14. Egy romantikus délután

A borongós reggel tökéletesen illett a hangulatomhoz, egy percig eljátszottam a gondolattal, hogy elhajtok az iskola előtt, és betelefonálva beteget jelentek, aztán mégis leparkoltam a szokásos helyemre. Korán érkeztem, Cullenéknek még hírük-hamvuk sem volt, aminek kifejezetten örültem, mert most semmi kedvem nem volt Adam udvarlásához jó képet vágni. Besiettem a terembe, ahol a foglalkozásaimat szoktam tartani, majd fáradtan lehuppantam a székre. Fejemet a karommal megtámasztva, elrévedezve bámultam ki az ablakon. Újra és újra végigjátszottam magamban a kihallgatott párbeszédet, de nem akart összeállni a kép. Mit akart azzal Paul mondani, hogy Jake előjogai még nem érvényesek, és egyáltalán miféle előjogokról beszélt? Mivel kapcsolatban kellene döntenem, és hogy jön Paul a képbe? Töprengésemből a befelé szállingózó diákok zsivaja riasztott fel, így elhessegetve a zavaró gondolatokat, a későbbiekben az órára koncentráltam.

Úgy döntöttem, ma nem ebédelek, egyedül akartam maradni, így néhány perccel előbb fejeztem be a foglalkozást, hogy véletlenül se futhassak össze Adammel, és a parkba siettem. Leültem egy eldugott szegletben álló padra, azután előszedve vázlatfüzetemet belemerültem a munkába. Kis idő múlva bosszúsan észleltem, hogy valami eltakarja előlem a fényt, ezért az okát kutatva felnéztem. Megrökönyödve bámultam bele Adam szépen metszett arcába, mely olyan lágy érzelmeket sugárzott, hogy képtelen voltam rá haragudni, amiért megzavarta csendes magányomat.

- Leülhetek? – kérdezte udvariasan, majd bólintásomra helyet foglalt mellettem a padon. - Megnézhetem a rajzaidat? – nyújtotta a füzetem felé a kezét, ám erre nemet intettem.

- Ne haragudj, Adam, de vannak közöttük olyanok, amik túl személyesek – fűztem hozzá magyarázatot, mire elgondolkodva nézett rám. – Hogyhogy nem ebédelsz a többiekkel? – próbálkoztam a téma elterelésével.

- Nem voltam éhes – felelte halkan, majd némi tétovázás után hozzátette. – Itt sokkal kellemesebb társaságom akadt.

Annyira kedves és tartózkodó volt az egész lénye, hogy hirtelen minden ellenérzés eltűnt belőlem, és derűsen rámosolyogtam. Láttam rajta, hogy hezitál valamin, végül összeszedve bátorságát kibökte.

- Van valami terved ma délutánra?

- Semmi konkrét – válaszoltam az igazságnak megfelelően.

- Lenne kedved kirándulni velem valahova a közelbe? – folytatta, feszülten várva a reakciómra.

Váratlanul ért a kérdés, így néhány pillanatig haboztam a válasszal, majd amikor bekúszott elém a tegnapi marakodás képe, hirtelen rávágtam.

- Igen, szívesen. - Pokolba a rezervátumi fiúkkal! fűztem hozzá magamban hevesen.

Adam arca felragyogott, és ebben a percben el kellett ismernem mennyire vonzó. Kevés fiút ismertem, akinek ennyire jól állt a sápadtság, de Adam közéjük tartozott, sőt, közülük is kimagaslott. Valami megmagyarázhatatlan misztikum lengte körül egész lényét, amitől kisugárzása ellenállhatatlanná vált, és azon kaptam magam, hogy én magam is vonzódom hozzá. A gondolat, hogy kezdek más szemmel nézni Adamre, egészen zavarba ejtő volt, így szinte megkönnyebbültem, amikor meghallottam a csengetést. Együtt indultunk befelé, majd a folyosó elágazásánál kettéváltunk, s mindketten a saját termünk felé igyekeztünk.

- Akkor iskola után a kocsinál találkozunk – szólt még utánam Adam, mielőtt eltűntem a szeme elől.

Vegyes érzelmekkel ballagtam a parkoló felé, azon tűnődve, vajon hogyan fog alakulni ez a kirándulás. Jake társaságában minden alkalommal azonnal fel tudtam oldódni, nyílt és közvetlen természete, valamint szinte állandó jókedve miatt könnyű volt vele barátkozni. Adam gyakorta zárkózott és távolságtartó viselkedése szöges ellentétben állt vele. Azonban míg Jake lobbanékony és hirtelen haragú volt, addig Adam többnyire higgadtan, rendkívüli türelemmel kezelte hangulatváltozásaimat. Mindenképp érdekes délutánnak néztem elébe.

Adam épp egy tömött hátizsákot vett elő Edward Volvójának hátsó üléséről, majd mikor észrevett, széles mosoly ült ki az arcára.

- Gondolom, előre megfontolt szándékkal hoztad magaddal azt a túrazsákot – csipkelődtem az orrom alatt somolyogva.

- Reméltem, hogy elfogadod a meghívást – válaszolt tőle szokatlan magabiztossággal, amire felhúztam a szemöldököm, de nem fűztem hozzá megjegyzést.

- Nem bánod, ha én vezetek? – kérdezte, majd látván elkomoruló arcomat hozzátette. – Mégiscsak én vagyok a férfi.

- Férfi? – grimaszoltam, de odanyújtottam neki a kulcsot.

Tekintetemet végigfuttatva arisztokratikus vonású arcán el kellett ismernem, hogy inkább látszik férfinak, mint fiúnak. Volt valami a tekintetében, amitől sokkal érettebbnek tűnt a többi középiskolás srácnál. Ez a felfedezés talán Emmett kivételével az összes Cullen fiúra igaz volt. Emmett bár kisportolt, tagbaszakadt külsejével abszolút férfiasnak hatott, mégis volt a viselkedésében valami kisfiús báj, ahogyan egyes dolgokért lelkesedni tudott.

- Hova megyünk kirándulni? – néztem rá érdeklődve már az autóban ülve.

- Megmutatom a kedvenc helyemet – mondta az utat figyelve.

Kis idő múlva egy hepehupás földútra kanyarodtunk, amely néhány méter után annyira összeszűkült, hogy meg kellett állnunk.

- Innen már gyalog megyünk tovább – szállt ki a kocsiból, hogy átsietve a túloldalra kinyissa nekem az ajtót.

Megköszöntem az udvarias gesztust, azután elindultunk az ösvényen, ami meredeken vezetett felfelé. Adam megfogta a könyökömet valahányszor egy gödör, vagy kiálló gyökér került az utunkba, így kezdtem kínosan érezni magam, sportos énem méltatlankodva tiltakozott a túlzónak vélt elővigyázatossága miatt. Végtelenbe nyúló ideig kaptattunk felfelé, kezdtem egyre gyorsabban venni a levegőt, de úgy tűnt, a mellettem lépkedő férfinak meg sem kottyan a megerőltető túra. Végül egy, a szokásosnál is sűrűbb szakasz után ritkulni kezdtek a fák, és egy kis hegyi tisztásra érkeztünk, mely szakadékban ért véget, elképesztő rálátással a Crescent tóra.

- Ez egyszerűen mesés! – kiáltottam az elém táruló látványtól elragadtatva.

- Szeretek ide feljönni, olyan megnyugtató – lépett mellém Adam, azután percekig némán bámultuk a kilátást.

- Hoztam takarót, ha le akarsz ülni – törte meg a csendet, miközben a hátizsákból előhúzott egy kockás plédet, amit bólintásomra leterített mellém. Könyökömet kitámasztva ledőltem rá, és fejemet hátrahajtva lehunyt szemmel, élvezettel szívtam be a friss hegyi levegőt. Végtelen nyugalom öntött el, hirtelen elfeledkeztem mindenről, csak én léteztem, beleolvadva a természetbe. Az idilli percet végül Adam lágy, dallamos hangja törte meg.

A Szépség lányai közt nincs
gyönyörűbb ma nekem;
hangod úgy elbűvöl, mint
szerenád a vízen:
dalok komoly varázsa
terül az óceánra,
ragyogva vár a hullám,
a szél megáll az útján:

s fény-láncát húzva elring
a hold a mély felett,
amely úgy szendereg, mint
egy álmodó gyerek:
így hajlik önfeledten
feléd a szomjú szellem,
csöndes, nagy odaadásban,
mint vágyó tenger a nyárban.

Felnéztem, pillantásom találkozott Adamével, azután hosszú ideig csak bámultunk egymásra fürkészőn, végül zavartan lehajtottam a fejemet. Volt valami a szemében, ami megrémített, valami, amit képtelen voltam szavakba önteni, amitől borzongás futott végig a gerincemen.

- Szeretem Byron verseit – szólaltam meg végül, igyekezve palástolni zavartságomat.

- Sok a közös vonás bennünk – jegyezte meg még mindig áthatóan bámulva az arcomat.

- Mesélj a családodról – próbáltam kevésbé kínos vizekre evezni –, Cullenékről. A többieket is örökbe fogadták, ugye?

- Igen - válaszolta észbe kapva – mindannyiunkat. Először Edwardot, majd Rose-t, azután Emmett, Alice és Jasper, végül én következtem.

- Rosalie nem kedvel engem – jegyeztem meg.

- Rose szinte senkit sem kedvel a famílián kívül. Bellát csak megtűri, mert Edwardhoz tartozik – magyarázta, azután elmesélt néhány családi történetet.

Gondolataimba merülve hallgattam, miközben szorosan összefogtam a térdem körül a karomat. Az árnyékok hosszabbodásával kezdett csípőssé válni a magaslati fuvallat. Adam közelebb húzódott, így félig nekidőltem, hogy legalább a hátam védve legyen, de csak még jobban fáztam. Hirtelen borzasztóan hiányzott Jake, és a bőrének forró érintése.

- Ideje indulnunk – álltam fel sürgetőn tekingetve a lefelé vezető ösvény felé.

Adam bólintott, összehajtogatta a takarót, aztán a túrazsákot a vállára kanyarítva megindult lefelé. Hallgatagon baktattunk, majd később az autóban sem tört meg a csend, így miután megálltunk az otthonom előtt, igyekeztem kedvesebben elbúcsúzni társamtól.

- Köszönöm a kellemes délutánt – mosolyogtam rá.

- Megismételhetnénk máskor is – válaszolta, miközben az arcomat fürkészte.

- Rendben – egyeztem bele –, de most én vezetek. Hazaviszlek – tettem hozzá, amikor eszembe jutott, hogy Adamnek nincs kocsija.

- Köszönöm, de majd megyek Edwarddal – intett Belláék felé, és valóban ott állt a szürke Volvo, amit eddig észre sem vettem.

Bólintottam, majd besietve a házba azonnal a konyha felé indultam. Gyomrom hangosan követelte a magáét, emlékeztetve rá, hogy a reggelin kívül ma még más táplálékhoz nem jutott. Kirámoltam a hűtőt, azután éhesen rávetettem magam az ételre.

Miután megvacsoráztam és lezuhanyoztam, rádugtam a telefont a töltőre. Csodálkozva pillantottam a feléledő kijelzőre, ami öt nem fogadott hívást jelzett Jake-től. Eljátszottam a gondolattal, hogy visszahívom, végül emlékeztetve magam az előző estére vállat vontam, majd az órát ébresztésre állítva bedőltem az ágyamba.

Az éjszaka közepén felriadva olyan érzésem támadt, mintha valaki lenne a szobámban. Nem mervén megfordulni percekig hason feküdtem torkomban dobogó szívvel, míg végül mégis erőt vettem magamon, és felkapcsolva a lámpát körbenéztem. Teljesen egyedül voltam, és leszámítva a meg-meglibbenő függönyt az ablakon, nem volt semmi mozgás. Megnyugodva újra lekapcsoltam a lámpát, azután még hosszú ideig forgolódtam az ágyamban álmatlanul.