19. Váratlan látogatók

Hangos kopogásra ébredtem zavaros álmomból, melyből néhány homályos kép kivételével amint kinyitottam a szemem, már semmire sem emlékeztem. Az ablakból kihajolva Mr. Swant láttam meg, két police feliratos dzsekit viselő férfi társaságában.

- Rögtön megyek – kiáltottam le, majd kikapva a szekrényemből egy rövid plüss köntöst, már robogtam is lefelé a lépcsőn, miközben lázasan járt az agyam azon, hogy vajon mit akarhat tőlem a rendőrség.

- Miss Sinclair? – kérdezte a bajuszos férfi, amikor kinyitottam az ajtót, majd bólintásomra folytatta – Charlie Swan vagyok, Bella édesapja. Elnézést, amiért ilyen korán zavarjuk, de az urak Port Angelesből utaztak idáig, hogy feltegyenek néhány kérdést. Perez és McGill nyomozó – mutatta most be a két ismeretlen férfit.

- Fáradjanak beljebb – álltam félre az ajtóból kissé szorongva. – Miről lenne szó?

- Miss Sinclair, ez az Öné? – nyújtott felém egy áttetsző zacskóban lévő hitelkártyát a mexikóinak látszó férfi. Legnagyobb döbbenetemre az American Express felirat alatt valóban az én nevem szerepelt.

- Nahát, észre sem vettem, hogy eltűnt – csodálkoztam a kártyára meredve.

- Az hogy lehetséges? – fúrta tekintetét a szemembe a nyomozó.

- Egész egyszerűen úgy, hogy egy másikat használok. Ez a kártya ahhoz a számlához tartozik, melyet a szüleim nyitottak a számomra – magyaráztam. – Mielőtt idejöttem Forksba, nyitottam egy saját számlát a Master Card-nál, és ez utóbbit használom rendszeresen. – Nem tettem hozzá azt a tényt, miszerint erre azért volt szükség, mert a sorozatos kihágásaim miatt apám az AMEX kártya befagyasztásával fenyegetett, így elővigyázatosságból leemelve róla egy komolyabb összeget megnyitottam az új számlát, amihez csak nekem volt hozzáférésem. Mint később kiderült, óvatosságom okos húzás volt, ugyanis apám a legutolsó eset után be is váltotta ígéretét. – Visszakaphatnám? – nyúltam a zacskó felé.

- Attól tartok ez egyelőre nem lehetséges – felelte a nyomozó, miközben a zsebéből egy barnássárga borítékot húzott elő. – Ismeri ezeket az embereket? –dugta az orrom alá a paksamétát. A borítékból kiemelt fotókra meredve felfordult a gyomrom, és a rám törő szédüléstől megtántorodtam. A képek annak a három férfinak a felpuffadt arcát ábrázolták, akik a moziból hazafelé tartva támadtak rám. A tetemek már oszlásnak indulhattak amikor a kép készült, mert az arcvonások elmosódottak voltak, de abból is, ami maradt belőlük, teljesen biztos voltam benne, hogy ők azok.

- Nem – rebegtem elhaló hangon a hányingeremmel küszködve. – Illetve csak futólag.

- Meg tudja magyarázni, hogy került hozzájuk az Ön hitelkártyája? – szegezte nekem a kérdést most McGill.

- Fogalmam sincs – válaszoltam az igazsághoz híven. -Talán kieshetett a tárcámból, amikor fizettem a mozi jegypénztáránál. Ott láttam ezeket az embereket, ugyanabban a sorban álltak, ahol én. Mi történt velük?

- Tegnap reggel találták őket az Elwha mentén. A folyó sodrása kivetette a hullájukat a partra, ahol kirándulók egy csapata bukkant rájuk. Külsérelmi nyomot nem talált rajtuk az orvosszakértő – legalábbis olyat nem, ami a halálukat okozhatta -, azonban a csontjaik ripityomra voltak törve, mintha valami vagy valaki hatalmas erővel összenyomta volna őket. Nem rablógyilkosság volt, mert mindegyikük tárcáját megtaláltuk a zsebekben. A tetovált fickó, Dean Jonas már régóta állt körözés alatt, de a másik kettő is szerepelt a nyilvántartásban kisebb stiklik miatt – közölte a részleteket a férfi, azután szemöldökét felhúzva végigmért. - Miss Sinclair, fel kell tennem a kérdést: egyedül volt a moziban?

- Igen – feleltem, miközben lázasan járt az agyam mit fogok mondani akkor, ha azt is megkérdezik egyedül távoztam-e onnan. Nem akartam Adamet is belekeverni, éppen elég kellemetlen volt, hogy engem gyanúsítanak. – Ezek szerint én lennék a gyilkosság gyanúsítottja? – néztem rá kérdőn.

- Nem – ingatta a fejét -, kizárt dolog hogy Ön képes lett volna erre. Sőt, még egy erős fizikumú férfi sem tudna ilyen mértékű pusztítást végezni az emberi testen. Pusztán abban reménykedtünk, hogy tud némi információval szolgálni az üggyel kapcsolatban.

- Sajnos nem segíthetek – mondtam mélyen belenézve a szemébe, mivel ismertem a mimika és testbeszéd szabályait. Úgy tűnik sikerült elhitetnem, hogy ez a legtöbb információ, amivel szolgálni tudok, mert McGill a tárcájában kotorászva egy névjegykártyát nyújtott felém.

- Akkor nem is zavarunk tovább, de ha mégis az eszébe jutna valami, hívjon fel. A hitelkártyáját pedig elküldjük, amint befejeztük a rajta található nyomok elemzését.

- Természetesen, és köszönöm. – bólintottam, majd udvariasan megkérdeztem – Megkínálhatom Önöket egy kávéval?

- Nem, köszönjük, már ittunk Charlie-nál – felelte Perez az ajtó felé tartva, mire elnyomtam egy megkönnyebbült sóhajt.

- Akkor viszlát – köszöntek el, azután a kocsiba ülve elhajtottak. Charlie Swan toporgott egy percet, mintha akarna még valamit mondani, de végül csak elköszönt, és a házuk felé indult.

Még mindig kavargó gyomrommal küszködve csuktam magamra az ajtót, azután azon kezdtem töprengeni, mi történhetett a moziból ismerős fickókkal. Talán valamiféle alvilági leszámolás gondoltam, és közben igyekeztem kiverni a fejemből, hogy esetleg Adamnek köze lehet hozzá. Akárhogy is nézzük, talán ő volt az utolsó, aki látta őket emlékeztettem magam a támadás körülményeire, majd megráztam a fejem. Képtelenség, a nyomozó azt állította, hogy egy rendkívül erős férfi sem lenne képes rá, hogy ilyen roncsolást okozzon. Adam izmos volt ugyan, de vékony, el sem tudtam volna képzelni róla, hogy akár egy komolyabb súlyú tárgyat fel tudna emelni, nemhogy tagbaszakadt embereket zúzzon porrá. Elűzve a váratlan eseménnyel kapcsolatos kétségeimet a fürdőbe indultam, hogy lezuhanyozzak. A kellemesen langyos víztől felfrissülve léptem a szobámba, ahol a szekrényajtóra akasztott ruhám látványa felidézte bennem az elmúlt éjszakát. Jake vallomásának emléke újra melegséggel töltött el, és sóvárogva gondoltam az érintése nyomán felizzó szenvedélyre, amibe egész testem beleremegett. Most, hogy nem volt mellettem, olyan űrt éreztem, amit azelőtt soha, és ettől még fájdalmasabbnak tűntek a bennem felötlő kétségek, amiket a hirtelen távozása keltett. Talán Emily beszámolt neki a beszélgetésünkről, és nem tudta feldolgozni a múltamat, őrlődtem. Mi mást jelenthetne az a zavaros magyarázat, amivel előállt? Nyilván nem akart megbántani, így gyorsan kitalált valami elfogadhatónak ítélt kifogást. Végül elhessegettem a bántó gondolatokat, és felkapva az éjjeliszekrényemről az mp3 lejátszót, sétálni indultam.

Mélyen bent jártam már az erdőben, amikor egy különösen sűrű részen átvergődve kis tisztásra bukkantam. A fény vékony sávokká szakadva szűrődött át a lombok között, amitől a smaragdszínű rét bájos, meseszerű külsőt öltött. Mintha egy elvarázsolt helyen jártam volna, ahol bármikor elém pattanhat a fűből egy apró, gyűrött arcú manó, vagy előbújva a mohával beszőtt fatörzsek mögül az orromra koppinthatna varázspálcájával egy szivárványszínű szárnyakkal repkedő tündér. Arcomon elbűvölt mosollyal ültem le a rét közepén, ahol a legerősebben törtek át a fénysugarak, majd kibújva kapucnis felsőmből, azt leterítve hátradőltem. A lejátszóból most a Bring me to life-ot duruzsolta fülembe az Evanescence, amiről újra Jake jutott szembe, és a szöveget hallgatva lassan kigördült egy könnycsepp a szememből, amit még egy követett, míg végül már a vállamat is rázta a zokogás. Hasra fordultam, azután fejemet a karjaim közé temetve igyekeztem elbújni a külvilág, és a bensőmet szaggató fájdalom elől. Hirtelen úgy éreztem, mintha valaki figyelne, de körbefuttatva tekintetemet a környező bokrokon nem vettem észre semmi különöset, ezért egy szomorú sóhaj kíséretében újra elmerültem a kétségbeesésben. Véget ért a zene, ezért a lejátszót kikapcsolva hallgattam tovább a körülölelő csendet, amit csak ritkán tört meg egy-egy apró állat neszezése, vagy a levelek rezdülése, mígnem lélegzésem egyre lassabbá, egyenletesebbé vált, és elnyomott az álom.

Hideg légáramlatot éreztem az arcomon, de nem akarózott felébredni az elmosódott álomvilág jótékony öleléséből, mely lelkemet körülfonva burokként védelmezett a materiális világ okozta fájó tüskéktől, ezért megfordulva még mélyebbre merültem a hívogató sötétségbe. Azonban a fuvallat most a testemet cirógatta végig, amibe beleborzongva nyúltam a derekam körül érzett melegség felé, hogy azt nyakig magamra húzva védekezzek a hideg ellen. Takaró? Hatolt át a tudatomig a felismerés, hogy semmi ilyesmit nem hoztam magammal. Mint akit áramütés ért, ültem fel egy szempillantás alatt. Kezeim egy puha, kárómintás takarót markoltak, amit most úgy fejtettem le magamról, mintha előttem egy leprás testét fedte volna. Rémülten néztem körbe, de sehol sem láttam a takaró tulajdonosát. Talán a rezervátumból járt erre valaki nyugtattam magam, de minduntalan Adam sápadt arca kúszott elém, és az emlék, ahogy a bálon először ért közvetlenül a bőrömhöz hideg kezével. A halott férfiakról látott képek felidézésétől megmagyarázhatatlan rossz érzés kerített hatalmába, szívemet jeges marokként szorította össze a félelem. A racionalitás utolsó morzsáiba kapaszkodva indultam haza, miközben azzal csillapítottam magam, hogy ha bárki bántani akart volna, biztosan nem hagyja ki a kínálkozó lehetőséget, amíg alszom. Épp a Swan ház előtt haladtam el, amikor kivágódott az ajtó, és utánam kiáltott valaki.

- Claire, várj egy percet! – ismertem meg Bella hangját, mire megtorpantam. – Apa mesélte mi történt, és eszembe jutott, hogy talán nem szeretnél ma egyedül maradni. Átmenjek hozzád?

- Nem, köszönöm. – mondtam, majd ráeszmélve milyen sértő lehet az elutasításom, magyarázkodva folytattam – nem vagyok ma túl jó társaság, szívesebben tölteném a nap hátralévő részét magamban.

- Ahogy gondolod – sóhajtott belenyugodva, de látszott rajta, hogy valamit még nyugtalanítja. – Mondd csak Claire, említetted a nyomozóknak, hogy Adammel tértél haza Port Angelesből? – bökte ki végül arcán feszült várakozással.

- Sem Adam nevét, sem a támadást nem említettem – feleltem, amitől úgy látszott megkönnyebbült.

- Miért nem? – szegezte nekem a kérdést, szemeivel az enyéimben kutakodva.

- Mert nem akartam feleslegesen belekeverni – válaszoltam enyhén ingerülten, mert kezdett zavarni a faggatózása. – Ha nem haragszol, most hazamennék enni valamit – zártam le a beszélgetést a további kérdéseket elkerülve.

- Ne haragudj, hogy feltartottalak – vetette oda könnyedén, azután elköszönve egymástól, mindketten az otthonunk felé indultunk.

Adam szemszöge

Valahányszor megpillantottam Claire angyali arcát, szívemet egyszerre öntötte el a fájdalom és az öröm, így volt ez a mai napon is, amikor magányos sétám közben meghallottam zokogását. Hangtalanul suhantam a hang irányába, és bár a vámpírok neszezése akár egy hangyáé, úgy tűnt mégis megérezte közelségemet, mert érkezésemkor felemelte karjaiba temetett fejét, és ijedten nézett körbe. Gyönyörű arcát most könnyek áztatták, ebben a pillanatban jobban hasonlított Natalie-ra, mint eddig bármikor. Úgy tűnt nem vett észre semmi különöset, így végül megnyugodva újra kezei közé ejtette fejét. A néhány perc múlva egyenletesé vált szuszogásából tudtam, hogy elaludt, ezért nem bírva türelmetlenségemet kordában tartani, közelebb merészkedtem. Natalie nevének gondolatától újra elöntött fájdalmas mélabú, ami az utóbbi hónapokban állandó társam volt a nap minden egyes percében.

Tizenöt hónappal ezelőtt láttam meg először az aranyló hajzuhatagot, amikor barátaimmal betértem a port angelesi kiskocsmába, hogy legurítsunk néhány pohár sört. Mindhárman Angliából érkeztünk, hogy a Cambridge Egyetemen eltöltött második szemeszter végével jól megérdemelt kikapcsolódásként, tegyünk egy vadvízi túrával egybekötött észak-amerikai körutat. A jogi kar sznob légköre után kész felüdülés volt ez az utazás, és minél északabbra haladtunk, annál inkább eltöltött a szabadság vad, ujjongó érzése. Amikor az aranyhajú lány az asztalunkhoz érve rám emelte aquamarinkék macskaszemeit, hogy felvegye a rendelést, azonnal elvesztem. Csak bámultam azokba az igéző íriszekbe, miközben azt is elfelejtettem, hogy miért vagyok itt. A lány zavartan újra megkérdezte mit hozhat nekünk, mire észbe kaptam, és kikértem az italokat. Azt este hátralévő részében alig tudtam odafigyelni barátaim viccelődésére, végig az ismeretlen lányt követte a tekintetem a helységben, mintha megbabonáztak volna. Másnap újra láttam, amikor betérve az egyik helyi élelmiszer áruházba, a sorok között mélán válogatva majdnem beleütköztem. Úgy tűnt felismert, mert zavartságomat látva elmosolyodott, azután a kezét nyújtva bemutatkozott.

Hirtelen feltámadt a szél, és az emlékezésből feleszmélve észrevettem, hogy Claire meg-megremeg alvás közben. Emlékeztem rá, hogy Carlisle autójában láttam egy takarót, ezért zajtalanul érte siettem. A vámpírképességeknek hála percek alatt odaértem ahol a kocsit hagytam, azután igyekeztem vissza, hogy minél kevesebbet veszítsek az értékes pillanatokból, amiket Claire közelségében tölthetek. A közös kirándulás óta csak egyetlenegy éjjel sikerült észrevétlenül bejutnom a hálószobájába, az összes többi próbálkozásom kudarcba fulladt valamelyik ott őrködő korcs miatt. Elképzeltem, ahogy azok ketten egymás torkának ugranak, és a gondolattól gúnyos mosolyra húzódott ajkam. Közben a tisztásra visszaérkezve nesztelenül betakartam az alvó lányt, majd újra elmerültem az emlékeimben.

A megismerkedésünk után Natalie-val csodálatos napokat töltöttünk együtt, kapcsolatunk minden perce tökéletes volt, és életemben először éreztem úgy, hogy végre önmagam lehetek. Természetesen nem utaztam vissza a barátaimmal Angliába, a szüleimnek pedig hagytam egy üzenetet, amiben közöltem, hogy meghosszabbítom az itt tartózkodásomat. Időközben odaköltöztem Natalie folyóparti házába, amit a szerencsétlen autóbaleset következtében korán eltávozott szülei hagytak rá. Felélve a csekély örökséget, félbe kellett hagynia a tanulmányait, ekkor helyezkedett el abban a kocsmában, amelybe a sors kezétől vezérelve betértünk. A sohasem tapasztalt boldogságban eltöltött hetek szinte repültek, így észre sem vettük, és eljött a nyár vége, amikor haza kellett volna térnem. Órákig győzködtem Natalie-t, míg végül sikerült rávennem, hogy tartson velem. Apám összeköttetései révén el tudtam volna érni, hogy bármelyik angol egyetemre felvegyék, ezért megbeszéltük, hogy hazautazok felkészíteni a szüleimet, majd amikor már minden elrendeződött, ő is követ. Amire nem számítottam, az apám éktelen haragja volt, amivel a szándékaimra reagált. Még mindig élénken él az emlékezetemben, ahogy a családfa nemesi tagjait sorolva felbőszülten rója a köröket az ebédlőben, majd az azt követő fenyegetést, melyben közli velem, hogy amennyiben továbbra is ragaszkodom ehhez a nem kívánatos viszonyhoz, kitagad. Dühösen ordítottam neki vissza, hogy ebben az esetben nem folytatom a tanulmányaimat Cambridge-ben, de hasztalan próbálkozás volt, ezért még aznap elhagytam a birtokot. A folyó menti házba benyitva szokatlanul mély csend fogadott, amitől rossz előérzetem támadt. Natalie nevét kiabálva jártam sorra a szobákat, míg végül a hálószobában rátaláltam a vérbe fagyott holttestre.

Később a rendőrségi nyomozás során kiderült, hogy a tettesek (hárman voltak) valószínűleg munka közben szemelték ki maguknak, azután hazáig követték, ahol megerőszakolták, majd megölték. A történtek után egyedül az tartott életben, hogy megtaláljam Natalie gyilkosait. Vadászkutyaként követtem minden apró nyomot, amik újra és újra zsákutcába vezettek. Egy különösen nehéz, borongós nap megtaláltam Natalie naplóját, és a sorokat olvasva elfutották szememet a könnyek. Hirtelen úgy éreztem nem tudok több fájdalmat elviselni, így magamhoz vettem egy üveg whiskeyt, azután autóba szállva felkerestem a kedvenc helyünket. Az ital utolsó cseppjeit is kifacsarva ültem le a sziklaperem szélére, majd amikor agyamat elködösítette a bódulat felálltam, és kitárt karokkal előre dőlve a mélybe zuhantam. Ekkor talált rám Carlisle rettenetesen összetört csontokkal, de még pislákoló élettel.

Újra visszatérve a jelenbe Claire arcába feledkeztem, melyen most halvány mosoly jelent meg. Élesen emlékeztem a pillanatra, amikor először láttam meg a középiskola parkolójában, a hasonlóság közte és elvesztett kedvesem között döbbenetes volt. Halott szívem ujjongva üdvözölte az eltemetett érzéseket, melyeket a látványa keltett. A sors gonosz fintora, hogy az új esélyt a boldogságra túl későn dobta elém, mivel többé nem szerethettem halandóként. Arcom fájdalmasan eltorzult a gondolattól, hogy bármennyire is igyekeztem eddig, egy lépéssel sem kerültem közelebb a szívéhez, sőt, ha megtudná az igazságot, minden bizonnyal még távolabb kerülne tőlem. Felidéztem a képet a bálról, amikor a Jacob nevű kutya Claire meztelen derekát markolászta, miközben a válla felett kihívóan felém villant a szeme, majd az azt követő parázs vitát Claire otthonánál, és ettől újra fellobbant bennem a harag. Ő az enyém, és nem fogom hagyni, hogy egy korcs elorozza előlem! Fogadtam meg vérfagyasztó mosollyal, azután érzékelvén ébredezését, magára hagytam imádott angyalom.