16. A verseny

Tizenegy is elmúlt, amikor magamhoz tértem, átaludtam az egész délelőttöt. Nem is nagyon bántam, legalább kipihentem magam a verseny előtt, és kevesebb idő maradt a várakozásra. Lecaplattam a lépcsőn, azután nekiálltam összedobni néhány tápláló szendvicset. Az elmúlt napokban történtek hatására úgy éreztem, ismét fogytam néhány dekát. Elgondolkodva tömtem magamba a csirkével, sajttal, salátával, valamint majonézzel megrakott kenyérszeleteket, közben igyekezvtem kizárni az esti farkasviadal képeit, és inkább az előttem álló délutánra koncentrálni. Gúnyosan elmosolyodtam a gondolattól, hogy Emmett Wrangler Jeepjét csúnyán maga mögé fogja utasítani a sokkal erősebb motorral rendelkező Rover, azután rögtön el is szégyelltem magam, hiszen nem egy kiegyenlített küzdelem elébe néztem. Úgy tűnt, Emmettnek fogalma sem volt, milyen erő rejtőzik az autómban, különben soha nem hívott volna ki erre a versenyre. Ujjaimban már előre éreztem a bizsergést, ahogyan majd ráfonódnak a kormánykerékre, valamint a sebváltóra, hogy a megfelelő pillanatban tövig nyomva a gázpedált, magam mögé utasítsam az ellenfelem. Más lesz ez a verseny, mint a New Yorkban megszokott street racingek, ahol gyakorta több mint hatszáz lóerős gépek feszültek egymásnak, hogy szinte a szemnek követhetetlen gyorsasággal száguldjanak át az útkereszteződéseken, de jelen pillanatban ennek a lehetőségnek is örültem. Az ajtócsengő hangjára felocsúdtam révedezésemből, és ebédemet egy pohár ásványvízzel leöblítve a bejárat felé indultam.

- Te mit keresel itt?! – kiáltottam fel meghökkenve, amikor az ajtót kinyitva Jake arcát láttam magam előtt.

- Ez aztán a kedves fogadtatás – húzódott savanyú mosolyra a szája. – Azért bejöhetek?

- Persze, gyere csak – tártam szélesre az bejáratot -, de nincs sok időm, háromkor találkozóm lesz.

- Igen, tudom, éppen azért jöttem. Veled megyek – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangsúllyal.

- Nem, az ki van zárva! – ingattam a fejemet bosszúsan.

- Márpedig nem hagyom, hogy egyedül menj! – kiáltotta most már dühösen.

- Jake, hallgass meg, és ne szólj közbe, oké? – néztem rá határozottan. – Nem jöhetsz velem, értsd meg. Ez egy verseny, amire szeretnék nyugodtan felkészülni, mert az életem múlhat a higgadtságon. Valószínűleg Adam is ott lesz, ami csak plusz feszültséget eredményezne kettőtök között, és amire most a legkevésbé van szükségem, az a veletek való küzdelem. Mondhatnám, hogy egyébként is azt csinálok, amit akarok, mert nem akadályozhatsz meg benne, de nem teszem. Csak arra kérlek, gondold át, amit hallottál.

- Adam… – ejtette ki undorral a nevet. – Ő miért lehet ott, amikor én nem?

- Jake… - folytattam lemondó hangsúllyal. – Épp most próbáltam elmagyarázni. Adam nem próbál folyamatosan meggátolni abban, amit tenni szeretnék. Te viszont mindig olyan heves vagy!

- Én csak meg akarlak védeni – halkult el a hangja -, mert sokat jelentesz nekem.

- Tudom – feleltem lágyan -, de én felnőtt nő vagyok, tudok magamra vigyázni.

- Ne hidd ezt, Claire! – nézett a szemembe, miközben megfogta a kezem. – Túl magabiztos vagy, és vakmerő. Vannak dolgok – hallgatott el, keresve a szavakat -, rossz dolgok, amiktől nem tudod megvédeni magad.

- Hogyan tudnál megvédeni egy verseny közben? – nevettem fel már-már hisztérikusan. – Számtalan alkalommal vettem már részt ennél sokkal veszélyesebb futamokon.

- Claire, most nem csak a versenyről van szó – kiáltott fel ingerülten, majd észbe kapva, hogy ezzel nálam csak benzint önt a tűzre, az ártatlan bociszemeket bevetve kérlelő hangsúllyal folytatta. – Szeretném elmagyarázni, hogy végre megértsd, miről beszélek, de nem tehetem. Csak bízz bennem, kérlek!

- Nem, Jake – húztam el a kezem. – Ezúttal nem veszel le a lábamról. Tartom magam az eddigiekhez: egyedül megyek a versenyre.

- Ebben az esetben a barátságunknak vége! – csattant fel. – Nem nézem végig, ahogy őrültebbnél őrültebb ötletekkel kockáztatod az életed.

- Ahogy gondolod – sziszegtem felé a most már bennem is fellobbanó haragtól. – Ha neked a barátság azt jelenti, hogy ráerőlteted az akaratodat a másikra, nincs rád szükségem!

Egy percig szikrázó szemekkel méregettük egymást, azután Jake szitkozódva megfordult, majd olyan erővel vágta be maga után az ajtót, hogy az egész ház belerezdült. Letaglózva álltam az üres előszobában, igyekezve visszafojtani a dühömben kigördülni készülő könnycseppeket, végül felkaptam a kis komódon álló vázát, és teljes erőmből a szemközti falhoz vágtam, ahol apró darabokra robbant szét. Akár a kapcsolatom Jake-kel gondoltam a szilánkokra meredve. A bennem lévő feszültség azonban semmit sem csökkent, hiába igyekeztem levezetni a szerencsétlenül járt kerámián. Tudtam, hogy le kell csillapodnom, így bár bőven volt még időm az indulásig, bevetődtem a Roverbe, és padlógázzal indítottam. Felbőgő motorral hajtottam el Jacob mellett Beaver irányába – miközben a visszapillantó tükörben láttam a felém vetett szúrós pillantását -, azzal a céllal, hogy amíg a többiek odaérnek, teszek néhány kört.

A helyszínként megjelölt elhagyott útszakaszhoz érve meglepetten vettem észre, hogy valaki már járt itt. Fehér krétapor jelezte a rajtvonalat, amivel szemben egymástól épp megfelelő távolságban elhelyezett üres olajoshordók álltak a szemhatár szélén, hogy ezeket megkerülve érjen vissza a célhoz elsőként a győztes. Tettem egy tesztkört, majd az órámra pillantva elégedetten állapítottam meg, hogy nincs már sok idő háromig. Fanyalogva gondoltam arra, hogy mennyivel izgalmasabb lenne a verseny valódi sportkocsikkal, mint ezekkel a négykerék meghajtásos típusokkal, de távol New Yorktól örülnöm kellett ennek a lehetőségnek is. Felrémlett előttem szeretett Honda NSX-em áramvonalas teste a brutális húszcolos felnikkel, és szinte hallottam a hatszázötven lóerős V10-es motor ördögi duruzsolását. Emlékeztem apám elkínzott arcára, amikor először látott meg a tuning műhelyből frissen kigördült vadállat kormánya mögött, majd a hangjából áradó fáradt beletörődésre, amikor boldogan újságoltam, hogy ez a csoda immáron az én tulajdonom. Nincs okom panaszra, apám igazán sokáig bírta türelemmel a lázadásomat, még akkor is mellettem állva, amikor egy rosszul elsült utcai verseny alkalmával a rendőrségről kellett kihoznia. Hála a kapcsolatainak, a meggondolatlanságomnak ezúttal sem maradt nyoma. A múlt felidézésének az érkező autók zaja vetett véget, ezért kiszálltam, hogy üdvözöljem a csapatot.

- Sziasztok! Nocsak Emmett, azt hittem, a Jeeppel állsz rajthoz – húztam fel meglepetten a szemöldököm a tűzpiros BMW M3 cabrio láttán.

- Meglepetés! – vigyorgott önelégülten. – Úgy döntöttem, kölcsönkérem Rose kocsiját. Vagy ez gondot okoz számodra?

- Ugyan, dehogy – válaszoltam rezzenéstelen arccal. – Némiképp egyenlőtlen lesz így a küzdelem, de állok elébe.

- Még visszaléphetsz – incselkedett tovább még szélesebb vigyorral az arcán.

- Eszemben sincs! – ráztam meg a fejem, azután Edwardra néztem. – Alice hol van? Nem úgy volt, hogy mindenki jön? Vagy kezdhetjük?

- Rögtön itt lesz – válaszolt az utat kémlelve, és valóban, a horizonton feltűnt egy sárga Porsche 911 Turbo.

- Az ott Alice? – hüledeztem, mire Edward bólintott.

- Ugye ez nem azt akarja jelenteni, amire gondolok? – fordult felé Emmett ingerülten, de Edward csak csendesen somolygott az orra alatt.

- Bocs a késésért – ugrott ki Alice a Porsche-ból, majd szúrósan Emmettre nézett, miközben felém nyújtotta a kulcsot. – Csak nem képzeled, hogy hagyom Claire-t a Roverrel versenyezni? Nem volt fair húzás tőled a kocsi csere.

- Még visszaléphetsz – kacsintottam Emmettre, miközben fancsali arcát látva alig tudtam visszafojtani a kitörni készülő nevetésemet.

- Teszek vele egy kört, hogy szokjam – jelentettem ki, majd beszálltam, és indítottam. A motor kellemesen bizsergett a karosszéria alatt, ebben a percben már szemernyi kétségem sem maradt a verseny kimenetelét illetően. Magabiztosan megkerültem a felállított hordót, ám taktikusan kicsit ügyetlenül, titkolva a valódi képességeimet.

- Nem rossz, de ide ez ma kevés lesz – vetette oda Emmett, amikor visszaértem.

- Meglátjuk – küldtem felé egy magabiztos félmosolyt, azután a hozzám lépő Adamre pillantottam.

- Claire, nem kellene ezt a verseny elhalasztani? Utálnám, ha nem lenne partnerem a holnapi bálon – próbálta viccesen leplezni a szemében megbúvó aggodalmat.

- Ugyan, csak teszünk egy kört. Senki sincs itt rajtunk kívül, mi baj történhetne? – néztem rá derűsen, és úgy látszott, ezzel le is szereltem. – Akkor kezdhetjük? – fordultam a többiek felé.

- Egy pillanat – szólt közbe Emmett. – Mi a verseny tétje?

- Hm… - töprengtem, majd hirtelen ötlettel rávágtam. – Ha én nyerek, kitakarítod, lemosod és felpolírozod az autómat.

- Ez esélytelen, szóval rendben – felelte, azután kihívó pillantással végigmérve hozzátette: Ha viszont enyém a győzelem, táncolsz velem a bálon.

- Benne vagyok – kacsintottam, mire Rose szemében gyilkos fény villant.

- Én fogok indítani –csiripelte Alice gyorsan, majd mielőtt a rajtvonalhoz szaladt, még odasúgta: Vigyázz a kocsimra!

Bólintottam, azután felsorakoztam a starthoz Emmett mellé, és pattanásig feszült idegekkel szuggeráltam a kendőt, ami Alice kezében lebegett. Mindketten a motort túráztattuk, miközben még egy utolsó, feszült pillantást küldtünk egymás felé.

- Most! – kiáltotta Alice felemelve a kezében tartott selymet.

Felbőgtek a motorok, majd szinte egyszerre lőttünk ki, hosszasan egymás mellett maradva. A hordókhoz egy hajszállal Emmett ért oda előbb, ám ekkor a kéziféket behúzva hirtelen gázt adtam, és egy szépen kivitelezett pörgéssel már indultam is visszafelé. Úgy látszott, Emmett nem ismerte ezt a trükköt, mert hagyományos ívben kerülve fordult meg a cél felé, így értékes másodperceket vesztett. A célegyenesben ráléptem a gázra, és orrhosszal vezetve értem be.

- Azt a rohadt! Ez szép volt! Hol a francban tanultad ezt? – nézett rám elképedve a vesztes, amikor lefékezett mellettem. – Ilyet nem tanítanak az autósiskolákban.

- New Yorkban rész vettem néhány illegális versenyen – vigyorogtam rá kajánul. – Elfelejtettem volna megemlíteni?

- Ami azt illeti, el – válaszolta durcásan, azután fejét megrázva elvigyorodott. – Kárpótlásképp meg kell erre tanítanod!

- Megegyeztünk – bólintottam. Épp ekkor értek ide a többiek is, és Rosalie kivételével mindannyian gratuláltak.

- Ez elképesztő volt, Claire! – ugrándozott lelkesen Alice. – Engem is meg kell tanítanod erre a trükkre.

- Pörgés a neve – válaszoltam mosolyogva. – Nem olyan nagy ördöngösség, csak gyakorlás kérdése. Ügyesen kell bánni a kézifékkel, és a megfelelő pillanatban nyomni a gázt. Na meg persze jó reflexek sem ártanak hozzá.

- Mi ez a szag? – facsarodott el Alice orra.

- A pörgés mellékhatása – nevettem fel. – Ha sokat akarod alkalmazni, gyakran kell majd gumit cserélned.

- Szóval mikor jössz kocsit takarítani?- néztem incselkedve újra Emmettre.

- Majd valamikor a jövő héten – morogta kelletlenül. Elképzeltem, amint kezében a habzó szivaccsal kis fejkendőben serénykedik az autó körül, és hangosan felkacagtam.

- Mi olyan vicces? – dörmögte, majd amikor felvázoltam neki a gondolataimat, a többiekkel együtt ő is felröhögött. – Felejtsd el!

A fejemet ingatva fordultam újra Alice felé, hogy megbeszéljem vele, mikor jön holnap segíteni a frizurám elkészítésében, azután elköszöntem a többiektől, és beszálltam az autómba.

- Nagyon sietsz? – hajolt be az ablakon Adam.

- Be akartam még vásárolni, mielőtt bezár a bolt – szabadkoztam. - Miért?

- Nem érdekes, holnap úgyis találkozunk – legyintett csalódottan. - Akkor hétkor nálad.

- Akkor holnap – mosolyogtam rá kedvesen, miközben elfordítottam a kulcsot.

Felszabadultan dúdolva szálltam ki a kisboltnál, hogy bevásároljak otthonra, amikor a szemközti autós üzletnél megláttam a quileute fiúk furgonját. Emlékezve a délelőtti viharos vitánkra Jake-kel, jókedvem azonnal elpárolgott. Tekintetemet a földre szegezve megfordultam, majd gyorsan a bolt felé igyekezve abban bíztam, hogy elkerülhetem a találkozást, ám ekkor valami megállított. Úgy éreztem, mintha betontömbbe ütköztem volna, és ha nem fogja át a derekamat egy erős kar, hanyatt is vágódom az ütközéstől.

- Hoppá, hoppá! Micsoda csinibabákba botlik errefelé az ember – incselkedett a derekamra kulcsolódó kar tulajdonosa. Felnézve Paul jóképű arca úszott a látóterembe, amin ezúttal is szemtelen vigyor terült el. - Kész szerencse, hogy elkaptalak, különben ráestél volna arra a csinos popódra – folytatta az incselkedést, mire dühösen megpróbáltam kiszabadulni az ölelésből. Azonban ezzel csak annyit sikerült elérnem, hogy még szorosabban húzott magához.

- Azonnal engedj el! – sziszegtem felé szikrázó szemekkel, de mintha meg sem hallotta volna.

Arcvonásain most komolyság tükröződött, pupillái kitágultak, és a kávébarna íriszéből áradó vad szenvedély szinte lebénított. Úgy tűnt, mintha megállt volna az idő, érzékszerveim kiélesedtek, napbarnított bőrének fanyar, fás illata bekúszott az orromba, amitől hirtelen úgy éreztem, rögtön meggyulladok. A derekamon nyugvó kéz forró, tüzes vasként égette meztelen bőrömet a felcsúszott póló alatt. Sosem volt még rám férfi ilyen hatással, szinte erőszakot kellett tenni magamon, hogy el tudjam fordítani a fejemet. A szemkontaktus megszakításával a varázs is szűnni látszott, és újult erővel lobbant fel bennem a düh.

- Azt mondtam, engedj el! – ripakodtam rá, és ezúttal azonnal levette rólam a karját, majd hátrébb lépve újra az arcomat fürkészte.

- Odébb állnál? Szeretnék bemenni a boltba - löktem meg a vállánál, mire fájdalmasan felszisszent. Most vettem csak észre a fekete trikó alól kikandikáló kötést, mely a bal vállát fedte.

- Ne haragudj, nem láttam, hogy megsérültél – mondtam megenyhülve.

- Semmiség – felelte halkan, még mindig engem bámulva, amitől kezdtem kínosan érezni magam.

- Paul, gyere már! – kiáltott felénk az autósboltból kilépő Jared, aztán felém intett. Hátrafordultam, hogy üdvözöljem, ám ekkor Paul kihasználva figyelmetlenségemet mellém lépett, és egy gyors csókot lehelve nyakamra, a fülembe súgta:

- Még találkozunk, Kislány!

A váratlan érintéstől dermedten állva figyeltem, ahogyan elhajtanak a furgonnal, miközben felgyorsult pulzusom a dobhártyámon verte a ritmust. Percekbe telt, amíg vérkeringésem visszaállt a normális állapotra, és végre be tudtam lépni a kisbolt ajtaján.