20. Baljós árny

Ismét az erdőben futottam, a vészjósló csendben a talpam alatt susogó avar zaja puskaropogásnak hatott. Az ösvény végén megtorpantam, amikor a bokrok ágait széthajtva az ismerős rét tárult a szemem elé. Azonban az a varázslatos hangulat, amit az első felfedezéskor árasztott, most kísértetiesnek tűnt, volt valami feszült vibrálás a levegőben, amitől a hátamon is felállt a szőr. Beljebb lépve a kis tisztáson körbenéztem: a hatalmas fákat beszövő aljnövényzet groteszk pókhálóként font körém áthatolhatatlannak tetsző falat, ami a nedves leveleken megcsillanó holdfény hátborzongató derengésében egy rémfilm díszletének látszott. Hirtelen megreccsent egy faág, azután még egy, amihez valami hatalmasnak tűnő állat fújtatása társult. A rémülettől kitágult pupillákkal kaptam a fejem a hang irányába, ahol most két izzó szempár bukkant fel, majd a hozzájuk tartozó hatalmas, vörösesbarna farkas kilépett a bokrok közül. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a torkomból az ismerős állat láttán, megfeszülő izmaim elernyedtek, és épp lépni készültem felé, amikor jéghideg fuvallat csapta meg a gerincemet, megszakítva ezzel a megkezdett mozdulatot. A kékesen irizáló derengés elhalványodott, ahogy a fekete árny átlendül felettem a vicsorgó farkas irányába. Felgyorsultak a mozdulatok, az árny egy szempillantás alatt a farkason volt, aki most szívet tépőn felvinnyogott, majd ahogy a hang hörgésbe fulladt, a farkas lassan átváltozott emberré. A mellette kushadó árny megfordult, és az újra feléledő holdsugár megcsillant a felhúzott fogíny alól előbukkanó, vértől csöpögő elefántcsont szemfogakon, megvilágítva ezzel a torz vicsorba dermedt arcot. Az arcot, amit olyan jól ismertem, amitől múlt éjjel csak egy hajszál választott el: Adam arcát. A döbbenettől torkomra fagyott sikollyal ültem fel az ágyamban, a halotti csendet csak a szívdobogásom zaja törte meg.

Órámra néztem, mely kérlelhetetlenül lassan vánszorogva számolta a perceket, és nekem bő három órám volt még az ébresztőig. Képtelen voltam visszaaludni, rettegtem a gondolattól, hogy újra visszatér a rémálom, ezért felkapcsolva a lámpát, magam felé húztam a laptopot. Ujjaim önálló életre kelve kopogtak a billentyűzeten, aminek eredményeként lassan betöltődött a Port Angeles News oldala, hatalmas címsorral kiáltva arcomba a hármas gyilkosságról szóló hírt a délelőtt látott képekkel. A sorokra meredve átfutottak agyamon McGill nyomozó szavai, melyeket kissé kiszínezve emberfeletti erővel elkövetett brutális gyilkosságként tüntettek fel a cikkben. Újra bevillant az álomkép Adamről, a márványsápadt arcból előmeredő, vértől csöpögő szemfogakkal, ám az oldalon említést sem tettek arról, hogy az áldozatoknak kiszívták volna a vérét. Szinte hallani véltem az agyamban kattogó fogaskerekek neszezését, ahogy próbáltam összerakni a rendelkezésemre álló információkat. Memóriám mélyéről pulzálva villantak elő a képek, felidézve Adam jéghideg kezének érintését meztelen hátamon, azután a szemnek követhetetlenül gyorsan felkapott vázlataimat az iskola parkolójában, végül a támadást követő napon szégyenlős magyarázkodását arra vonatkozó kérdésemre, hogyan volt képes egyedül elbírni a három tagbaszakadt férfival. Majd eszembe ötlött fakó arca, valamint az a tény, hogy napfényes időben sosem láttam az iskolában, ahogy a többi Cullent sem. Mit is tudunk a vámpírokról? Tettem fel magamnak a kérdést, miközben az interneten is rákerestem a jellemzőkre. Miután kipipáltam magamban az irreális gyorsaságot, a rendkívüli erőt, az igézően démoni tekintetet, a halottsápadt és jéghideg bőrt, valamint a fényérzékenységet, felvetődött bennem a kérdés, miért vagyok még életben? Realista agyam kétségbeesetten próbált logikus magyarázatot találni a jelenségre, utolsó szalmaszálként kapaszkodva abba a ténybe, miszerint a vámpírok emberi vérrel táplálkoznak. Forks egy kisváros, ahol rövid időn belül feltűnne a lakosság fogyatkozása, és ha ez még mindig nem lett volna elég, hogy meggyőzzem magam felfedezésem képtelenségéről, ott volt Bella, aki minden kétséget kizárólag ember, holott rengeteg időt tölt Cullenék társaságában. Kezdek megőrülni, ráztam meg a fejem, igyekezve elűzni a nevetségesen abszurd feltételezésemet, majd miután dühösen kikapcsoltam a laptopot, a fürdőszobába indultam.

Korán érkeztem, a parkolóban rajtam kívül egy lélek sem volt, ami épp kapóra jött ahhoz, hogy véletlenül se fussak össze Cullenékkel. Az óráim helyszíne felé tartva lázasan próbáltam megoldást találni, hogyan kerülhetném ma el a közös ebédet. Nem halogathatom sokáig a találkozást, emlékeztettem magamat a székemre rogyva, miközben vázlataim között lapozgattam. A Jake-ről készült szénrajz kellemesebb irányba terelte a gondolataimat, ahol egészen a csengőszóig elidőztem. Kicsivel az ebédszünet előtt úgy éreztem, nem bírom tovább, muszáj kimennem a mosdóba, így elnézést kérve a diákoktól, kisiettem a teremből. A kémiaszertár előtt elhaladva halk neszezésre lettem figyelmes, így zajtalanul az ajtóhoz lopózva lélegzetvisszafojtva simultam a falhoz.

- Mikor akarod végre elmondani neki az igazságot? – hallottam meg Bella hangját.

- Még nincs itt az ideje – hangzott a válasz, és a lágy férfihangból Adamére ismertem.

- Mi lesz, ha mégis úgy dönt, hogy téged is megemlítve elmondja a rendőrségnek a támadást? – szegezte neki a kérdést Bella.

- Miért tenné? Ha el akarta volna mondani, akkor már megtette volna tegnap – felelte higgadtan Adam. – Nincs még felkészülve arra, hogy szembesüljön azzal, mi vagyok valójában. Te tudod mit jelent ő nekem, adj egy kis időt! Én nehezebb helyzetben vagyok, mint Edward, hiszen te fülig szerelmes voltál belé. Ellenben Claire kemény dió, de nem adom fel! Kizárt, hogy sokáig ellen tudjon állni a vonzerőmnek. Ha Jacob és az a másik rühes farkas nem köpne bele folyamatosan a levesembe, már célegyenesben lennék.

- Ugye tudod, hogy a halogatással az egész Cullen család titkát kockáztatod? Mi lesz, ha a rendőrség megjelenik nálatok? Tisztában vagy azzal, milyen vizsgálatoknak vetik alá a gyanúsítottakat! Ráadásul téged halottnak nyilvánítottak, mi lesz, ha a Natalie-ügy kapcsán valaki felismer? Ha Carlisle nem változtatott volna át, most valóban az lennél, erről ne feledkezz meg! - érvelt Bella egyre ingerültebben.

- Hálás vagyok Carlisle-nak és a családjának, de… - harapta félbe a mondatot. – Valaki van itt.

Még ki sem mondta a gyanúját, amikor villámsebesen rohanni kezdtem a mosdó felé, hogy azután magamra zárva az egyik fülke ajtaját, zihálásomat visszafojtva kuporodjak fel a lezárt wc kagyló tetejére. Úgy tűnt szerencsém van, mert az időközben felhangzó csengő zajára diákok özönlötték el a folyosót, és a mosdót, meghiúsítva ezzel az utánam való kutatást. Rémülten járt az agyam, hogyan fogok észrevétlenül eljutni a parkolóban álló kocsimig, amikor gyenge légmozgás libbentette meg a fürtjeimet, és felpillantva megláttam a fejem feletti kis ablakot. Megvártam, amíg kicsit elcsendesedik a helység, azután könnyedén felhúzódzkodva átpréseltem magam a nyíláson, hogy a túloldalon ruganyosan a földre érkezve, a rémülettől megsokszorozódott gyorsasággal fussak a Rover felé. Az ajtót magamra csapva villámgyorsan indítottam, majd miután kigördültem a parkolóból, kicsivel nyugodtabban idéztem fel Adam szavait. Jacob és a másik farkas? Töprengtem az elhangzott mondaton, majd hirtelen bevillantak a képek a barna és a szürke farkassal történt találkozásokról. Felidéztem a tengerparton a marakodást Jake és Paul között, majd a farkasviadalt, ami után Pault kötéssel a vállán láttam épp ott, ahol a barna farkas belemart. Végül eszembe jutott a bált követő parázs vita Adam és Jacob között, amelyben egymás szemére vetették, hogy mindketten elhallgatják előlem, kik is valójában. Mint a kirakós darabkái, úgy kattantak helyükre a hiányzó részletek, melyek immár egymással kiegészülve tárták elém a szörnyű igazságot. Ez őrület, nem léteznek vámpírok és vérfarkasok!, kiáltottam fel hisztérikusan, miközben már Emily számát tárcsáztam. Tudtam, hogy ő az egyetlen, akihez fordulhatok, aki képes magyarázatot adni erre az agyrémre, aminek az imént fültanúja voltam.

- Emily egyedül vagy, átmehetek most hozzád? – hadartam a telefonba meg sem várva, hogy beleszóljon.

- Igen, persze, de mi történt, Claire? Miért vagy ilyen zaklatott? - kérdezte meghökkenve.

- Ha odaértem, mindent elmagyarázok – feleltem, majd sietősen letettem.

Meghallva a Rover erős motorjának hangját, Em már az ajtóban állva várt, s arcán zavart kifejezéssel nézte, ahogy kiszállok. Felé rohantam, azután a lendületből semmit sem veszítve rántottam magammal a házba, az ajtót kulcsra zárva mögöttünk.

- Az Isten szerelmére, mi ütött beléd? – kiáltotta döbbenten, miközben próbálta kiszabadítani a karját erős szorításomból.

- Mi folyik itt Emily? Mi ez az egész rémmese vámpírokról és vérfarkasokról? – szegeztem neki a kérdést. – Ne próbálj meg mellébeszélni, mert mindenről tudok – blöfföltem.

- Számítottam rá, hogy előbb-utóbb kiderül – sóhajtott fel belenyugodva, és az egyik szék felé intve jelezte, hogy üljek le. - Miből jöttél rá?

- Tehát igaz – suttogtam krétafehér arccal, azután belekezdtem a mesélésbe, kezdve a nyomozók látogatásától egészen addig, hogy a kihallgatott beszélgetés után hogyan kapcsoltam össze a hiányzó részeket.

- Adam Port Angelesben megölt három embert? – szörnyülködött Emily.

- Nem tudom, Em, először képtelen voltam róla ilyesmit feltételezni, de azután a szörnyű álom után nem tartom kizártnak – feleltem.

- Milyen álom, Claire? – kérdezte összehúzott szemöldökkel, majd miután elmeséltem a visszatérő rémálmomat, elgondolkodva nézett maga elé. - Mindig ugyanaz az álom? – tekintett rám újra.

- Apró eltérésekkel, de a lényeg nem változik, Jake a végén minden alkalommal meghal – bólintottam megborzongva, azután reménykedve hozzátettem: – Talán csak egy buta álom.

- Nem – rázta meg a fejét. – Ezt nem szabad félvállról venni. A lenyomatok között különös kapcsolat van, ez intő jel lehet a jövőre nézve.

- Lenyomatok? – bámultam rá értetlenül.

- Te Jacob lenyomata vagy, Claire. Amikor először meglátott, azonnal bevésődött – felelte mosolyogva, majd hitetlen arckifejezésem láttán tovább magyarázott. - Ez hasonló ahhoz, amit első látásra szerelemnek hívnak, ám annál sokkal erősebb, életre szóló kötelék. A falka tagjai számára egyetlenegy lenyomat létezik, akit ha megtalálnak, mindenki más megszűnik számukra. Az egész életüket ezzel a lánnyal fogják leélni, és mindent ennek a csodálatos szerelemnek rendelnek alá. Felesleges ez ellen küzdened, Claire, elkerülhetetlen, hogy a sorsotok összekapcsolódjon.

- Mindig is szerettem volna egy vérfarkas szerelmének tárgya lenni – nevettem fel keserűen, majd a gondolatra, hogy Jake éjszakánként embereket marcangol szét, kiült az iszony az arcomra. Kétségeimnek hangot is adtam, mire Emily hangosan felkiáltott:

- A farkasok nem ölnek embert! A falka tagjai nem vérfarkasok, hanem alakváltók. Felejtsd el a teliholdat, az ezüstgolyót, és minden egyebet, amit eddig hallottál!

- Legszívesebben ezt az egészet elfelejteném – suttogtam kezembe temetett arccal.

- Mit keres itt megint a lány? – csattant fel Sam hangja az ajtóból.

- Sam, Claire már mindenről tud – nyugtatta Emily. – Sokáig úgysem tarthattuk volna titokban, a lenyomatokat be kell avatnunk.

- Csak az a kérdés, kinek a lenyomata - morogta Sam, miközben leült velem szembe.

- Gondolod, hogy Paul is? – kérdezte hitetlenkedve Emily.

- Minden jel arra utal. Viszont sohasem hallottam még arról, hogy két falkatagnak is ugyanaz a lány legyen a lenyomata – ingatta a fejét kétkedve.

- Paul? – néztem fel megzavarodva, és mintha csak a kérdésemre érkezett válasz lenne, az emlegetett megjelent az ajtóban.

- Csak nem hiányoltál? – incselkedett, azután látva Sam és Emily rosszalló pillantását, elhallgatott.

- Sam, van itt valami, ami nyugtalanít – fordult Em a kedvese felé, majd kérdő pillantására részletesen elmesélte Adammel kapcsolatos gyanúmat, összekapcsolva a visszatérő álommal. Sam egy percig elgondolkodva meredt maga elé, aztán idegesen felpattant.

- Nem elég, hogy Jake-et és Pault folyamatosan féken kell tartanom, nehogy egymás torkának essenek, most még ez is… - mordult fel dühösen. – Ezzel a lánnyal csak probléma van. Minek kellett idejönnie? – gondolkodott hangosan, mintha ott sem lennék.

- Már elnézést, de nem én tehetek arról, hogy a falkatagok csak úgy össze-vissza bevésődnek! – álltam fel önérzetesen. – Sosem tartozott a vágyálmaim közé, hogy szőrös farkasok nyálkás testű vámpírokkal karöltve üldözzenek a szerelmükkel! – folytattam villogó szemekkel. Az elhangzott mondatokat döbbent csend követte, amit végül Paul harsány nevetése tört meg.

- Csípős a nyelved kislány, de sosem láttam még nálad talpraesettebbet! Más hanyatt-homlok menekült volna, amikor rádöbben az igazságra, te viszont állod a sarat – nézett rám elismerően.

- Elég volt Paul! – dörrent rá Sam. - Ennek nem most van itt az ideje. Ez az Adam már akkor sem tetszett nekem, amikor Carlisle idehozta, és úgy tűnik, a megérzéseim helyesek voltak. Megvárjuk a többieket, aztán meg kell szerveznünk Claire és Jake védelmét, mert nyugtalanít ez az álom.

- Miről van szó? – hallottam meg Jake hangját, aki szemében leplezetlen szerelemmel közeledett felém. Kisvártatva Jared, Quil, és Embry is megjelent, amitől a nem túl tágas konyha zsúfolásig megtelt. Sam belekezdett a magyarázatba, amit a többiek feszült csendben hallgattak. Megérezve Jake tenyerének forróságát a vállamon, összerezzentem. Szoknom kellett a gondolatot, hogy egy félig farkas lény hódította meg a szívemet. Remegésem érzékelve azonnal elkapta a kezét, miközben távolabb húzódott tőlem. Lopva rápillantottam, és az arcán fájdalmasan meg-megránduló izom játékát figyelve hirtelen megsajnáltam. Fel akartam állni, hogy mellé lépve összekulcsoljam kezem az övével, de ekkor Sam tervére lettem figyelmes, amit épp most vázolt fel.

- Paul, te hazaviszed Claire-t, és egy percre sem mozdulsz a közeléből. Jake La Pushban tölti az éjszakát, mi pedig a többiekkel a környéken őrjáratozunk.

- Miért épp Paul? Bárki más, csak ő ne! - kiáltottam fel ijedten a gondolattól, hogy az éjszakát vele kettesben kell eltöltenem.

- Nem engedem, hogy Paul vigyázzon rá! – csattant fel Jake ugyanabban a pillanatban.

- Csend legyen! – üvöltötte el magát dühösen a falkavezér. – Jacob, ne merj kimozdulni La Pushból az engedélyem nélkül! Téged fenyeget elsődlegesen a veszély, ott vagy a legnagyobb biztonságban – magyarázta ellentmondást nem tűrően, azután felém fordult. – Utánam Jake mellett Paul a legerősebb farkas. Mivel az én feladatom a falka irányítása, ő tud a legjobban vigyázni rád.

- Miért nem töltheti Claire az éjszakát velem, La Pushban? – próbálkozott tovább Jake.

- Mert az álomban együtt voltatok, amikor a tragédia bekövetkezett, ezért amíg nem tisztázódik a helyzet, távol kell maradnotok egymástól – felelte Sam türelmetlenül. Logikus válasza hallatán nem volt több ellenvetésem.

- Beszélnünk kell Carlisle-lal – akadékoskodott tovább Jacob. – Ha valaki tudja, mire készül Adam, az ő. Azonkívül megfeledkezel arról, hogy Claire háza már Cullenék területéhez tartozik, Paul nem védheti meg anélkül, hogy felrúgnánk az egyezséget.

- Rendben van, megpróbálom felhívni – bólintott Sam a telefonért nyúlva, majd egy rövid párbeszéd után letette. – Carlisle holnap kora reggel ér vissza Seattle-ből, addig vállalnom kell a kockázatot. Claire, telefonálj be az iskolába, és betegségre hivatkozva mentsd ki magad néhány napra. Reméljük Adam nem sejt meg semmit, amíg nem derül fény a terveire. Paul, vidd haza Claire-t, és maradj a közelében – fordult most az említett felé. - Holnap nyolckor találkozunk a határvonalon, a szokott helyen.

- Azért jobb, ha nem mész túl közel hozzá, mert Jake ellátja a bajodat – intett felém Embry, miközben kajánul vigyorgott Paulra.

- Nem fogok engedélyt kérni semmire – vetette fel a fejét dacosan Paul. – Végre eljött az én időm is, ami ellen Jake Billy szárnyai alatt csücsülve semmit sem tehet – tette még hozzá elégedett mosollyal.

- Ha csak egy ujjal is hozzá mersz érni… - fenyegetőzött Jake ökölbe szorított kézzel. Paul tovább feszítve a húrt derekamat félig átkarolva tolt a kijárat felé.

- Egy pillanat! – torpantam meg, azután Samre nézve folytattam. – Szeretnék előbb váltani néhány szót Jacobbal – majd érzékelve, hogy Paul keze még mindig a derekamat öleli, hozzátettem. – Kettesben.

Sam bólintott, Jake pedig arcán hitetlenkedő kifejezéssel az ajtó felé indult. Lerázva Paul karját követtem, majd amikor már elég messze kerültünk a többiektől, megálltam, és felé fordulva megfogtam a kezét.

- Jake, ígérd meg, hogy bármi történik, Billyvel maradsz! – néztem rá aggódva.

- Hát nem iszonyodsz tőlem most, hogy már tudod az igazságot? – kérdezte csodálkozva, szemeimben a hazugság apró jeleit kutatva.

- Talán őrült vagyok, de nem – válaszoltam halkan, mire ajkát megkönnyebbült sóhaj hagyta el.

- Gyere velem La Pushba – kérlelt lágyan, olyan közel lépve hozzám, hogy testünk egymáshoz simult.

- Nem lehet – ingattam a fejem. – Hallottad mit mondott Sam, nem kockáztatom az életedet. Miattam ne aggódj, Paul vigyázni fog rám.

- Épp ettől félek én is – mormogta az orra alatt, de kérdő tekintetemre sem fűzött hozzá többet. A vállam fölött a távolba vetett egy szúrós pillantást, majd szorosan magához vonva szenvedélyesen megcsókolt.

- Ideje indulnunk, kezd szürkülni – köhintett Paul a hátam mögött.

- Különös érzéked van mindig a legrosszabbkor érkezni – mordult rá Jake dühösen, de Paul állta a sarat, és ajkán provokatív mosollyal vágott vissza:

- Egy percre se felejtsd el, hogy a ma éjszakát Claire az én társaságomban fogja tölteni.

- Elég volt! – vetettem véget a kezdődő vitának a Jake-en végigfutó remegés láttán, ösztönösen sejtve, hogy köze lehet az átváltozáshoz. – Jake, ugye nem akarsz megijeszteni? – fordultam felé. Tudtam, hogy ez övön aluli ütés volt, de mindenáron elejét akartam venni egy újabb összecsapásnak. Pontosan az történt, amire számítottam: Jacob szemében kihunyt az imént még lobogó láng, hogy helyére mély szomorúság költözzön, azonban ezzel egyidőben a remegés is abbamaradt.

- Vigyázz magadra, és ne feledd, amit kértem! – simítottam végig elsötétülő arcán, mielőtt Paul társaságában kelletlenül az autó felé indultam.