13. Tisztázatlan viszonyok

Hangos dudálás riasztott fel a kellemes álomból, amiből nem akaródzott felébredni, így a fejemre húzva a párnát hasra fordultam. A dudálás azonban nem maradt abba, sőt, egyre türelmetlenebbé vált. Fél szememet az órára meresztve, mint akit skorpió csípett meg, pattantam ki az ágyból. Az ablakhoz rohanva kihajoltam, és lekiabáltam.

- Öt perc, és lent vagyok!

Szélsebesen rángattam magamra az első kezembe akadó farmert és felsőt, azután a fürdőszobába szaladva villámgyors fogmosás következett, és már robogtam is le a lépcsőn. A sietségtől enyhén zihálva szálltam be a Volvo hátsó ülésére, majd bűnbánó arccal magyarázkodtam a felém fordulóknak.

- Ne haragudjatok, elfelejtettem beállítani az ébresztést.

Bella égnek emelte a tekintetét, miközben Edward kuncogva indított. A mellettem lévő ülésről is halk nevetés hallatszott, így odafordultam.

- Adam, mi olyan vicces? – kérdeztem enyhén bosszankodva.

- Mondd, néztél ma reggel tükörbe? – nevetett rám kedvesen.

- Jézusom, a hajam! Elfelejtettem fésülködni! – kiáltottam fel megrökönyödve a visszapillantó tükörbe nézve. Hosszú, szőke loboncom borzasan, egy szénakazalhoz hasonlatosan meredezett a fejemen. Gyors mozdulatokkal lesimítottam, majd amikor megállapítottam, hogy ennél többet nem tudok rajta segíteni, lemondó sóhajjal dőltem hátra.

- Nekem tetszett – csendült fel mellőlem a válasz. – Olyan… - hagyta félbe a mondatot.

- Milyen? – néztem rá kérdőn, de nem válaszolt, csak mereven előre nézett.

- Olyan szexi. Ezt akarta mondani – fordult hátra Edward vigyorogva.

- Edward! – kiáltott rá Bella rosszallóan, de úgy látszott, ő cseppet sem bánta meg az elhangzottakat.

- Adam, semmi baj, nem vagyok már kislány – tettem a karjára a kezem, mert szégyenkező arckifejezését látva hirtelen megsajnáltam. Nem reagált, így kezemet leengedve a hátrelévő úton csendesen bámultam kifelé az ablakon.

Amikor megérkeztünk, az ajtónyitó gomb felé nyúltam, de amint hozzáértem kitárult, és Adam kedves arca jelent meg a nyílásban.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, mert jólesett az udvariassága.

- Van még egy kis időnk az órák előtt, lenne rám néhány perced? – kérdezte szemlesütve.

- Persze – válaszoltam, majd elindultunk a park felé. Amikor már nem volt a közelünkben senki, Adam megállt, és felém fordult.

- Szeretném, ha én lehetnék a bálon a kísérőd – nézett rám esdeklőn. Egy percig gondolkodtam, mit is válaszolhatnék anélkül, hogy megbántanám, miközben eszembe jutott, hogy talán neki köszönhetem az életemet.

- Szívesen mennék veled – mondtam végül kedvesen, azután eszembe ötlött Mr. Cooper figyelmeztetése, s megkönnyebbülten folytattam -, de nem választhatok a diákok közül partnert, hiszen tanár vagyok.

Csalódottság ült ki az arcára, majd mélyen a szemembe nézett. Döbbenten vettem észre – a reggeli sietség következtében mindeddig nem volt rá alkalmam megfigyelni -, hogy eddig obszidiánfekete szeme most aranyszínben irizáló borostyán színűvé vált. Pontosan olyan volt, mint a többi Culennek. Biztosan kontaktlencse gondoltam magamban, és a felhangzó csengő követelőző hangjára sietősen a bejárat felé indultam.

- Ebédnél látlak majd? – szólt utánam Adam, mire bólintottam, de nem fordultam hátra.

A rajzfoglalkozás első része után Jake tegnapi furcsa viselkedésén mélázva baktattam az ajtó felé, majd azon kilépve szinte beleütköztem az ott várakozó Adambe.

- Föld hívja, Claire-t. Claire jelentkezz! – mosolygott rám, aztán értetlen arckifejezésemet látva hozzátette. – Bárhol is jársz, ébresztő, vár rád a való világ. Előbb vége lett az órámnak, és arra gondoltam, hogy talán nem bánnád, ha eléd jönnék.

A kedves gesztusra akaratlanul is visszamosolyogtam rá, majd csipkelődve megjegyeztem.

- Ó, ez igazán figyelmes tőled, ezen a nagyjából tíz méteren biztosan sok veszély les rám.

Elsötétülő tekintetét látva legszívesebben visszaszívtam volna az előbbi mondatot, mert nem is sejtettem, hogy Adam ennyire érzékeny. Úgy látszott, az utóbbi néhány napban teljesen Jake-re hangolódtam, aki erre a megjegyzésre minden bizonnyal egy széles vigyorral reagált volna. Hűvös hangulatban léptünk be az ebédlőbe. Kísérőm még akkor sem szólt hozzám, amikor csatlakoztunk a többiekhez a szokásos asztalnál. Edward fürkésző tekintettel nézett ránk, majd felém fordulva halványan elmosolyodott:

- Adam kicsit hisztis mostanában, rosszul veszi a poénokat.

Az érintett vetett rá egy sötét pillantást, azután a tányérján lévő ételt kezdte piszkálni, de nem evett belőle egy falatot sem. Vajon honnan sejti mi történt, elmélkedtem Edward magyarázatán, majd megtalálva rá a reális választ, le is zártam a gondolatot. Hiszen testvérek, ismerik már egymás hangulatváltozásait.

- Claire, azt hiszem, én megtaláltam a megoldást – csicseregte felém Alice, mire értetlenül néztem rá.

- Adam említette a problémát a bállal kapcsolatban – magyarázta -, és arra gondoltam, ha nem kettesben mennél vele, hanem mi is veletek tartanánk, akkor Mr. Coopernek semmilyen kifogása sem lehetne. Szóval mehetnénk mindannyian együtt. Mit szólsz hozzá?

Hirtelen döbbent csend lett az asztalnál, Rosalie arcára leplezetlen undor ült ki, Bella hitetlenkedve bámult először Alice-re, majd rám, és úgy tűnt, Edwardnál sem aratott osztatlan sikert húga felvetése.

- Szerintem szuper ötlet – csatlakozott Emmett lelkesen, majd miután Rosalie hasba vágta a könyökével, zavartan elhallgatott.

- Nem is tudom… Talán Adam már nem is szeretné – feleltem határozatlanul.

- De igen, nagyon is szeretném! – emelte rám a tekintetét szinte könyörögve.

- Remek, akkor ezt meg is beszéltük – tapsikolt Alice boldogan, esélyt sem hagyva a kibúvóra. Szertelen jókedve rám is átragadt, és nem tudtam megállni mosolygás nélkül. Azután eszembe jutott Jake és a neki tett ígéretem, ezért újra elkomorodtam.

- Valami baj van? – kérdezte Adam, látva az arcomon átsuhanó felhőt.

- Nem, semmi – ráztam meg a fejem, miközben igyekeztem elhessegetni bűntudatomat. Hiszen Jake-nek csak annyit ígértem, hogy majd gondolkodom rajta. Ismét magamon éreztem Edward átható pillantását, amitől újra kellemetlen érzésem támadt. Csendesen merültem bele a desszertem elfogyasztásába, és az ebédidő hátralévő részében már nem csatlakoztam a társalgáshoz.

Az óráim után sietősen indultam a parkoló felé, miközben megmagyarázhatatlan módon reméltem, hogy esetleg Jake felbukkan, de persze nem volt sehol. Csalódottan ültem be az autóba, majd igyekezve elterelni a gondolataimat, hazafelé beugrottam az élelmiszerboltba bevásárolni. Azonban már otthon a pakolászás közben is folyton Jacob körül jártak a gondolataim, így nem bírtam tovább, a telefonért nyúlva tárcsáztam a számát.

- Black lakás – hallottam a vonal túlsó végéről Billy hangját.

- Szia Billy, Claire vagyok – mutatkoztam be. – Jake otthon van?

- Nincs, de amint hazajött, szólok, hogy kerested – válaszolta kedvesen.

- Rendben, akkor majd várom a hívást – köszöntem el.

Céltalanul tébláboltam a lakásban, majd eszembe jutott, hogy napok óta meg sem néztem a leveleimet, így bekapcsoltam a laptopot. Írtam egy rövid magyarázkodó választ anyám aggódó és apám szemrehányó levelére – nehezményezték, hogy napokig nem voltam elérhető -, majd kikapcsolva a gépet, újra azon gondolkodtam, mivel üthetném el az időt. Végül felkaptam a vázlatfüzetemet, és kocsiba szállva La Push felé indultam. Elfoglalva kisajátított helyemet a tengerparton a félbehagyott rajzhoz lapoztam, majd néhány perc múlva feladtam, és egy üres lapot vettem elő. Gyors mozdulatokkal felskicceltem a főbb vonalakat, azután teljesen belemerülve a munkába elkezdtem kidolgozni a finom részleteket. Annyira belefeledkeztem, hogy észre sem vettem, ahogy valaki a hátam mögé lopózott.

- Ez elképesztő! – hallottam meg közvetlenül a fülem mellett a csodálkozó hangot, mire ijedten felugrottam.

- Jake! Megijesztettél – ripakodtam rá szemrehányóan, azután rajtakapott kisgyerekként zavartan elpirultam, és összecsaptam a füzetet.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – válaszolta bűnbánó képpel, majd a füzet felé nyúlt. – Megnézhetem?

- Nem – ráztam meg a fejem. – Még nincs kész.

- Apa mondta, hogy kerestél – váltott témát. – Hívtalak otthon, de nem vette fel senki, a mobilod pedig megint ki van kapcsolva. Csak tudnám, minek neked telefon!? – vigyorgott rám.

- Észre sem vettem, hogy lemerültem – szabadkoztam, aztán zavartan hozzátettem. – Már nem is emlékszem miért akartam veled beszélni.

- Ne haragudj, hogy az este olyan nyers voltam – nézett most a szemembe bocsánatkérő arckifejezéssel, és a forró csokoládét idéző íriszébe feledkezve képtelen voltam haragudni rá.

- Nem számít – válaszoltam lágyan -, csak hirtelen ért, és nem értettem az okát. - Láttam, hogy őrlődik, mintha valamit nagyon szeretne elmondani, végül szó nélkül elfordult. - Jake, mi a baj? Tényleg nem haragszom – simítottam karjára a tenyerem. – Gyere, sétáljunk egyet, és felejtsük el.

Hálásan mosolygott rám, azután a visszautasítástól tartva félénken nyúlt a kezem felé, majd mikor nem húztam el, megkönnyebbülten fellélegzett. Csendben indultunk el a part mentén, mindketten belefeledkezve a bennünk kavargó érzésekbe. Kicsi és törékeny kezem szinte elveszett hatalmas tenyerében, amely most kellemesen meleg volt. A Nap már alacsonyan járt, a horizont narancssárgából lassan bíborba váltott, így néhány perc múlva félbeszakítva sétánkat, leültünk csodálni a naplemente színorgiáját. Megborzongtam, és ebben a pillanatban magam sem tudtam, hogy az óceán hűvös lehelete, vagy Jake közelsége miatt.

- Fázol? – kérdezte halkan, majd meg sem várva a választ, szorosan hozzám simulva átkarolt. Lemondó sóhajjal dőltem a mellkasának, miközben jólesőn nyugtáztam, hogy a belőle áradó hő engem is átmelegít. Hosszú ideig ültünk így némán, szavak nélkül, és úgy tűnt, mindketten úgy érezzük, ide most felesleges a beszéd. Hirtelen gallyak reccsenése törte meg a csendet. Éreztem, hogy Jake megmerevedik, majd egy ismerős arc bukkant ki a fák közül.

- Mit keresel itt? – ugrott fel Jake.

- Inkább te mit keresel itt? – vágott vissza a tapintatlan betolakodó. – Elfelejtetted, hogy ma este Sam megbeszélést tart?

- Van még idő, nem ezért jöttél ide – válaszolta Jake villogó szemekkel, azután rám pillantva hozzátette -, de ezt ne itt beszéljük meg.

Paul az erdő felé intett a fejével, mire Jake elindult a bokrok közé, s közben ellentmondást nem tűrő hangon hátraszólt:

- Claire, te várj meg itt!

Egy percig türelmesen ücsörögtem tovább, azután nem bírva a kíváncsiságommal, halkan utánuk osontam.

- Elfeledkezel arról, hogy alfa vagyok, így előjogaim vannak - hallottam meg Jake dühös hangját.

- Az előjogaiddal csak akkor élhetsz, ha a lány már döntött! – sziszegte felé Paul. – Amíg ez nem történik meg, nem küldhetsz kispadra.

- Sosem fog téged választani! - morgott vissza Jacob.

- Az esély megvan rá, és én élni fogok vele! – acsarkodott Paul, majd farkasszemet nézve abbahagyták a vitát, és az ezt követő percekben csak dühös morgásuk hallatszott.

- Elég volt! – léptem elő a rejtekhelyet adó fatörzs takarásából. – Úgy marakodtok rajtam, mint éhes kutyák egy darab csonton! – kiabáltam felháborodva. – Ha nem haragszotok, ebbe nekem is van beleszólásom. Ebben a percben… - hirtelen félbeszakadt a mondatom, és kitágult pupillákkal meredtem az elém táruló látványra.

A két fiú arckifejezése már-már vadállatiasra váltott, szemük tűzben égett, fogaik csikorogtak, nyakukon kidagadtak az izmok, testükre pedig egyre nagyobb hullámban tört rá a remegés. Paul hirtelen megfordult, és bevetette magát a sűrűbe, majd kisvártatva Jake is követte. Az előbbi élmény hatása alatt sóbálvánnyá dermedve ácsorogtam néhány percig, aztán az erdőből kikászálódva futni kezdtem az autóm felé. Közben újra és újra lejátszódtak bennem az elhangzott mondatok, így mire odaértem, úgy éreztem, szétvet a düh. Beszállva a Roverbe olyan lendülettel csaptam magamra az ajtót, hogy szinte kiszakadt a helyéről. Mit képzelnek ezek? Mintha valami tárgy lennék, amin osztozkodni lehet, dohogtam magamban a hazafelé vezető úton. Otthon még mindig haraggal telve vetettem magam az ágyamra, de még sokáig forgolódtam a történteken rágódva, mire elnyomott az álom.