyfüvekből készült főzettel, amit régen használtak a sámánok. Egy ősi szertartás talán felidézné Paul szellemét, és kibillenthetné Claire-t az apátiából, visszahozva ezáltal a jelenbe.

- Remek ötlet fiam! – nézett rám apám elismerően. – Él a faluban egy öreg, Mantoka, akinek családfája nemzedékekre visszamenőleg sámánokból állt, ő segíthet. Vigyél el hozzá, beszélek vele.

Apám kérésének engedelmeskedve felkerestem a vén sámán kunyhóját, ahol türelmetlen várakozással követtem kettejük beszélgetését. Amikor Mantoka végül bólintott, szívemről hatalmas súly gördült le, s hirtelen biztosnak véltem a sikert. Egész délután a másnap estére tervezett szertartást intéztem, amire összehívtuk a törzs vénjeit, és természetesen a falkát. Sammel kemény menetem volt Paul halálát követően, végül sikerült őt meggyőznöm arról, hogy ne bontsa fel az egyezséget, hiszen Carlisle egyértelműen biztosította jó szándékait az ikrekkel kapcsolatban, akik immunitásuknak köszönhetően a későbbiekben nagyobb veszélyt jelenthetnek a vámpírokra nézve. A Cullen rezidenciára visszaérkezve beszámoltam a Mantokával történt megbeszélésről Carlisle-nak, majd miután lefürdettem Claire-t, nyugovóra tértem.

Claire szemszöge

Nem voltam más, mint egy sötét árnyék ösztönökkel, bármiféle saját akarat nélkül. Egy egész sereg démon járkált körülöttem, hogy elkapjon, ami az egyetlen bizonyíték volt arra, hogy még életben vagyok. Fásultan tűrtem, hogy Jake felöltöztessen, azután beültetve a kocsiba elcipeljen valahova. A körülöttem lévők arcát fel sem ismerve, hallgatagon rogytam le a tűzhöz, halványan érzékelve, hogy a fiú mögém ülve átkarol, majd előrenyúlva megitat. A keserű ízt érezve undorodva öklendeztem, végül viszolygásommal nem törődve lenyeltem a főzetet. Távolba meredő tekintetem most a máglyára kúszott, s a táncoló lángnyelvek felidéztek egy képet a múltból: Paul merev arcvonásait, majd az íriszén tükröződő fájdalmat Jake csókját követően. Az emléktől újra gyülekeztek a könnyek, melyeket már rég elapadtnak véltem, s a torkomat szorító érzés is visszatért, amit szintén száműztem. Újra halló füleimet most dobok monoton hangja ütötte meg, melyek egyre erősödő, ütemes zajjal nyomták el az elmémben állandósult zsongást. Valahonnan a sötétből egy görnyed, fura ruhába öltözött alak érkezett, aki a dobok ritmusára reszelős hangján ismeretlen nyelven kántálva szokatlan táncba kezdett. Látásom elhomályosult, majd mikor újra kiélesedett, eltűnt a táncoló öreg, csupán a lángok maradtak, s a távolból felém tartó alak, aki körül különös fények izzottak.

- Paul… - suttogtam alig hallhatóan, felismerve a közeledő férfi vonásait, ki nevének említésére rám mosolygott.

- Jól figyelj rám, Claire! – hallottam földöntúli hangját. – Az én szerepem az volt, hogy Jake-et és téged utódhoz segítselek, ezért születtem erre a földre, hiszen még a nevem jelentése is erre utalt. Én elfogadtam a számomra kijelölt sorsot, végre neked is el kell fogadnod a tiédet. A te feladatod az, hogy boldoggá tedd Jake-et, és felneveld a gyermekeinket, különben hiába áldoztam fel az életemet. Most el kell engedned, de ígérem, én mindig itt leszek, várok rád, és ha kegyesek lesznek hozzánk az Istenek, egyszer, egy távoli jövőben újra egymásra fogunk találni.

Lélekfacsaró szavaitól végigcsorogtak arcomon a forró könnyek, s kezemet lassan felemelve felé nyújtottam, ám a körvonalak halványodni kezdtek, majd mire az üzenet visszhangja lecsendesült, Paul végleg köddé vált.

- Teljesítem a kérésedet – suttogtam hangtalanul, s ahogy kimondtam a szavakat, érzékszerveim újra kiélesedtek. Felismertem a rám tekintő arcokat, hallottam az égő fahasábok pattogó hangját, éreztem a tűz melegét, és még valami másét: az óvón körém fonódó karok hőjét. Lassan hátrafordulva a nyúzott arcú fiú megtört fénnyel ragyogó szemeibe néztem, majd felemelve kezem, rámosolyogva simítottam végig elgyötört vonásain.

- Hát visszatértél? – húzódott óvatos mosolyra ajka, mire bólintottam, azután halkan megszólaltam.

- Vissza, és ígérem, soha többé nem hagylak el.

Szavaimra hatalmas, felszabadult sóhaj szakadt fel torkából, azután végtelen szeretettel magához ölelt. Miközben erős mellkasához bújtam, szemem sarkából láttam, hogy a körülöttünk ülők mindannyian megkönnyebbült mosollyal figyelik a jelenetet. Ajkamat az övére simítva adtam át bocsánatkérő csókomat, mire az ő szeméből is kicsordultak a könnyek. A szívszorítóan meghitt pillanatnak egy hirtelen érkező görcs vetett véget, melyre fájdalmasan rándultam össze.

- Jake, azt hiszem itt az idő – szorítottam meg a kezét a következő préselő kínnal együtt.

Rémülten ugrott fel, hogy karjaiba kapva a kocsi felé rohanjon, ahol miután óvatosan az ülésre helyezett, a kormány mögé ülve beletaposson a gázba. Mire a Cullen házhoz értünk körmeim árkot vájtak az autó bőrkárpitjába, melybe fogcsikorgatva, görcsösen kapaszkodtam minden egyes élesen érkező fájdalommal együtt. Miután Jake bevitt a szüléshez kialakított helyiségbe, Carlisle azonnal hozzálátott a vizsgálathoz, majd néhány perc után elégedetlenül hümmögött.

- Menj ki, Jake! – utasította az izgatottan toporgó fiút, mire az ellenkezni próbált.

- Addig nem, amíg nem tudom mi a baj.

- Ki kell vennem az ikreket, méghozzá sürgősen, úgyhogy kifelé! – kiáltott rá Jacobra, mire az hamuszürkére vált arccal engedelmeskedett.

- Claire, most elaltatlak, nem fogsz érezni semmi – fogta meg a kezem nyugtatón, s a következő pillanatban tűszúrást éreztem a kézfejemen.

A vénába áramló altató rövidesen megtette hatását, a fejem fölé tornyosuló orvos arca előbb homályossá vált, azután elhalványult az erős lámpa fénye is, míg végül mindent elborított a sötétség.

Amikor magamhoz tértem, mintha csak az ébredést megelőző kép újrajátszása lenne, Carlisle arcát láttam magam előtt, ám mégsem volt ugyanaz, mert ezúttal mosolyogva tekintett rám.

- Hol vannak a gyermekeim? – kérdeztem ijedten, mikor végre kitisztult az elmém.

- Minden rendben, ne aggódj, alszanak – felelte kellemes hangján. – Gyönyörűek, és makkegészségesek.

Megnyugtató szavaira boldog mosolyra húzódott ajkam, azután a kimerültségtől újra elnyomott az álom.

~¤~

Bágyadt napsütésre ébredtem, a tompán belém hasító fájdalomtól összerezzentem, mire éreztem, hogy egy kéz fonódik az enyémre. Fejemet oldalra fordítva Jake boldogan csillogó szemeire esett a pillantásom.

- Hogy érzed magad? – kérdezte aggodalmasan.

- Jól – feleltem rámosolyogva, azután kutatón tekintettem körbe.

- Hol vannak az ikrek? – kérdeztem türelmetlenül, hiszen még nem is láttam őket.

- Ha jól sejtem, épp most hozzák őket – kacsintott rám, s szavait igazolva nyílt az ajtó, ahol Rose és Alice egy-egy csöppséget tartva megjelent.

Miközben karomba helyezték előbb a kisfiút, majd a kislányt, boldog mosollyal szemléltem az apró, gyönyörű arcocskákat, s Jake-re tekintve az ő ajkán is széles vigyort láttam.

- Ugye, milyen szépek? – kérdezte hangjában büszkeséggel, majd bólintásomra hozzátette – Rád hasonlítanak.

- Nem, Jake – ellenkeztem a kisfiú sötét haját, s rézszínű bőrét fürkészve. – A fiad mintha pontos másod lenne, épp ilyen lehettél te is kisbaba korodban.

- Mi legyen a nevük? – kérdezte Alice izgatottan, rádöbbentve, hogy még nevet sem adtunk a kicsiknek.

- A fiúnk legyen Paul – vágta rá Jake rövid töprengés után, majd látva csodálkozó pillantásomat, hozzáfűzte – Paul megérdemli, hogy megőrizzük az emlékét.

- És a kislánynak? – kérdezte Alice, mire a bal oldalamon fekvő gyermek felé fordultam.

A szőke pelyhes fejecskéből Paul szép metszésű szemei néztek rám, s egy pillanatra le kellett hunynom pilláimat, hogy visszaszorítsam az emlékektől feltörni készülő könnyeket. Jake mindebből semmit sem érzékelve játszott a fiúcskával, aki épp az ujját markolva gügyörészett. Mikor újra kinyitottam a szemem, a kislány csöppnyi, bájos arcocskájára a felhők mögül előbújó Nap halvány sugara vetődött, mely egyre erősebbé vált, míg végül ragyogó glóriát vont a kicsi köré.

- Hope – válaszoltam a fénysugár útját követő homályos tekintettel révedve a távolba, majd gondolatban még hozzátettem: Remény, hogy egyszer, egy távoli jövőben újra megtalállak, elveszett Kedvesem.

Lifehouse - Minden


Találj meg,
Beszélj hozzám,
Érezni akarlak,
Hallanom kell téged.
Te vagy a fény,
Aki odavisz engem,
ahol békét találok újra.

Te vagy az erő, ami az úton tart.
Te vagy a remény, ami miatt bízom.
Te vagy a fény, a lelkemnek.
Te vagy a célom, te vagy a mindenem.

Hogy tudok itt maradni veled és nem mozdulni mellőled?
El tudnád mondani, hogy lehetne jobb ennél?

Lecsendesíted a viharokat, és békét adsz nekem.
A karjaidban tartasz, nem hagyod, hogy lezuhanjak.
Ellopod a szívemet, mikor meglepsz engem.
Befogadnál engem? Fogadj be mélyebben...

Hogy tudok itt maradni veled és nem mozdulni mellőled?
El tudnád mondani, hogy lehetne jobb ennél?
És hogy tudok itt maradni veled és nem mozdulni mellőled?
El tudnád mondani, hogy lehetne jobb ennél?

Mert te vagy minden, amit akarok.
Te vagy minden, amire szükségem van.
Te vagy minden, minden… (4x)

És hogy tudok itt maradni veled és nem mozdulni mellőled?
El tudnád mondani hogy lehetne jobb ennél? (3x)