20. Baljós árny

Ismét az erdőben futottam, a vészjósló csendben a talpam alatt susogó avar zaja puskaropogásnak hatott. Az ösvény végén megtorpantam, amikor a bokrok ágait széthajtva az ismerős rét tárult a szemem elé. Azonban az a varázslatos hangulat, amit az első felfedezéskor árasztott, most kísértetiesnek tűnt, volt valami feszült vibrálás a levegőben, amitől a hátamon is felállt a szőr. Beljebb lépve a kis tisztáson körbenéztem: a hatalmas fákat beszövő aljnövényzet groteszk pókhálóként font körém áthatolhatatlannak tetsző falat, ami a nedves leveleken megcsillanó holdfény hátborzongató derengésében egy rémfilm díszletének látszott. Hirtelen megreccsent egy faág, azután még egy, amihez valami hatalmasnak tűnő állat fújtatása társult. A rémülettől kitágult pupillákkal kaptam a fejem a hang irányába, ahol most két izzó szempár bukkant fel, majd a hozzájuk tartozó hatalmas, vörösesbarna farkas kilépett a bokrok közül. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a torkomból az ismerős állat láttán, megfeszülő izmaim elernyedtek, és épp lépni készültem felé, amikor jéghideg fuvallat csapta meg a gerincemet, megszakítva ezzel a megkezdett mozdulatot. A kékesen irizáló derengés elhalványodott, ahogy a fekete árny átlendül felettem a vicsorgó farkas irányába. Felgyorsultak a mozdulatok, az árny egy szempillantás alatt a farkason volt, aki most szívet tépőn felvinnyogott, majd ahogy a hang hörgésbe fulladt, a farkas lassan átváltozott emberré. A mellette kushadó árny megfordult, és az újra feléledő holdsugár megcsillant a felhúzott fogíny alól előbukkanó, vértől csöpögő elefántcsont szemfogakon, megvilágítva ezzel a torz vicsorba dermedt arcot. Az arcot, amit olyan jól ismertem, amitől múlt éjjel csak egy hajszál választott el: Adam arcát. A döbbenettől torkomra fagyott sikollyal ültem fel az ágyamban, a halotti csendet csak a szívdobogásom zaja törte meg.

Órámra néztem, mely kérlelhetetlenül lassan vánszorogva számolta a perceket, és nekem bő három órám volt még az ébresztőig. Képtelen voltam visszaaludni, rettegtem a gondolattól, hogy újra visszatér a rémálom, ezért felkapcsolva a lámpát, magam felé húztam a laptopot. Ujjaim önálló életre kelve kopogtak a billentyűzeten, aminek eredményeként lassan betöltődött a Port Angeles News oldala, hatalmas címsorral kiáltva arcomba a hármas gyilkosságról szóló hírt a délelőtt látott képekkel. A sorokra meredve átfutottak agyamon McGill nyomozó szavai, melyeket kissé kiszínezve emberfeletti erővel elkövetett brutális gyilkosságként tüntettek fel a cikkben. Újra bevillant az álomkép Adamről, a márványsápadt arcból előmeredő, vértől csöpögő szemfogakkal, ám az oldalon említést sem tettek arról, hogy az áldozatoknak kiszívták volna a vérét. Szinte hallani véltem az agyamban kattogó fogaskerekek neszezését, ahogy próbáltam összerakni a rendelkezésemre álló információkat. Memóriám mélyéről pulzálva villantak elő a képek, felidézve Adam jéghideg kezének érintését meztelen hátamon, azután a szemnek követhetetlenül gyorsan felkapott vázlataimat az iskola parkolójában, végül a támadást követő napon szégyenlős magyarázkodását arra vonatkozó kérdésemre, hogyan volt képes egyedül elbírni a három tagbaszakadt férfival. Majd eszembe ötlött fakó arca, valamint az a tény, hogy napfényes időben sosem láttam az iskolában, ahogy a többi Cullent sem. Mit is tudunk a vámpírokról? Tettem fel magamnak a kérdést, miközben az interneten is rákerestem a jellemzőkre. Miután kipipáltam magamban az irreális gyorsaságot, a rendkívüli erőt, az igézően démoni tekintetet, a halottsápadt és jéghideg bőrt, valamint a fényérzékenységet, felvetődött bennem a kérdés, miért vagyok még életben? Realista agyam kétségbeesetten próbált logikus magyarázatot találni a jelenségre, utolsó szalmaszálként kapaszkodva abba a ténybe, miszerint a vámpírok emberi vérrel táplálkoznak. Forks egy kisváros, ahol rövid időn belül feltűnne a lakosság fogyatkozása, és ha ez még mindig nem lett volna elég, hogy meggyőzzem magam felfedezésem képtelenségéről, ott volt Bella, aki minden kétséget kizárólag ember, holott rengeteg időt tölt Cullenék társaságában. Kezdek megőrülni, ráztam meg a fejem, igyekezve elűzni a nevetségesen abszurd feltételezésemet, majd miután dühösen kikapcsoltam a laptopot, a fürdőszobába indultam.

Korán érkeztem, a parkolóban rajtam kívül egy lélek sem volt, ami épp kapóra jött ahhoz, hogy véletlenül se fussak össze Cullenékkel. Az óráim helyszíne felé tartva lázasan próbáltam megoldást találni, hogyan kerülhetném ma el a közös ebédet. Nem halogathatom sokáig a találkozást, emlékeztettem magamat a székemre rogyva, miközben vázlataim között lapozgattam. A Jake-ről készült szénrajz kellemesebb irányba terelte a gondolataimat, ahol egészen a csengőszóig elidőztem. Kicsivel az ebédszünet előtt úgy éreztem, nem bírom tovább, muszáj kimennem a mosdóba, így elnézést kérve a diákoktól, kisiettem a teremből. A kémiaszertár előtt elhaladva halk neszezésre lettem figyelmes, így zajtalanul az ajtóhoz lopózva lélegzetvisszafojtva simultam a falhoz.

- Mikor akarod végre elmondani neki az igazságot? – hallottam meg Bella hangját.

- Még nincs itt az ideje – hangzott a válasz, és a lágy férfihangból Adamére ismertem.

- Mi lesz, ha mégis úgy dönt, hogy téged is megemlítve elmondja a rendőrségnek a támadást? – szegezte neki a kérdést Bella.

- Miért tenné? Ha el akarta volna mondani, akkor már megtette volna tegnap – felelte higgadtan Adam. – Nincs még felkészülve arra, hogy szembesüljön azzal, mi vagyok valójában. Te tudod mit jelent ő nekem, adj egy kis időt! Én nehezebb helyzetben vagyok, mint Edward, hiszen te fülig szerelmes voltál belé. Ellenben Claire kemény dió, de nem adom fel! Kizárt, hogy sokáig ellen tudjon állni a vonzerőmnek. Ha Jacob és az a másik rühes farkas nem köpne bele folyamatosan a levesembe, már célegyenesben lennék.

- Ugye tudod, hogy a halogatással az egész Cullen család titkát kockáztatod? Mi lesz, ha a rendőrség megjelenik nálatok? Tisztában vagy azzal, milyen vizsgálatoknak vetik alá a gyanúsítottakat! Ráadásul téged halottnak nyilvánítottak, mi lesz, ha a Natalie-ügy kapcsán valaki felismer? Ha Carlisle nem változtatott volna át, most valóban az lennél, erről ne feledkezz meg! - érvelt Bella egyre ingerültebben.

- Hálás vagyok Carlisle-nak és a családjának, de… - harapta félbe a mondatot. – Valaki van itt.

Még ki sem mondta a gyanúját, amikor villámsebesen rohanni kezdtem a mosdó felé, hogy azután magamra zárva az egyik fülke ajtaját, zihálásomat visszafojtva kuporodjak fel a lezárt wc kagyló tetejére. Úgy tűnt szerencsém van, mert az időközben felhangzó csengő zajára diákok özönlötték el a folyosót, és a mosdót, meghiúsítva ezzel az utánam való kutatást. Rémülten járt az agyam, hogyan fogok észrevétlenül eljutni a parkolóban álló kocsimig, amikor gyenge légmozgás libbentette meg a fürtjeimet, és felpillantva megláttam a fejem feletti kis ablakot. Megvártam, amíg kicsit elcsendesedik a helység, azután könnyedén felhúzódzkodva átpréseltem magam a nyíláson, hogy a túloldalon ruganyosan a földre érkezve, a rémülettől megsokszorozódott gyorsasággal fussak a Rover felé. Az ajtót magamra csapva villámgyorsan indítottam, majd miután kigördültem a parkolóból, kicsivel nyugodtabban idéztem fel Adam szavait. Jacob és a másik farkas? Töprengtem az elhangzott mondaton, majd hirtelen bevillantak a képek a barna és a szürke farkassal történt találkozásokról. Felidéztem a tengerparton a marakodást Jake és Paul között, majd a farkasviadalt, ami után Pault kötéssel a vállán láttam épp ott, ahol a barna farkas belemart. Végül eszembe jutott a bált követő parázs vita Adam és Jacob között, amelyben egymás szemére vetették, hogy mindketten elhallgatják előlem, kik is valójában. Mint a kirakós darabkái, úgy kattantak helyükre a hiányzó részletek, melyek immár egymással kiegészülve tárták elém a szörnyű igazságot. Ez őrület, nem léteznek vámpírok és vérfarkasok!, kiáltottam fel hisztérikusan, miközben már Emily számát tárcsáztam. Tudtam, hogy ő az egyetlen, akihez fordulhatok, aki képes magyarázatot adni erre az agyrémre, aminek az imént fültanúja voltam.

- Emily egyedül vagy, átmehetek most hozzád? – hadartam a telefonba meg sem várva, hogy beleszóljon.

- Igen, persze, de mi történt, Claire? Miért vagy ilyen zaklatott? - kérdezte meghökkenve.

- Ha odaértem, mindent elmagyarázok – feleltem, majd sietősen letettem.

Meghallva a Rover erős motorjának hangját, Em már az ajtóban állva várt, s arcán zavart kifejezéssel nézte, ahogy kiszállok. Felé rohantam, azután a lendületből semmit sem veszítve rántottam magammal a házba, az ajtót kulcsra zárva mögöttünk.

- Az Isten szerelmére, mi ütött beléd? – kiáltotta döbbenten, miközben próbálta kiszabadítani a karját erős szorításomból.

- Mi folyik itt Emily? Mi ez az egész rémmese vámpírokról és vérfarkasokról? – szegeztem neki a kérdést. – Ne próbálj meg mellébeszélni, mert mindenről tudok – blöfföltem.

- Számítottam rá, hogy előbb-utóbb kiderül – sóhajtott fel belenyugodva, és az egyik szék felé intve jelezte, hogy üljek le. - Miből jöttél rá?

- Tehát igaz – suttogtam krétafehér arccal, azután belekezdtem a mesélésbe, kezdve a nyomozók látogatásától egészen addig, hogy a kihallgatott beszélgetés után hogyan kapcsoltam össze a hiányzó részeket.

- Adam Port Angelesben megölt három embert? – szörnyülködött Emily.

- Nem tudom, Em, először képtelen voltam róla ilyesmit feltételezni, de azután a szörnyű álom után nem tartom kizártnak – feleltem.

- Milyen álom, Claire? – kérdezte összehúzott szemöldökkel, majd miután elmeséltem a visszatérő rémálmomat, elgondolkodva nézett maga elé. - Mindig ugyanaz az álom? – tekintett rám újra.

- Apró eltérésekkel, de a lényeg nem változik, Jake a végén minden alkalommal meghal – bólintottam megborzongva, azután reménykedve hozzátettem: – Talán csak egy buta álom.

- Nem – rázta meg a fejét. – Ezt nem szabad félvállról venni. A lenyomatok között különös kapcsolat van, ez intő jel lehet a jövőre nézve.

- Lenyomatok? – bámultam rá értetlenül.

- Te Jacob lenyomata vagy, Claire. Amikor először meglátott, azonnal bevésődött – felelte mosolyogva, majd hitetlen arckifejezésem láttán tovább magyarázott. - Ez hasonló ahhoz, amit első látásra szerelemnek hívnak, ám annál sokkal erősebb, életre szóló kötelék. A falka tagjai számára egyetlenegy lenyomat létezik, akit ha megtalálnak, mindenki más megszűnik számukra. Az egész életüket ezzel a lánnyal fogják leélni, és mindent ennek a csodálatos szerelemnek rendelnek alá. Felesleges ez ellen küzdened, Claire, elkerülhetetlen, hogy a sorsotok összekapcsolódjon.

- Mindig is szerettem volna egy vérfarkas szerelmének tárgya lenni – nevettem fel keserűen, majd a gondolatra, hogy Jake éjszakánként embereket marcangol szét, kiült az iszony az arcomra. Kétségeimnek hangot is adtam, mire Emily hangosan felkiáltott:

- A farkasok nem ölnek embert! A falka tagjai nem vérfarkasok, hanem alakváltók. Felejtsd el a teliholdat, az ezüstgolyót, és minden egyebet, amit eddig hallottál!

- Legszívesebben ezt az egészet elfelejteném – suttogtam kezembe temetett arccal.

- Mit keres itt megint a lány? – csattant fel Sam hangja az ajtóból.

- Sam, Claire már mindenről tud – nyugtatta Emily. – Sokáig úgysem tarthattuk volna titokban, a lenyomatokat be kell avatnunk.

- Csak az a kérdés, kinek a lenyomata - morogta Sam, miközben leült velem szembe.

- Gondolod, hogy Paul is? – kérdezte hitetlenkedve Emily.

- Minden jel arra utal. Viszont sohasem hallottam még arról, hogy két falkatagnak is ugyanaz a lány legyen a lenyomata – ingatta a fejét kétkedve.

- Paul? – néztem fel megzavarodva, és mintha csak a kérdésemre érkezett válasz lenne, az emlegetett megjelent az ajtóban.

- Csak nem hiányoltál? – incselkedett, azután látva Sam és Emily rosszalló pillantását, elhallgatott.

- Sam, van itt valami, ami nyugtalanít – fordult Em a kedvese felé, majd kérdő pillantására részletesen elmesélte Adammel kapcsolatos gyanúmat, összekapcsolva a visszatérő álommal. Sam egy percig elgondolkodva meredt maga elé, aztán idegesen felpattant.

- Nem elég, hogy Jake-et és Pault folyamatosan féken kell tartanom, nehogy egymás torkának essenek, most még ez is… - mordult fel dühösen. – Ezzel a lánnyal csak probléma van. Minek kellett idejönnie? – gondolkodott hangosan, mintha ott sem lennék.

- Már elnézést, de nem én tehetek arról, hogy a falkatagok csak úgy össze-vissza bevésődnek! – álltam fel önérzetesen. – Sosem tartozott a vágyálmaim közé, hogy szőrös farkasok nyálkás testű vámpírokkal karöltve üldözzenek a szerelmükkel! – folytattam villogó szemekkel. Az elhangzott mondatokat döbbent csend követte, amit végül Paul harsány nevetése tört meg.

- Csípős a nyelved kislány, de sosem láttam még nálad talpraesettebbet! Más hanyatt-homlok menekült volna, amikor rádöbben az igazságra, te viszont állod a sarat – nézett rám elismerően.

- Elég volt Paul! – dörrent rá Sam. - Ennek nem most van itt az ideje. Ez az Adam már akkor sem tetszett nekem, amikor Carlisle idehozta, és úgy tűnik, a megérzéseim helyesek voltak. Megvárjuk a többieket, aztán meg kell szerveznünk Claire és Jake védelmét, mert nyugtalanít ez az álom.

- Miről van szó? – hallottam meg Jake hangját, aki szemében leplezetlen szerelemmel közeledett felém. Kisvártatva Jared, Quil, és Embry is megjelent, amitől a nem túl tágas konyha zsúfolásig megtelt. Sam belekezdett a magyarázatba, amit a többiek feszült csendben hallgattak. Megérezve Jake tenyerének forróságát a vállamon, összerezzentem. Szoknom kellett a gondolatot, hogy egy félig farkas lény hódította meg a szívemet. Remegésem érzékelve azonnal elkapta a kezét, miközben távolabb húzódott tőlem. Lopva rápillantottam, és az arcán fájdalmasan meg-megránduló izom játékát figyelve hirtelen megsajnáltam. Fel akartam állni, hogy mellé lépve összekulcsoljam kezem az övével, de ekkor Sam tervére lettem figyelmes, amit épp most vázolt fel.

- Paul, te hazaviszed Claire-t, és egy percre sem mozdulsz a közeléből. Jake La Pushban tölti az éjszakát, mi pedig a többiekkel a környéken őrjáratozunk.

- Miért épp Paul? Bárki más, csak ő ne! - kiáltottam fel ijedten a gondolattól, hogy az éjszakát vele kettesben kell eltöltenem.

- Nem engedem, hogy Paul vigyázzon rá! – csattant fel Jake ugyanabban a pillanatban.

- Csend legyen! – üvöltötte el magát dühösen a falkavezér. – Jacob, ne merj kimozdulni La Pushból az engedélyem nélkül! Téged fenyeget elsődlegesen a veszély, ott vagy a legnagyobb biztonságban – magyarázta ellentmondást nem tűrően, azután felém fordult. – Utánam Jake mellett Paul a legerősebb farkas. Mivel az én feladatom a falka irányítása, ő tud a legjobban vigyázni rád.

- Miért nem töltheti Claire az éjszakát velem, La Pushban? – próbálkozott tovább Jake.

- Mert az álomban együtt voltatok, amikor a tragédia bekövetkezett, ezért amíg nem tisztázódik a helyzet, távol kell maradnotok egymástól – felelte Sam türelmetlenül. Logikus válasza hallatán nem volt több ellenvetésem.

- Beszélnünk kell Carlisle-lal – akadékoskodott tovább Jacob. – Ha valaki tudja, mire készül Adam, az ő. Azonkívül megfeledkezel arról, hogy Claire háza már Cullenék területéhez tartozik, Paul nem védheti meg anélkül, hogy felrúgnánk az egyezséget.

- Rendben van, megpróbálom felhívni – bólintott Sam a telefonért nyúlva, majd egy rövid párbeszéd után letette. – Carlisle holnap kora reggel ér vissza Seattle-ből, addig vállalnom kell a kockázatot. Claire, telefonálj be az iskolába, és betegségre hivatkozva mentsd ki magad néhány napra. Reméljük Adam nem sejt meg semmit, amíg nem derül fény a terveire. Paul, vidd haza Claire-t, és maradj a közelében – fordult most az említett felé. - Holnap nyolckor találkozunk a határvonalon, a szokott helyen.

- Azért jobb, ha nem mész túl közel hozzá, mert Jake ellátja a bajodat – intett felém Embry, miközben kajánul vigyorgott Paulra.

- Nem fogok engedélyt kérni semmire – vetette fel a fejét dacosan Paul. – Végre eljött az én időm is, ami ellen Jake Billy szárnyai alatt csücsülve semmit sem tehet – tette még hozzá elégedett mosollyal.

- Ha csak egy ujjal is hozzá mersz érni… - fenyegetőzött Jake ökölbe szorított kézzel. Paul tovább feszítve a húrt derekamat félig átkarolva tolt a kijárat felé.

- Egy pillanat! – torpantam meg, azután Samre nézve folytattam. – Szeretnék előbb váltani néhány szót Jacobbal – majd érzékelve, hogy Paul keze még mindig a derekamat öleli, hozzátettem. – Kettesben.

Sam bólintott, Jake pedig arcán hitetlenkedő kifejezéssel az ajtó felé indult. Lerázva Paul karját követtem, majd amikor már elég messze kerültünk a többiektől, megálltam, és felé fordulva megfogtam a kezét.

- Jake, ígérd meg, hogy bármi történik, Billyvel maradsz! – néztem rá aggódva.

- Hát nem iszonyodsz tőlem most, hogy már tudod az igazságot? – kérdezte csodálkozva, szemeimben a hazugság apró jeleit kutatva.

- Talán őrült vagyok, de nem – válaszoltam halkan, mire ajkát megkönnyebbült sóhaj hagyta el.

- Gyere velem La Pushba – kérlelt lágyan, olyan közel lépve hozzám, hogy testünk egymáshoz simult.

- Nem lehet – ingattam a fejem. – Hallottad mit mondott Sam, nem kockáztatom az életedet. Miattam ne aggódj, Paul vigyázni fog rám.

- Épp ettől félek én is – mormogta az orra alatt, de kérdő tekintetemre sem fűzött hozzá többet. A vállam fölött a távolba vetett egy szúrós pillantást, majd szorosan magához vonva szenvedélyesen megcsókolt.

- Ideje indulnunk, kezd szürkülni – köhintett Paul a hátam mögött.

- Különös érzéked van mindig a legrosszabbkor érkezni – mordult rá Jake dühösen, de Paul állta a sarat, és ajkán provokatív mosollyal vágott vissza:

- Egy percre se felejtsd el, hogy a ma éjszakát Claire az én társaságomban fogja tölteni.

- Elég volt! – vetettem véget a kezdődő vitának a Jake-en végigfutó remegés láttán, ösztönösen sejtve, hogy köze lehet az átváltozáshoz. – Jake, ugye nem akarsz megijeszteni? – fordultam felé. Tudtam, hogy ez övön aluli ütés volt, de mindenáron elejét akartam venni egy újabb összecsapásnak. Pontosan az történt, amire számítottam: Jacob szemében kihunyt az imént még lobogó láng, hogy helyére mély szomorúság költözzön, azonban ezzel egyidőben a remegés is abbamaradt.

- Vigyázz magadra, és ne feledd, amit kértem! – simítottam végig elsötétülő arcán, mielőtt Paul társaságában kelletlenül az autó felé indultam.

19. Váratlan látogatók

Hangos kopogásra ébredtem zavaros álmomból, melyből néhány homályos kép kivételével amint kinyitottam a szemem, már semmire sem emlékeztem. Az ablakból kihajolva Mr. Swant láttam meg, két police feliratos dzsekit viselő férfi társaságában.

- Rögtön megyek – kiáltottam le, majd kikapva a szekrényemből egy rövid plüss köntöst, már robogtam is lefelé a lépcsőn, miközben lázasan járt az agyam azon, hogy vajon mit akarhat tőlem a rendőrség.

- Miss Sinclair? – kérdezte a bajuszos férfi, amikor kinyitottam az ajtót, majd bólintásomra folytatta – Charlie Swan vagyok, Bella édesapja. Elnézést, amiért ilyen korán zavarjuk, de az urak Port Angelesből utaztak idáig, hogy feltegyenek néhány kérdést. Perez és McGill nyomozó – mutatta most be a két ismeretlen férfit.

- Fáradjanak beljebb – álltam félre az ajtóból kissé szorongva. – Miről lenne szó?

- Miss Sinclair, ez az Öné? – nyújtott felém egy áttetsző zacskóban lévő hitelkártyát a mexikóinak látszó férfi. Legnagyobb döbbenetemre az American Express felirat alatt valóban az én nevem szerepelt.

- Nahát, észre sem vettem, hogy eltűnt – csodálkoztam a kártyára meredve.

- Az hogy lehetséges? – fúrta tekintetét a szemembe a nyomozó.

- Egész egyszerűen úgy, hogy egy másikat használok. Ez a kártya ahhoz a számlához tartozik, melyet a szüleim nyitottak a számomra – magyaráztam. – Mielőtt idejöttem Forksba, nyitottam egy saját számlát a Master Card-nál, és ez utóbbit használom rendszeresen. – Nem tettem hozzá azt a tényt, miszerint erre azért volt szükség, mert a sorozatos kihágásaim miatt apám az AMEX kártya befagyasztásával fenyegetett, így elővigyázatosságból leemelve róla egy komolyabb összeget megnyitottam az új számlát, amihez csak nekem volt hozzáférésem. Mint később kiderült, óvatosságom okos húzás volt, ugyanis apám a legutolsó eset után be is váltotta ígéretét. – Visszakaphatnám? – nyúltam a zacskó felé.

- Attól tartok ez egyelőre nem lehetséges – felelte a nyomozó, miközben a zsebéből egy barnássárga borítékot húzott elő. – Ismeri ezeket az embereket? –dugta az orrom alá a paksamétát. A borítékból kiemelt fotókra meredve felfordult a gyomrom, és a rám törő szédüléstől megtántorodtam. A képek annak a három férfinak a felpuffadt arcát ábrázolták, akik a moziból hazafelé tartva támadtak rám. A tetemek már oszlásnak indulhattak amikor a kép készült, mert az arcvonások elmosódottak voltak, de abból is, ami maradt belőlük, teljesen biztos voltam benne, hogy ők azok.

- Nem – rebegtem elhaló hangon a hányingeremmel küszködve. – Illetve csak futólag.

- Meg tudja magyarázni, hogy került hozzájuk az Ön hitelkártyája? – szegezte nekem a kérdést most McGill.

- Fogalmam sincs – válaszoltam az igazsághoz híven. -Talán kieshetett a tárcámból, amikor fizettem a mozi jegypénztáránál. Ott láttam ezeket az embereket, ugyanabban a sorban álltak, ahol én. Mi történt velük?

- Tegnap reggel találták őket az Elwha mentén. A folyó sodrása kivetette a hullájukat a partra, ahol kirándulók egy csapata bukkant rájuk. Külsérelmi nyomot nem talált rajtuk az orvosszakértő – legalábbis olyat nem, ami a halálukat okozhatta -, azonban a csontjaik ripityomra voltak törve, mintha valami vagy valaki hatalmas erővel összenyomta volna őket. Nem rablógyilkosság volt, mert mindegyikük tárcáját megtaláltuk a zsebekben. A tetovált fickó, Dean Jonas már régóta állt körözés alatt, de a másik kettő is szerepelt a nyilvántartásban kisebb stiklik miatt – közölte a részleteket a férfi, azután szemöldökét felhúzva végigmért. - Miss Sinclair, fel kell tennem a kérdést: egyedül volt a moziban?

- Igen – feleltem, miközben lázasan járt az agyam mit fogok mondani akkor, ha azt is megkérdezik egyedül távoztam-e onnan. Nem akartam Adamet is belekeverni, éppen elég kellemetlen volt, hogy engem gyanúsítanak. – Ezek szerint én lennék a gyilkosság gyanúsítottja? – néztem rá kérdőn.

- Nem – ingatta a fejét -, kizárt dolog hogy Ön képes lett volna erre. Sőt, még egy erős fizikumú férfi sem tudna ilyen mértékű pusztítást végezni az emberi testen. Pusztán abban reménykedtünk, hogy tud némi információval szolgálni az üggyel kapcsolatban.

- Sajnos nem segíthetek – mondtam mélyen belenézve a szemébe, mivel ismertem a mimika és testbeszéd szabályait. Úgy tűnik sikerült elhitetnem, hogy ez a legtöbb információ, amivel szolgálni tudok, mert McGill a tárcájában kotorászva egy névjegykártyát nyújtott felém.

- Akkor nem is zavarunk tovább, de ha mégis az eszébe jutna valami, hívjon fel. A hitelkártyáját pedig elküldjük, amint befejeztük a rajta található nyomok elemzését.

- Természetesen, és köszönöm. – bólintottam, majd udvariasan megkérdeztem – Megkínálhatom Önöket egy kávéval?

- Nem, köszönjük, már ittunk Charlie-nál – felelte Perez az ajtó felé tartva, mire elnyomtam egy megkönnyebbült sóhajt.

- Akkor viszlát – köszöntek el, azután a kocsiba ülve elhajtottak. Charlie Swan toporgott egy percet, mintha akarna még valamit mondani, de végül csak elköszönt, és a házuk felé indult.

Még mindig kavargó gyomrommal küszködve csuktam magamra az ajtót, azután azon kezdtem töprengeni, mi történhetett a moziból ismerős fickókkal. Talán valamiféle alvilági leszámolás gondoltam, és közben igyekeztem kiverni a fejemből, hogy esetleg Adamnek köze lehet hozzá. Akárhogy is nézzük, talán ő volt az utolsó, aki látta őket emlékeztettem magam a támadás körülményeire, majd megráztam a fejem. Képtelenség, a nyomozó azt állította, hogy egy rendkívül erős férfi sem lenne képes rá, hogy ilyen roncsolást okozzon. Adam izmos volt ugyan, de vékony, el sem tudtam volna képzelni róla, hogy akár egy komolyabb súlyú tárgyat fel tudna emelni, nemhogy tagbaszakadt embereket zúzzon porrá. Elűzve a váratlan eseménnyel kapcsolatos kétségeimet a fürdőbe indultam, hogy lezuhanyozzak. A kellemesen langyos víztől felfrissülve léptem a szobámba, ahol a szekrényajtóra akasztott ruhám látványa felidézte bennem az elmúlt éjszakát. Jake vallomásának emléke újra melegséggel töltött el, és sóvárogva gondoltam az érintése nyomán felizzó szenvedélyre, amibe egész testem beleremegett. Most, hogy nem volt mellettem, olyan űrt éreztem, amit azelőtt soha, és ettől még fájdalmasabbnak tűntek a bennem felötlő kétségek, amiket a hirtelen távozása keltett. Talán Emily beszámolt neki a beszélgetésünkről, és nem tudta feldolgozni a múltamat, őrlődtem. Mi mást jelenthetne az a zavaros magyarázat, amivel előállt? Nyilván nem akart megbántani, így gyorsan kitalált valami elfogadhatónak ítélt kifogást. Végül elhessegettem a bántó gondolatokat, és felkapva az éjjeliszekrényemről az mp3 lejátszót, sétálni indultam.

Mélyen bent jártam már az erdőben, amikor egy különösen sűrű részen átvergődve kis tisztásra bukkantam. A fény vékony sávokká szakadva szűrődött át a lombok között, amitől a smaragdszínű rét bájos, meseszerű külsőt öltött. Mintha egy elvarázsolt helyen jártam volna, ahol bármikor elém pattanhat a fűből egy apró, gyűrött arcú manó, vagy előbújva a mohával beszőtt fatörzsek mögül az orromra koppinthatna varázspálcájával egy szivárványszínű szárnyakkal repkedő tündér. Arcomon elbűvölt mosollyal ültem le a rét közepén, ahol a legerősebben törtek át a fénysugarak, majd kibújva kapucnis felsőmből, azt leterítve hátradőltem. A lejátszóból most a Bring me to life-ot duruzsolta fülembe az Evanescence, amiről újra Jake jutott szembe, és a szöveget hallgatva lassan kigördült egy könnycsepp a szememből, amit még egy követett, míg végül már a vállamat is rázta a zokogás. Hasra fordultam, azután fejemet a karjaim közé temetve igyekeztem elbújni a külvilág, és a bensőmet szaggató fájdalom elől. Hirtelen úgy éreztem, mintha valaki figyelne, de körbefuttatva tekintetemet a környező bokrokon nem vettem észre semmi különöset, ezért egy szomorú sóhaj kíséretében újra elmerültem a kétségbeesésben. Véget ért a zene, ezért a lejátszót kikapcsolva hallgattam tovább a körülölelő csendet, amit csak ritkán tört meg egy-egy apró állat neszezése, vagy a levelek rezdülése, mígnem lélegzésem egyre lassabbá, egyenletesebbé vált, és elnyomott az álom.

Hideg légáramlatot éreztem az arcomon, de nem akarózott felébredni az elmosódott álomvilág jótékony öleléséből, mely lelkemet körülfonva burokként védelmezett a materiális világ okozta fájó tüskéktől, ezért megfordulva még mélyebbre merültem a hívogató sötétségbe. Azonban a fuvallat most a testemet cirógatta végig, amibe beleborzongva nyúltam a derekam körül érzett melegség felé, hogy azt nyakig magamra húzva védekezzek a hideg ellen. Takaró? Hatolt át a tudatomig a felismerés, hogy semmi ilyesmit nem hoztam magammal. Mint akit áramütés ért, ültem fel egy szempillantás alatt. Kezeim egy puha, kárómintás takarót markoltak, amit most úgy fejtettem le magamról, mintha előttem egy leprás testét fedte volna. Rémülten néztem körbe, de sehol sem láttam a takaró tulajdonosát. Talán a rezervátumból járt erre valaki nyugtattam magam, de minduntalan Adam sápadt arca kúszott elém, és az emlék, ahogy a bálon először ért közvetlenül a bőrömhöz hideg kezével. A halott férfiakról látott képek felidézésétől megmagyarázhatatlan rossz érzés kerített hatalmába, szívemet jeges marokként szorította össze a félelem. A racionalitás utolsó morzsáiba kapaszkodva indultam haza, miközben azzal csillapítottam magam, hogy ha bárki bántani akart volna, biztosan nem hagyja ki a kínálkozó lehetőséget, amíg alszom. Épp a Swan ház előtt haladtam el, amikor kivágódott az ajtó, és utánam kiáltott valaki.

- Claire, várj egy percet! – ismertem meg Bella hangját, mire megtorpantam. – Apa mesélte mi történt, és eszembe jutott, hogy talán nem szeretnél ma egyedül maradni. Átmenjek hozzád?

- Nem, köszönöm. – mondtam, majd ráeszmélve milyen sértő lehet az elutasításom, magyarázkodva folytattam – nem vagyok ma túl jó társaság, szívesebben tölteném a nap hátralévő részét magamban.

- Ahogy gondolod – sóhajtott belenyugodva, de látszott rajta, hogy valamit még nyugtalanítja. – Mondd csak Claire, említetted a nyomozóknak, hogy Adammel tértél haza Port Angelesből? – bökte ki végül arcán feszült várakozással.

- Sem Adam nevét, sem a támadást nem említettem – feleltem, amitől úgy látszott megkönnyebbült.

- Miért nem? – szegezte nekem a kérdést, szemeivel az enyéimben kutakodva.

- Mert nem akartam feleslegesen belekeverni – válaszoltam enyhén ingerülten, mert kezdett zavarni a faggatózása. – Ha nem haragszol, most hazamennék enni valamit – zártam le a beszélgetést a további kérdéseket elkerülve.

- Ne haragudj, hogy feltartottalak – vetette oda könnyedén, azután elköszönve egymástól, mindketten az otthonunk felé indultunk.

Adam szemszöge

Valahányszor megpillantottam Claire angyali arcát, szívemet egyszerre öntötte el a fájdalom és az öröm, így volt ez a mai napon is, amikor magányos sétám közben meghallottam zokogását. Hangtalanul suhantam a hang irányába, és bár a vámpírok neszezése akár egy hangyáé, úgy tűnt mégis megérezte közelségemet, mert érkezésemkor felemelte karjaiba temetett fejét, és ijedten nézett körbe. Gyönyörű arcát most könnyek áztatták, ebben a pillanatban jobban hasonlított Natalie-ra, mint eddig bármikor. Úgy tűnt nem vett észre semmi különöset, így végül megnyugodva újra kezei közé ejtette fejét. A néhány perc múlva egyenletesé vált szuszogásából tudtam, hogy elaludt, ezért nem bírva türelmetlenségemet kordában tartani, közelebb merészkedtem. Natalie nevének gondolatától újra elöntött fájdalmas mélabú, ami az utóbbi hónapokban állandó társam volt a nap minden egyes percében.

Tizenöt hónappal ezelőtt láttam meg először az aranyló hajzuhatagot, amikor barátaimmal betértem a port angelesi kiskocsmába, hogy legurítsunk néhány pohár sört. Mindhárman Angliából érkeztünk, hogy a Cambridge Egyetemen eltöltött második szemeszter végével jól megérdemelt kikapcsolódásként, tegyünk egy vadvízi túrával egybekötött észak-amerikai körutat. A jogi kar sznob légköre után kész felüdülés volt ez az utazás, és minél északabbra haladtunk, annál inkább eltöltött a szabadság vad, ujjongó érzése. Amikor az aranyhajú lány az asztalunkhoz érve rám emelte aquamarinkék macskaszemeit, hogy felvegye a rendelést, azonnal elvesztem. Csak bámultam azokba az igéző íriszekbe, miközben azt is elfelejtettem, hogy miért vagyok itt. A lány zavartan újra megkérdezte mit hozhat nekünk, mire észbe kaptam, és kikértem az italokat. Azt este hátralévő részében alig tudtam odafigyelni barátaim viccelődésére, végig az ismeretlen lányt követte a tekintetem a helységben, mintha megbabonáztak volna. Másnap újra láttam, amikor betérve az egyik helyi élelmiszer áruházba, a sorok között mélán válogatva majdnem beleütköztem. Úgy tűnt felismert, mert zavartságomat látva elmosolyodott, azután a kezét nyújtva bemutatkozott.

Hirtelen feltámadt a szél, és az emlékezésből feleszmélve észrevettem, hogy Claire meg-megremeg alvás közben. Emlékeztem rá, hogy Carlisle autójában láttam egy takarót, ezért zajtalanul érte siettem. A vámpírképességeknek hála percek alatt odaértem ahol a kocsit hagytam, azután igyekeztem vissza, hogy minél kevesebbet veszítsek az értékes pillanatokból, amiket Claire közelségében tölthetek. A közös kirándulás óta csak egyetlenegy éjjel sikerült észrevétlenül bejutnom a hálószobájába, az összes többi próbálkozásom kudarcba fulladt valamelyik ott őrködő korcs miatt. Elképzeltem, ahogy azok ketten egymás torkának ugranak, és a gondolattól gúnyos mosolyra húzódott ajkam. Közben a tisztásra visszaérkezve nesztelenül betakartam az alvó lányt, majd újra elmerültem az emlékeimben.

A megismerkedésünk után Natalie-val csodálatos napokat töltöttünk együtt, kapcsolatunk minden perce tökéletes volt, és életemben először éreztem úgy, hogy végre önmagam lehetek. Természetesen nem utaztam vissza a barátaimmal Angliába, a szüleimnek pedig hagytam egy üzenetet, amiben közöltem, hogy meghosszabbítom az itt tartózkodásomat. Időközben odaköltöztem Natalie folyóparti házába, amit a szerencsétlen autóbaleset következtében korán eltávozott szülei hagytak rá. Felélve a csekély örökséget, félbe kellett hagynia a tanulmányait, ekkor helyezkedett el abban a kocsmában, amelybe a sors kezétől vezérelve betértünk. A sohasem tapasztalt boldogságban eltöltött hetek szinte repültek, így észre sem vettük, és eljött a nyár vége, amikor haza kellett volna térnem. Órákig győzködtem Natalie-t, míg végül sikerült rávennem, hogy tartson velem. Apám összeköttetései révén el tudtam volna érni, hogy bármelyik angol egyetemre felvegyék, ezért megbeszéltük, hogy hazautazok felkészíteni a szüleimet, majd amikor már minden elrendeződött, ő is követ. Amire nem számítottam, az apám éktelen haragja volt, amivel a szándékaimra reagált. Még mindig élénken él az emlékezetemben, ahogy a családfa nemesi tagjait sorolva felbőszülten rója a köröket az ebédlőben, majd az azt követő fenyegetést, melyben közli velem, hogy amennyiben továbbra is ragaszkodom ehhez a nem kívánatos viszonyhoz, kitagad. Dühösen ordítottam neki vissza, hogy ebben az esetben nem folytatom a tanulmányaimat Cambridge-ben, de hasztalan próbálkozás volt, ezért még aznap elhagytam a birtokot. A folyó menti házba benyitva szokatlanul mély csend fogadott, amitől rossz előérzetem támadt. Natalie nevét kiabálva jártam sorra a szobákat, míg végül a hálószobában rátaláltam a vérbe fagyott holttestre.

Később a rendőrségi nyomozás során kiderült, hogy a tettesek (hárman voltak) valószínűleg munka közben szemelték ki maguknak, azután hazáig követték, ahol megerőszakolták, majd megölték. A történtek után egyedül az tartott életben, hogy megtaláljam Natalie gyilkosait. Vadászkutyaként követtem minden apró nyomot, amik újra és újra zsákutcába vezettek. Egy különösen nehéz, borongós nap megtaláltam Natalie naplóját, és a sorokat olvasva elfutották szememet a könnyek. Hirtelen úgy éreztem nem tudok több fájdalmat elviselni, így magamhoz vettem egy üveg whiskeyt, azután autóba szállva felkerestem a kedvenc helyünket. Az ital utolsó cseppjeit is kifacsarva ültem le a sziklaperem szélére, majd amikor agyamat elködösítette a bódulat felálltam, és kitárt karokkal előre dőlve a mélybe zuhantam. Ekkor talált rám Carlisle rettenetesen összetört csontokkal, de még pislákoló élettel.

Újra visszatérve a jelenbe Claire arcába feledkeztem, melyen most halvány mosoly jelent meg. Élesen emlékeztem a pillanatra, amikor először láttam meg a középiskola parkolójában, a hasonlóság közte és elvesztett kedvesem között döbbenetes volt. Halott szívem ujjongva üdvözölte az eltemetett érzéseket, melyeket a látványa keltett. A sors gonosz fintora, hogy az új esélyt a boldogságra túl későn dobta elém, mivel többé nem szerethettem halandóként. Arcom fájdalmasan eltorzult a gondolattól, hogy bármennyire is igyekeztem eddig, egy lépéssel sem kerültem közelebb a szívéhez, sőt, ha megtudná az igazságot, minden bizonnyal még távolabb kerülne tőlem. Felidéztem a képet a bálról, amikor a Jacob nevű kutya Claire meztelen derekát markolászta, miközben a válla felett kihívóan felém villant a szeme, majd az azt követő parázs vitát Claire otthonánál, és ettől újra fellobbant bennem a harag. Ő az enyém, és nem fogom hagyni, hogy egy korcs elorozza előlem! Fogadtam meg vérfagyasztó mosollyal, azután érzékelvén ébredezését, magára hagytam imádott angyalom.

18. Pogány szenvedély

Hazafelé Jake furcsa viselkedésén töprengtem, és úgy tűnt, a történtek a többieket is felzaklatták, mert mindenki magába mélyedve, csendesen ücsörgött a kocsiban. Néha elkaptam, ahogy Edward lopva felém pillant a tükörben, azután Adam arcát fürkészi. Az érintett meglepően jól viselte az affért, Jake távozása után igyekezett elűzni zavartságomat, és ugyanolyan kedvesen viselkedett, mint azelőtt. Azonban bármennyire is próbáltam feloldódni, az incidens rányomta bélyegét az est hátralévő részére.

- Kicsit magatokra hagyunk titeket, amíg hazaviszem Bellát – állt meg Edward az otthonom előtt.

- Köszönöm, hogy hazahoztál – fordultam felé, mielőtt kiszálltam. Adam elkísért az ajtóig, majd néhány perces zavart csend következett.

- Köszönöm ezt a szép estét – törte meg végül.

- Sajnálom, hogy nem volt felhőtlen – feleltem szemlesütve.

- Nem a te hibád – válaszolta halkan, miközben felém lépett, és ujjbegyével épphogy csak érintve bőrömet, végigsimított az arcomon. – Claire… – suttogta várakozásteljesen, mire végre felnéztem rá. Sápadtan jóképű arca lassan közeledett az enyémhez, hűvös leheletét már az ajkamon éreztem, amikor váratlanul felcsattant mellettünk egy hang.

- Nem akarja, hogy megcsókold!

Adam mozdulata félbeszakadt, azután villámgyorsan hátraugrott, és fenyegetőn rámordult az érkezőre.

- Azt majd ő fogja velem közölni, és nem te!

- Gondolod akkor is engedné, hogy megcsókold, ha tudná mi vagy valójában? – acsargott a hang tulajdonosa.

- Semmivel sem vagyok rosszabb nálad, kutya! – vágott vissza Adam fenyegetően felhúzott fogínnyel.

- Jake, mi ez az egész? – sápítoztam az elém táruló látványtól.

- Menj be a házba, Claire – parancsolt rám Adam, mire megráztam a fejem.

- Tudni akarom, mi folyik itt! – Nem kaptam választ, csak a torkukból feltörő állatias hörgések hallatszottak, miközben ugrásra készen méregették egymást.

- Ideje indulnunk – lépett elő a semmiből Edward, és Adam vállára téve a kezét, megnyugtató hangon mormolt neki valamit, azután Jake felé fordult. – Jobb, ha most te is elmész.

Jacob dühösen felmordult, de úgy tűnt belátta, hogy Edwardnak igaza van, így egy perc habozás után bevetette magát a bokrok közé. A fiú távozásával Adam feszültsége lassan enyhülni látszott, ezért immár nyugodt arcvonásokkal fordult felém.

- Jó éjszakát, Claire! – köszönt el, azután beültek az ezüstszínű Volvóba, és elhajtottak.

Teljesen összezavarodva csuktam be magam után az ajtót, majd lehunyt szemmel nekidőltem, amíg újra szabályosan tudtam lélegezni. Valami nem volt rendben körülöttem itt Forksban, és ez bár egyre nyilvánvalóbbá kezdett válni, képtelen voltam rájönni az igazságra. Az Adamtől kapott láncot kikapcsoltam, és a kis előszobai komódra tettem, hogy az első adandó alkalommal vissza tudjam neki adni, azután elindultam felfelé. A hálószobámba érve ruhámból lassan kibújva épp a hajtűket kezdtem el kihúzkodni, amikor az ablak felől halk neszezést hallottam. A következő pillanatban Jake ugrott be lendületesen a nyitott ablakon, arra sem hagyva időt, hogy magam elé kapjak valamit.

- Ez már azért több a soknál! – kiáltottam fel ingerülten.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – vonta meg a vállát -, de muszáj beszélnünk.

- Nem ért volna rá holnapig? – húztam fel a szemöldököm, majd a nemleges fejrázásra beletörődve felsóhajtottam. – Lennél szíves elfordulni, amíg felöltözöm?

- Miattam igazán nem kell kicsípned magad, így is tökéletes lesz – pásztázta végig a testemet ajkán szemtelen vigyorral.

- Jake! – pirítottam rá, mire végre kelletlenül megfordult.

- Normális emberek az ajtót használják, amikor látogatóba érkeznek – mormoltam az orrom alatt, miközben gyorsan magamra kaptam a trikót és a shortot, amit alváshoz készítettem elő.

- Itt semmi sem normális – dörmögte halkan.

- Kezdem én is így látni – fordultam meg immár felöltözve. – Jake, tudnom kell, mi folyik itt. Remélem erről akarsz beszélni – néztem rá várakozón.

- Nem – ingatta a fejét. – Öntsünk tiszta vizet a pohárba, Claire. Döntsd el végre, mit akarsz, és ne játssz velem tovább!

- Te komolyan azt hiszed, hogy kihasználom az érzéseidet? – kérdeztem döbbenten.

- Már nem tudom, mit higgyek – hajtotta le a fejét. – Tudtad mennyire szeretnélek elkísérni a bálba, mégis Adammel mentél.

- Jake, nem Adammel, hanem Cullenékkel mentem – magyaráztam türelmesen.

- Az majdnem ugyanaz! – csattant fel. - Láttam a nyakláncot, ilyesmit nem adnak csak úgy a férfiak!

- Tisztában vagyok vele, ezért nem fogadtam el – mosolyogtam, majd értetlen arckifejezését látva hozzátettem. – Azt a láncot csak a bálon viseltem. Az első alkalmas pillanatban vissza fogom adni.

- Ez azt jelenti, hogy van esélyem? – kérdezte szégyenlősen.

- Mindig is volt esélyed – feleltem halkan, kitágult pupillákkal bámulva félmeztelen alakját, ahogy lassan közeledett felém. Megtorpanva előttem felemelte a kezét, és a hajamból egy tincset az ujjai köré tekerve rekedtes hangon megszólalt.

- Még nem volt alkalmam elmondani, milyen gyönyörű voltál ma a bálon. Illetve most is az vagy – tette hozzá nagyot nyelve.

A tincset simogató kéz megérintette a vállamat, majd gyengéden végigcirógatva a nyakam ívét, ujjait a hajamba túrva ráfonódott a tarkómra. A finom jelzésnek engedelmeskedve közelebb húzódtam, és átkarolva keskeny derekát, várakozón emeltem fel a fejemet. Tekintete mélyen az enyémbe fúródott, amitől megbabonázott áldozatként merültem el a forró csokoládét idéző íriszében, engedelmesen várva a vadász ítéletét. A reményteljes izgalom hatására egyre gyorsabban vettem a levegőt, mellkasom csapdába csalt ijedt madárkaként emelkedett-süllyedt, minden egyes levegővételnél szorosan Jake izmos testéhez préselődve. A körvonalak elmosódtak, halványan érzékeltem, hogy a feltörni igyekvő szavaktól remeg a szája, mintha önmagával küzdene ki merje-e ejteni, végül győztesként kikerülve a harcból a fülemhez hajolva duruzsolta:

- Nayeli. Szeretlek – ismételte meg a quileute nyelven elsuttogott szót.

A szívem kihagyott egy ütemet, hogy azután hatalmasat dobbanva pumpálja ereimbe a vért újra, amely forró lávafolyamként áradt szét a bőröm alatt. Láttam, hogy Jake lélegzetvisszafojtva figyeli a reakciómat, aztán érzékelve, hogy válaszként lehunyom a szemem, és fejemet enyhén hátrahajtva ajkaim szétnyílnak, megkönnyebbülten felsóhajtott. A következő pillanatban megéreztem puha ajkait, ahogy az enyémet ízlelgetik, majd a viszonzástól felbátorodva már forró nyelve indult felfedezőkörútra. Szinte beleolvadva simultam hozzá teljes testemmel, miközben egyre hevesebben kóstolgattuk egymást, nyelvünk heves násztáncát apró, csipkelődő harapásokkal tarkítva. Jake csípőjét a medencémhez szorítva a falhoz préselt, és én megérezve felkorbácsolt vágyát, kéjesen felnyögtem. Hangom olaj volt a tűzre, amely most elsöprő erővel lobbant fel, hogy a szerelem máglyáján égesse el pogány testem.

- Várj! – zihálta, amikor szenvedélyes csókom közben végre levegőhöz jutott. Bal kezével a falnak támaszkodva lehunyta a szemét, közben arcizmai meg-megrándultak, ahogy próbált újra nyugodtságot erőltetni magára. – Ezt most abba kell hagynunk. Még nincs itt az ideje – nézett rám újra, majd csalódottságomat látva hozzátette: – Nem akarok neked fájdalmat okozni.

- Jake, nekem ez nem az első alkalom lenne – értettem félre aggodalmát.

- De nekem igen – felelte végigsimítva az arcomon. – Félek, hogy elragad a hév és olyasmit teszek, amit soha nem bocsátanék meg magamnak.

- Ó, hát erről van szó? – esett le, hogy Jake még tapasztalatlan. – Ne aggódj ezért, nem hiszem, hogy olyasmit tudnál tenni, amivel fájdalmat okozol.

- Attól tartok nem érted – ingatta a fejét szomorúan.

- Akkor magyarázd el! – kértem immár teljesen összezavarodva.

- Bárcsak megtehetném! – kiáltott fel fájdalmas arckifejezéssel. – Nem mondhatom el Claire, ez olyan dolog, ami nem csak az én titkom, így felelősséggel tartozom azokért, akik rám bízták. Bíznod kell bennem!

- Bízzak benned? Mintha ezt már hallottam volna valamikor – jegyeztem meg keserűen.

- Claire, nem tudom ki miatt vagy ennyire bizalmatlan, és azt sem, hogy mit tett veled, de egy biztos, én sosem tenném meg! – ígérte halkan, a kezemet simogatva. A beállt csendet az erdő felől érkező farkasüvöltés törte meg, amire Jacob felkapta a fejét, azután a hívó hangnak engedelmeskedve ajkamra egy gyors csókot lehelve az ablakhoz ugrott.

- Mennem kell! – fordult még felém, mielőtt a párkányon megtámaszkodva kivetődött.

- Jake! – kiáltottam utána, de kihajolva a csillagfényes éjszakába már csak a levelek rezgését láttam a bokrokon ott, ahol elnyelte a sötét erdő. A kielégítetlenül hagyott vágytól csalódottan hanyatlottam ágyamra, miközben agyam rejtett szegletéből felidéződtek a bennem kavargó vihart tökéletesen kifejező verssorok.

„Égess el! Kéjes tűzhalálra vágyom.
Szerelmed máglyáján adjam ki lelkem.
Hadd égjen a pogány, ki a halálon
Tul sem hisz másban, csak a szerelemben.

Szorítsatok, hogy többé fel se keljek
Ti hókarok! (s mégis lángot sugárzók!)
Hevítsd agyam, te perzselő lehellet,
Szikrázzatok, ti izzó csókparázsok!

Hozzád simulva, tűzhányó öledbe
Kábuljak el a mámorok hevétül
S ajkaddal ajkam sisteregjen egybe
A gyönyöröknek végső gyönyöréül.

Égess el! Összeomlok kebeledre
Az üdvözültek csöndes mosolyával,
S hajad árnyában édesen pihenve
Ellobogok fényes szerelmi lánggal!”

(R.Gy)