Hope II. - Folytatás

Sziasztok!
Tudom, a véleményeknél már többen írtátok, hogy szívesen olvasnátok a történet folytatását - vagy épp ellenkezőleg -, ám azóta eltelt egy kis idő, leülepedtek a dolgok, és talán már egészen másképp gondoljátok. Feltettem egy közvélemény kutatást jobb oldalt felülre, azt szeretném kérni, hogy szavazással és/vagy bővebb hozzáfűznivalóval osszátok meg velem a kívánságotokat, mert feleslegesen nem vágnék bele.:)
Amennyiben a folytatás mellett döntötök/döntünk a másik kérdésem ezzel kapcsolatban az, hogy ritkább frissítésekkel a Live Free-vel egy időben történjen, vagy előbb fejezzem be a másik blogot, és csak utána vágjak bele?
Köszönöm, ha megtiszteltek a válasszal!:)
Claire

Ui: feltettem a Prológust ízelítőnek, ami talán segít a döntésben.




Prológus - Nick

Az őrületes buli után hazafelé tartottam egy gazellatestű bombázóval, akinek még a nevére sem emlékeztem az alkohol és a felszippantott kokain mámorában. Ködfelhős gondolataim a nadrágomban munkálkodó nimfomán szőkét figyelmen kívül hagyva egyre az ügyvéd által elém tárt végrendelet körül kavarogtak. Nemrég töltöttem be a huszonötödik évemet, és negyed évszázad után kellett megtudnom, hogy a föld alatt nyugvó szüleim valójában csak felneveltek, a vérszerinti rokonaimat soha nem ismertem. Egyszerre voltam mérhetetlenül dühös és csalódott rádöbbenve arra, hogy az egész életem egyetlen hatalmas hazugság köré épült. Elkeseredett haragomon a tetemes összegű örökség sem tudott enyhíteni, sőt, inkább még tovább taszított a lejtőn. Apám – vagy immár a végrendelet fényében nevezzük nevelőapámnak – gyakori távollétének köszönhetően mindig is nehezen kezelhető gyerek voltam, ami felnőtté válásom után egyenesen a carpe diem filozófiával egybekötött féktelen kicsapongásokig vezetett. Végeláthatatlan partik, alkohol, nők, és drog. Nos igen, ez voltam én, Nick Forbes. A rámenős szőke feje közben eltűnt a sebváltó felé nyújtott karom alatt, hogy magabiztos ujjai helyett immár feltöltött ajkai cuppanjanak a nadrágom tartalmára. Egy pillanatra lehunytam a szemem, majd újra kinyitva kéjes nyögésem rémült kiáltásba csapott át, amikor a szembejövő sávba csúszva rádöbbentem, hogy hamarosan az eszeveszetten dudáló kamion lökhárítójára kenődve végzem. Egy utolsó, elkeseredett mozdulattal balra kaptam a kormányt, mivel a saját sávomban az imént még szorosan előttem araszoló autó miatt esélyem sem volt elkerülni a balesetet, majd a fülsiketítő csattanást követően elveszítettem az eszméletemet. Tudatom határmezsgyéjén érzékeltem a zsigerekig hatoló éles fájdalmat, az orromba kúszó vér édeskés illatát, mely a torkomon lefelé csordogálva fémes ízt hagyott maga után, végül az odaérkező mentőautó vijjogó szirénáját. A következő pillanatban immár a testemtől elválva figyeltem, ahogy kiszabadítanak a roncsok közül, s egy hordágyra emelve sietősen betolnak a mentőautóba. Láttam, amint idegesen sürgölődve körülöttem megpróbálnak újraéleszteni a defibrillátorral.

- 1,2,3 most! – kiált a mentőorvos, pityeg egyet a monitor, azután csak a sípolás hallatszik. – Újra! 1,2,3 most! – ismét pityegés, majd egyenes vonal a monitoron a sípoló hanggal. – Gyerünk már, az Istenit! 1,2,3 most!

Gyenge, ismétlődő pityegés, várakozó arcok, s végül megkönnyebbült sóhaj az orvos felől, ezután végtelen nyugalommal egybekötött csend…

Sötét van, koromfekete, vaskos sötétség, melyben elveszett kisfiúként botorkálva tapogatózok, ám ujjaim nem érnek biztos pontot. Pupillám hatalmassá tágulva próbál áthatolni a mindent elborító feketeségen, végül mikor már szinte fájdalmassá válik az erőlködés, halványan derengő fényt látok, mely egyre erősebb és nagyobb lesz, ahogy felé haladok. Arcomon megbékélt mosollyal közeledek a fényforráshoz, amikor láthatatlan akadályba ütközök, majd egyperces erőlködő toporgás után mintha valami beszippantana, örvénybe kerülök, s a halovány sugár újra távolodni kezd, míg végül ismét mindent elnyel a vaksötét némaság.

Egy kórházi ágyban tértem magamhoz ki tudja hány eszméletlenül töltött nap után, s az ébredéssel együtt a testembe tompán tépő kín is megérkezett. Homályos üvegen keresztül szemlélve a világot néztem körül a barátságosan berendezett magán kórteremben, ahol rajtam kívül senki sem tartózkodott. Tehát megúsztam. Állapítottam meg mikor felrémlett a baleset utolsó képe emlékeimben. A sors iróniája, hogy a nevelőszüleim röviddel az enyém előtt szintén autóbalesetet szenvedtek, azonban ők velem ellentétben nem voltak ilyen szerencsések.

- Nahát, Mr. Forbes végre magához tért! – nyitott be egy csinos barna nővér, majd rögtön azután a doktorért kiabálva újra eltűnt az ajtó mögött.