15. Hatalmi harcok

Csípősen hűvös reggelre ébredtem, néhány perccel az ébresztésre beállított időpont előtt. Fázósan tekertem magam köré a paplant, bosszúsan hessegetve a gondolatot, hogy nemsokára muszáj lesz felkelnem. Végül lemondó sóhajjal kipattantam az ágyból, azután sietősen kapkodtam magamra a ruháimat, hogy minél előbb újra a jóleső meleg járhassa át a testem. Volt még bőven időm indulásig, így odaraktam egy kanna teát a reggeli mellé. Élvezettel kortyoltam az enyhén fahéj illatú, aromás italt, ami gyermekkorom vasárnap reggeleit idézte, amikor együtt volt a család. A vasárnap szent és sérthetetlen volt: azon néhány kivételtől eltekintve, amikor apám épp üzleti úton tartózkodott, mindig együtt reggeliztünk. Vidám, kedves reggelek voltak ezek, melyeket körülölelt a szeretet és összetartozás érzése, egy igazi család idillje. Szép gyermekkorom volt, megkaptam mindazt a figyelmet, amire mások csak áhítoznak, kis túlzással minden körülöttem forgott. Késői, türelmetlenül várt gyermekként érkeztem, így természetes volt ez a rajongás mind a szüleim, mind a nagyszüleim által. A megrohanó emlékektől összeszorult a szívem, hirtelen borzasztóan hiányzott a családom. A tea és az emlékek keserédes utóízével a torkomban indultam az ajtó felé, hogy azután magam mögött hagyva a fájóan üres otthonomat, elinduljak az iskolába, hogy az előttem álló feladatra koncentráljak.

Csúszásban voltam, ezért miután beálltam a parkolóba, sprintelnem kellett a teremig. Az órák már elkezdődtek, így amikor beléptem, már mindenki a helyén volt. Elnézést kértem a késésért, majd belekezdtem a mára szánt kiselőadásba, amit az impresszionista stílusirányzatról tartottam. Adam állandó, rajongó pillantását magamon érezve némileg zavarban voltam, de összességében véve elég gördülékenyen ment a beszéd. Miután befejeztem, válaszoltam még néhány, a témával kapcsolatban feltett kérdésre, és véget is ért a mai foglalkozás első része. Természetesen ismét Adam és Alice kíséretében vonultam be az ebédlőbe, így már nem is reménykedtem abban, hogy ezúttal megúszom kínos percek nélkül a Cullenék társaságában eltöltött ebédidőmet.

- Adam mesélte, milyen jól telt a tegnapi kirándulás – csiripelte Alice bájos hangján.

- Igen, fantasztikus helyen voltunk, egészen elképesztő volt onnan a kilátás – ködösítettem magamban kuncogva, tudván, hogy nem egészen ezt a választ várták. A szemem sarkából láttam, hogy Edward ajkán egy afféle mindent értő mosoly bujkál, de úgy tűnt, Alice nem adja fel.

- Máskor is csináltok közös programot? – kérdezte, mire Jasper szemrehányóan meglökte.

- Gondolom igen, nem beszéltünk meg semmit – hárítottam, majd taktikusan visszakérdeztem. – Alice, kérhetek egy szívességet? - A kérdés elhangzása után döbbent csend támadt, várakozó tekintetek meredtek rám.

- Miről lenne szó? – nézett rám Alice némileg zavartan.

- Tudnál segíteni a szombati frizurám elkészítésében? – rebegtettem a pilláimat ártatlanul, közben erősen vissza kellett fognom a kibuggyanni készülő kacagásomat, amikor arra gondoltam, hogy nyilván mindenki arra várt, majd jól elküldöm a fenébe Alice-t a tolakodó kérdései miatt.

- Persze, szívesen segítek – felelte teljesen összezavarodva.

Elégedetten nyugtáztam a sikerrel végződött figyelemelterelést, majd egy hirtelen ötlettel Emmett felé fordultam.

- Mondd csak, Emmett, áll még az a versenykihívás? - leplezetlen mohósággal vártam a választ. New York-i életemből a családom után ez hiányzott a legjobban.

- Hogy a fenébe ne, részemről akár holnap is lejátszhatjuk! – kiáltott fel lelkesen.

- Akkor holnap? Én szabadnapos vagyok – kaptam az alkalmon örömujjongva.

- Benne vagyok, mi is korán végzünk, akár már kettőkor találkozhatunk – felelte Emmett.

- Bellának kettőig órája van – szólt közbe Edward.

- Akkor legyen három. Az mindenkinek megfelel? – néztem körbe, mire sorra bólintottak. – Hol találkozzunk?

- A 101-es főútnak van egy befejezetlen elkerülő szakasza Beavernél. Tudod, hol van? – kérdezte Emmett, majd bólintásomra folytatta. – Háromkor ott találkozunk.

Arcomon boldog mosollyal álltam fel és indultam az ebédlőből kifelé. A foglalkozás második fele ebben a varázslatos izgalomban telt, a másnapi verseny lehetőségétől teljesen feldobódtam. Az esélyeimet latolgatva igyekeztem a parkoló felé az óra végeztével, ahol legnagyobb meglepetésemre Jacob várt az autómnak támaszkodva.

- Hol voltál tegnap délután? – kérdezte ingerülten. – Kerestelek, de persze megint nem vetted fel a telefont.

- Nem tartozom neked beszámolóval – feleltem kimérten, majd a kilincs felé nyúlva jeleztem, hogy részemről lezártam a témát, és szeretnék beszállni, de nem állt arrébb.

- Csak meg akartam kérdezni, döntöttél-e már a bállal kapcsolatban – folytatta ezúttal kedvesebb hangon. Elöntött a bűntudat, és eszeveszett tempóban igyekeztem kitalálni mit felelhetnék anélkül, hogy megbántanám, de mielőtt válaszolhattam volna, Adam lépett mellém.

- Claire velem jön a bálba – jelentette ki önelégült hangsúllyal, mire Jake szemében tűz lobbant.

- Ezt tőle akarom hallani – nézett rám várakozón.

- Igazat mondott – suttogtam szemlesütve, majd erőt véve magamon felnéztem. Jake arcvonásai megkeményedtek, és máskor állandó mosolyra húzódó ajka most keskeny vonallá préselődött.

- És ezt velem mikor akartad közölni? – kérdezte ökölbe szorított kezekkel.

- Sajnálom – válaszoltam, szégyenkezve gyávaságomért.

- Akkor holnap a versenyen! – kiáltott oda Emmett a mellénk gördülő autóból, majd Adamhez fordult. – Gyere már, meddig várjunk rád?

- Holnap találkozunk – mosolygott rám diadalittasan a kérdezett, azután beugrott a hátsó ülésre, és elhajtottak.

- Milyen verseny? – kérdezte Jake vészjóslóan.

- Autóverseny természetesen – feleltem felszegett állal.

- Te teljesen megőrültél? – csattant fel, miközben úgy nézett rám, mint egy komplett idiótára. – Egy Cullennel akarsz versenyezni?

- Ugyan már, Ő is csak egy srác – vontam meg a vállam azon töprengve, miért kezeli mumusként mindenki Cullenéket.

- Ő nem csak egy srác! – emelte fel a hangját még jobban, szinte már kiabált. – Ő egy… - harapta el a mondatot, majd halkan szitkozódva elfordult.

- Beülhetek végre? – kérdeztem türelmetlenül, kezdtem unni, hogy egy nálam fiatalabb kölyök akar taknyos gyerekként kezelni.

- Ígérd meg, hogy vigyázol holnap! – fordult felém újra, és ezúttal szemeiből aggodalom áradt.

- Nem lesz semmi baj – ígértem megenyhülve, miközben magamra csuktam az ajtót.

Kitolattam, aztán mielőtt lekanyarodtam az útra, még egyszer visszanéztem Jake-re. Még mindig ugyanott állt, és az arcán tükröződő fájdalommal vegyes kétségbeesés látványától elszorult a torkom.

Csigalassúsággal telt a délután, bármennyire is igyekeztem elfoglalni magam az elmaradt otthoni teendőkkel, a gondolataim folyton a másnapi verseny körül jártak. Amikor már mindennel végeztem, még mindig annyi feszültség maradt bennem, hogy úgy éreztem, muszáj valamivel levezetnem, különben egész éjjel álmatlanul fogok forgolódni. Eszembe jutott milyen rég nem voltam futni, így magamra rántottam kocogóruhámat, azután lesiettem a lépcsőn. Eddig ismeretlen irányba indultam, és mélyen bent jártam már a szűk ösvényen, amikor észrevettem, hogy lassan szürkülni kezd, tehát ismét rossz időpontot választottam a futáshoz. Megvontam a vállam, emlékeztetve magam, hogy a farkasok, akikkel találkoztam, teljesen szokatlan módon eddig sem bántottak, ezért most sincs okom aggodalomra.

Meg sem lepődtem, amikor néhány méterre tőlem megzörrentek a bokrok, és felbukkant közülük a megtermett rozsdabarna ordas. Most először fordult elő, hogy nem éreztem félelmet, pusztán érdeklődve vizslattam a látogatómat, aki ezúttal ugyanolyan nyugodtan viselkedett, mint én. Tettem egy lépést felé, ám ekkor figyelmeztetően felhúzta a fogínyét, ezért jobbnak láttam nem próbálkozni a közeledéssel. Hirtelen a levegőbe szimatolt, mintha szagot fogott volna, majd torkát fenyegető morgás hagyta el. Megreccsent egy gally, azután még egy hatalmas, szürke farkas bukkant fel nem messze a barnától. Nem voltam benne egészen biztos, hiszen amikor először találkoztunk Emilytől hazafelé tartva már sötét volt, de mintha ugyanaz a szürke lett volna, akivel a kocsiból kiszállva ordítottam. A barna torkából egyre hangosabb hörgések törtek fel, most már teljes testével a szürke felé fordult. Mellső lábával türelmetlenül dobbantott, mintha csak figyelmeztetni akarná a másikat, hogy ez az ő területe. A szürke azonban nem hagyta magát, kihívóan nézett vissza, és torkából ugyanolyan fenyegető morgás tört fel. Hosszú másodpercekig álltak így egymásnak feszítve akaratukat, azután a szürke tett egy lépést felém.

Úgy látszott, ezzel a mozdulattal túlfeszítette a húrt, mert ebben a pillanatban a barna elrugaszkodott, és vicsorogva nekiugrott. Ijesztő zajjal csattogtak az elővillanó hatalmas agyarak, melyek olyan gyorsasággal kaptak a másik felé, hogy alig tudtam követni. Kiegyenlítettnek tűnt a küzdelem, ha fogadnom kellett volna a nyertesre, nem tudtam volna közülük választani. Mindkettő mozgása ruganyos volt, tömött bundájuk alatt kidolgozott izmok dolgoztak, és úgy tűnt, egyformán ügyesen taktikáznak. Elbűvölten figyeltem ezt a különös hatalmi harcot, amikor szokatlan érzés kerített hatalmába; arra gondolva, hogy valamelyikük akár komolyabban is megsérülhet, elfogott az aggodalom.

- Hagyjátok abba! – nyöszörögtem, de mintha meg sem hallották volna, zavartalanul folytatódott a küzdelem. – Azonnal hagyjátok abba! – üvöltöttem most már torkom szakadtából, mire a szürke egy szemvillanásra felém fordult.

A barna kihasználva az alkalmat, azonnal a nyaka felé kapott, és sikerült is kicsivel a válla felett megmarnia. A szürke felvinnyogott, majd éktelen haragra gerjedve újult erővel vetette bele magát a küzdelembe. Fogai a barna torkához vészesen közel csattogtak, és úgy látszott elég egy rossz mozdulat, hogy kihasználva az adódó lehetőséget átharapja azt. A szemembe könny szökött, így csak homályosan láttam a szinte egybefolyt szürke és barna massza mögött megjelenő megtermett fekete állatot. Fogínyét felhúzva dühös morgást hallatott, mire a verekedők mintegy varázsütésre szétváltak, és már csak egy-egy kaffantást küldtek a másik irányába. A fekete farkas most a fejével az erdő felé intett, azután mielőtt mindhárman belevetették volna magukat a sűrűbe, még egyszer hátranézett, és összeszűkült szemmel mordult egyet felém.

Még mindig a történtek hatása alatt zártam be magam mögött az ajtót, amikor hazaértem, azután a fürdőbe indultam, hogy megeresszem a vizet. Épp kiléptem a zuhany alól, mikor meghallottam a mobilom sürgető csörgését.

- Szia, Apa! – vettem fel a telefont, mert a kijelzőre pillantva láttam, hogy ő keres.

- Szia, Claire! Hogy vagy, minden rendben veled? – kérdezte a vonal túlsó végéről a jól ismert hang.

- Igen, persze, nincs miért aggódnod – válaszoltam.

- Anyád mostanában rosszul alszik. Aggódik miattad. Biztosan nincs semmi, amit el szeretnél mondani? – faggatózott tovább.

- Semmi, Apa, minden a legnagyobb rendben van. Dolgozom, festek, kötöttem néhány új ismeretséget, és ennyi – feleltem némileg elferdítve az igazságot.

- Ígérd meg, hogy nem keveredsz bele semmi őrültségbe! – kérlelt, mintha tudta volna, mire készülök.

- Oké, nem csinálok semmi butaságot – hazudtam a másnapi versenyre gondolva. – Jó éjt, Apa!

- Aludj jól, Kislányom! – mondta ellágyult hangon, majd letette a telefont.

Belebújtam a rövid, pántos pizsamáim egyikébe, amiben aludni szoktam, azután az ablakhoz mentem, hogy becsukjam. Élénken emlékeztem a múlt éjjel rám törő rémületre, amikor úgy éreztem, van valaki rajtam kívül a szobámban. Kihajolva körbefuttattam tekintetemet a környező fákkal szegélyezett sötét vonalon, de ma éjjel csendes volt minden, levél sem rezdült. Megnyugodva zártam be az ablaktáblákat, majd hasra vágódva belevetettem magam az pihentető álomba.