2010. április 28., szerda

11. Az alku



A mély és álomtalan alvásból éles telefoncsörgésre riadtam. Csukott szemmel matattam a mobilom után, míg rá nem jöttem, hogy a vezetékes szól.
- Halló – szóltam bele enyhén rekedten.
- Szia, Jake vagyok – hallatszott a vonal túlsó feléről. – Mikor találkozunk?
- Jake… - kezdtem kimérten, majd az órára pillantva barátságosabban folytattam –, másfél óra múlva ott vagyok, oké?
- Persze, gyere csak – válaszolta derűsen, azután letette a telefont.
Óvatosan ültem fel és másztam ki az ágyból attól tartva, hogy a fejfájás újra jelentkezik, de úgy látszott, a sérülés nyomtalanul elmúlt. A gyors tisztálkodás után lesiettem a konyhába összedobni valami ebédet mielőtt elindulok, hiszen már elmúlt dél, és a gyomrom hangosan követelte a magáét. Elmélázva ültem a konyhaasztalnál, amikor eszembe jutott, hogy Adam az éjjel elvitte a kocsimat, így nincs mivel La Pushba mennem. Jake számát tárcsázva odasétáltam az ablakhoz, majd a meglepettségtől majdnem elejtettem a telefont: a Rover ott állt a felhajtón. Kifelé menet  a tükörre vettet pillantást követően lemondó sóhajjal nyugtáztam, hogy bár a legutóbbi két napot szinte átaludtam, mégis sötét karikák árnyékolják a szememet. Kilépve a ragyogó napsütésre, élvezettel szívtam magamba a melengető sugarakat.

Jake otthonánál lekanyarodva már messziről észrevettem, hogy Billy a bejáratnál integet felém, és vidám arca láttán magam is elmosolyodtam.
- Szia Billy! – kiáltottam felé, majd látva, hogy a garázs felé mutogat, rögtön arra indultam.
- Szia Jake! – léptem be, de harsány üdvözléssel, de a fiú fel sem nézett a bütykölésből, csak az orra alól dörmögött felém.
- Késtél.
- Ugyan már, ne csinálj úgy, mintha valami fontos dologról maradtam volna le! Alig tizenöt percet késtem – vágtam vissza, incselkedőn felé dobva egy nagyobbacska csavart. Arra számítottam, hogy miként a legutóbbi alkalommal időben észreveszi és elkapja, de ezúttal annyira belemerült a munkába, hogy a kis darab fém a feje búbján landolt. A meglepettségtől olyan hirtelen mozdulattal kapott oda, hogy a lendülettől elvesztette az egyensúlyát, és fenékre ült. Képtelen voltam türtőztetni magam, savanyú ábrázatát látva kirobbant belőlem a nevetés.
- Marha vicces – morgolódott tovább, aztán mivel kacagásom cseppet sem akart alább hagyni, felpattant, és hozzám lépett.
- Na, várj csak! – kiáltotta gonosz mosollyal az arcán, és váratlanul felkapott. Úgy dobott a hátára, mint egy kisgyereket, meg sem érezve a súlyomat, majd rohanni kezdett kifelé.
- Jacob, azonnal tegyél le! – ordítottam, de közben fuldokoltam a nevetéstől.
- Biztos, hogy ezt akarod? – vigyorgott kárörvendően, s igenlő válaszomra lendületesen belehajított egy méretes pocsolyába.
- Hogy az a…! – szitkozódtam. – Na, várj csak, Jacob Black, ezt még visszakapod! – fenyegettem meg vészjóslóan, mire harsány nevetés jött válaszul.
- Most aztán nagyon megijedtem! – hahotázott tovább, de közben felém nyúlt, hogy kisegítsen. Megérezve a tenyerét az enyémen, minden erőmet összeszedve hatalmasat rántottam rajta, mire Jake megcsúszott, és egy pillanattal később mellettem landolt a sárban. A meglepettségtől hirtelen elhallgatott, aztán mindkettőnkből kitört a nevetés. Hosszú percekig csak ültünk a pocsolyában, és egymásra nézve egyre hangosabban kacagtunk, míg végül Jake engem is felsegítve feltápászkodott.
- Gyere, keressünk valami száraz ruhát – húzott a ház felé.
- Olyanok vagytok, mint a vásott kölykök – dünnyögte Billy az ajtóban fejcsóválva, de a szeme sarkában mosoly bujkált. Jake a szobájába vezetett, és elővett nekem egy pólót.
- Sajnos nem hiszem, hogy találok rád való nadrágot – mért végig -, így kénytelen leszel ezzel beérni, amíg megszárad a tied a napon.
- Túlélem – vontam vállat -, viszont azt hiszem meg is kellene fürödnünk – néztem végig magamon.
- Mármint együtt? – tekintett rám megrökönyödve, mire alig tudtam visszafojtani az újra feltörni készülő nevetést.
- Ne is álmodozz róla! – néztem rajta végig megsemmisítőnek szánt pillantással, a fürdőszoba felé indulva.
Miután végeztem magamra húztam a fenekemet éppen csak takaró pólót, és Jake szobájában törökülésben az ágyra vetettem magam.
- Érezd magad otthon, mintha itt sem lennék – vigyorgott rám enyhe éllel a hangjában, azután eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött.

Kihasználva, hogy egyedül vagyok, érdeklődve tekintettem körbe. Egyszerűen, de barátságosan berendezett kicsi helység volt, a központi helyet a nagy, egyszemélyes ágy foglalta el a fal mentén. A szemben lévő polcokon néhány könyv, személyes tárgyak és egy bekeretezett fénykép álltak rendezetlenül. Odaléptem, és közelebbről szemügyre vettem a fotót. Egy család tagjai voltak rajta: Billy fiatalabb kiadásban, a gyermek Jacob, két kamaszlány, és egy gyönyörű asszony, nyilván Jake édesanyja. Ujjbegyemmel gyengéden végigsimítottam az üvegen, és felrémlett előttem egy emlék a saját gyermekkoromból.
- Édesanyám és a nővéreim – hallottam meg a hátam mögül Jake lágy hangját, mire összerezzentem, mint egy rajtakapott kisgyerek. Óvatosan visszahelyeztem a fotót, majd Jake felé fordulva feltettem a bátortalan kérdést:
- Ők most hol vannak?
- A testvéreim egyetemre járnak, az édesanyám pedig… - köszörülte meg a feltoluló érzelmektől rekedté vált torkát. – Meghalt.
- Sajnálom – hajtottam le a fejem, és átkoztam magam a tapintatlanságomért, amivel fájdalmat okoztam.
- Nem számít, már régen történt – mondta halkan, majd témát váltott. - Azt ígérted, elmeséled merre jártál az elmúlt két napban.
- Igen – ültem le az ágyra újra, és intettem Jake-nek, hogy huppanjon le mellém. – Pénteken kiruccantam Port Angelesbe, hogy ruhát vásároljak az iskolabálra, azután beültem egy moziba.
- Egyedül? – vágott közbe arcomat fürkészve.
- Igen, egyedül - mosolyodtam el -, de miért izgat ez téged ennyire? – tettem hozzá kihívó pillantással. Zavartan elfordult, de nem válaszolt a kérdésemre.
- Hogy került a képbe a Cullen srác? – köpte a szavakat, és Adam nevének említésekor megrándult egy izom a járomcsontján.
- A mozi után megtámadtak és leütöttek – folytattam az elbeszélést -, Adam épp jókor érkezett. Elvitt a szüleitől örökölt házába, majd miután magamhoz tértem, hazahozott.
Jake gyanakvóan méregetett, végül halkan megszólalt.
- Nem kellene egyedül mászkálnod. Miért nem szóltál? Szívesen elkísértelek volna.
Elképzeltem Jake-t, amint női ruhát válogat velem az üzletben, és a kép annyira abszurdnak hatott, hogy felvihogtam. A fiú sértett és fájdalmas arckifejezését látva elszégyelltem magam, mert rögtön tudtam, hogy félreértette a kacajt. Ő közben hátat fordítva nekem lehajtott fejjel indult el kifelé.
- Várj! – nyúltam a karja után, mire az érintésemtől szinte megdermedve megtorpant –, nem úgy értettem. Jake, kérlek – folytattam könyörgőre váltott hangon, aztán hozzá lépve kényszerítettem, hogy rám nézzen. – Nem voltunk épp beszélő viszonyban, emlékszel?
Melegbarna írisze a fájdalmasan végződött emléktől elhomályosult, és legszívesebben visszaszívtam volna a félresikerült mondatot.
- Azt hiszem, jobb, ha most hazamegyek, mielőtt még nagyobb ostobaságot mondanék - szűrtem a fogaim között keserűen, azzal kifelé igyekeztem a szobából, de ezúttal ő állt az utamba.
- Nem akarom, hogy elmenj – nyúlt az állam alá, hogy felemelve fejemet ismét találkozzon a tekintetünk. Megbabonázva merültem el szemei bársonyos barnaságában. A bennük tükröződő érzelmek örvénye magával rántott, bármennyire igyekeztem ellenállni. Úgy éreztem, kezd kicsúszni a lábam alól a talaj, de Jake ekkor a derekamra fonta a karját, és gyengéden magához húzott. Akarat nélküli rongybabaként figyeltem, ahogy ajka lassan megindult felém, és már a számat perzselte forró lehelete, amikor megszólalt bennem a vészcsengő. Felsóhajtottam, s fejemet elfordítva szégyenkezve suttogtam a nyakába.
- Ne haragudj, nekem ez nem megy.
Halk szavaim úgy hatottak rá, mintha arcul csaptam volna. Forrón ölelő karjai leomlottak a derekamról, ahogy ellépett mellőlem. Egy percig néma csendben merültünk el mindketten a gondolatainkban, majd keserűen felcsattant.
- Nem vagyok elég jó neked, igaz? Csak egy műveletlen kölyöknek tartasz, így van? – faggatott kíméletlenül.
- Nem erről van szó – ráztam meg a fejem.
- Akkor miről? Ne beszélj mellé, érzem, hogy vonzódsz hozzám. Kinek akarsz hazudni? Nekem, vagy magadnak? – folytatta a vallatást.
- Nézd, nagyon kedvellek, de nem tudok neked ígérni semmit. Nem lehetnénk csak barátok? – szinte könyörögve tettem fel a kérdést. Úgy éreztem, nem tudnám elviselni, ha nemet mondana. – Adj egy kis időt – kérleltem tovább rezzenéstelen arca láttán.
Nem válaszolt, csak állt ott némán, ökölbe szorított kezekkel, és rémülten gondoltam a lehetőségre, hogy elveszíthetem. Hosszú idő óta ő volt az egyetlen, aki valódi, boldog mosolyt tudott csalni az arcomra, és bár tudtam, hogy még nem állok készen egy új kapcsolatra, önző módon magamhoz akartam láncolni.
- Úgy látszik, nekem az a sorsom, hogy türelmesen várakozzak, amíg végül pofára nem ejtenek – dörmögte szinte csak magának enyhe öniróniával, majd arcán fanyar mosollyal folytatta. – Van időm, Claire, nekem csak az van.
Megkönnyebbülten lélegeztem fel, és kislányos lendülettel átölelve hatalmas puszit nyomtam az arcára.
- Köszönöm – vigyorogtam rá lehengerlően, mire úgy látszott, Jake is megenyhült, és kivillantotta rám gyönyörű fogsorát.
- Azért ne várakoztass meg túl sokáig – fenyegetett meg ingerkedve, aztán hirtelen témát váltott. – Mikor is lesz az a bál?
- Jövő hét szombaton – feleltem elképedve, nem értettem hova akar kilyukadni.
- Elkísérhetlek? – szegezte nekem a kérdést, majd gyorsan hozzátette - Mint egy barát.
- Még gondolkodom rajta – próbáltam viccesen felhúzott szemöldökkel, enyhén affektálva elütni a válasz élét. Eszembe jutott a beszélgetésem Mr. Cooperrel, és ugyan Jake nem abba az iskolába járt, ahol tanítottam, ennek ellenére nem voltam benne biztos, hogy helyes lenne, ha vele mennék. Úgy tűnt, működött a figyelemelterelés, nem feszegette tovább a témát.
- Gyere, nézek neked egy nadrágot, és rakjuk össze végre azt a motort – mosolygott rám kedvesen, azután a néhány másodperces szekrényben kutakodás eredményeképp hozzám vágott egy pamut joggert. Kétkedve húztam fel, de behúzva a derekába varrt zsinórt és felhajtva az alját, nem is tűnt olyan hatalmasnak.
- Ezt a nadrágot úgy tizennégy évesen hordtam – vigyorgott rám vendéglátóm, mintha a gondolataimban olvasott volna. Mindketten mosolyogva indultunk el a garázs felé, ahol Jake bekapcsolta a rádiót, és a zene ütemétől felpezsdülve nekiláttunk a munkának.

Elmerülten tisztogattunk mindketten egy-egy alkatrészt, amikor a felcsendült a 3 Doors Down Here Without You című száma, amit Jake felhangosított, azután sokatmondóan rám pillantott. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, és elmélyülten dörzsölgettem tovább a kipufogót, de legbelül összefacsarodott a szívem a szemeiből áradó reményteli vágytól. Tudtam, bárhogyan alakul, ezentúl erről a dalról mindig ő fog eszembe jutni, annyira illett hozzá a hangulata.
Kis idő múlva végeztünk a motorral, és bár semmi kedvem nem volt hazatérni az üres lakásba, úgy éreztem, indulnom kell. Elköszöntem Billytől, aztán Jake felé fordultam, hogy tőle is búcsút vegyek.
- Mikor próbáljuk ki a járgányt? – érdeklődtem ravaszkásan, tudva hogy a válaszból kiderül, vajon Jake komolyan gondolta-e a nekem tett ígéretét, miszerint ad nekem időt, de közben barátok maradhatunk.
- Holnap az óráid után? – kérdezte, mire bólintottam, azután elégedetten szálltam be a kocsiba. A hazafelé vezető útra kanyarodva a visszapillantó tükörben láttam, hogy Jake még mindig ott áll, és a távolodó autó után bámul.

Ismét a sötét erdőben futottam, de ezúttal tudtam, hogy nem a farkas elől menekülök, hanem valami más, valami sokkal rémisztőbb üldöz. Újra lejátszódtak az ismerős képkockák, és bármennyire próbáltam koncentrálni a sötét árnyra, ami feltépte a farkas nyakát, nem sikerült közelebb jutnom a megoldáshoz. Sikoltozva, a gerincem mentén legördülő jéghideg verítékcseppekkel ébredtem, és hosszú percekig ültem zihálva az ágyamban, mire újra le mertem hunyni a szemem, hogy hátradőlve álomba merüljek. Még félálomban hallottam az erdő felől érkező farkasüvöltést, amihez néhány perc elteltével egy másik is csatlakozott.


2010. április 24., szombat

10. Ház a folyónál



Résnyire nyitott szemmel, kábán ültem fel az ágyban, és körbetekintve rémülten észleltem, hogy egy idegen szobában fekszem.
- Felébredtél? – hallottam az ajtóból, mire ijedten összerezzentem, majd megpillantva Adam jól ismert arcvonásait, megnyugodtam.
- Mi történt? Hol vagyok? Hogy kerülsz ide? – kérdeztem.
- Nincs több kérdés? – mosolyodott el halványan, s felém lépett. 
- Nem emlékszel semmire?
- Nem… - válaszoltam homlokráncolva, aztán hirtelen beugrott minden. A mozi, a ragadozóarcú tagbaszakadt fickó, és az éles fájdalom, amikor az autónál a kulcsot kerestem.
- Megtámadtak és leütöttek – erősítette meg az emlékeimet Adam.
- De mi történt utána? Hogy kerültem ide? - tettem fel újra a kérdéseket.
- Pont akkor hajtottam el a mozi előtt, amikor láttalak kijönni, majd azt is, hogy három tagbaszakadt alak követni kezd. Leparkoltam, és utánad eredtem. Épp az autódba akartak betuszkolni, aztán ki tudja milyen ocsmányságot csináltak volna, de szerencsére időben érkeztem. Elintéztem őket, azután ide hoztalak. Ez a szüleim háza volt, itt éltem, mielőtt… - homályosult el a tekintete. – Mielőtt Carlisle és Esme örökbe fogadtak.
- Elintézted őket? – néztem végig homlokráncolva vékony testalkatán. A tetovált fickó egymaga kétszer akkora volt, mint Adam, ráadásul ők hárman voltak.
- A méret nem minden – mondta halkan, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Meglepetésszerű volt a támadásom, nem számítottak rám.
Kétkedve fogadtam a magyarázatot, de a fejembe hasító fájdalom elvette a kedvem a további kérdezősködéstől. Kimerülten hanyatlottam vissza a párnámra.
- Kérhetek egy fájdalomcsillapítót? – suttogtam. Adam bólintott, majd egy perc múlva a gyógyszerrel és egy pohár vízzel tért vissza. Bevettem, aztán óvatosan megemelve a fejem sérülést keresve simítottam végig tarkómon.
- Nem tört be a fejed, kézéllel ütött rád ekkorát. Nem okoz fejsérülést, csak eszméletvesztést. Úgy látszik, pontosan tudta hova és milyen erővel kell lesújtani – magyarázta Adam. - Próbálj meg aludni még egy kicsit, utána jobban leszel. Ha felébredtél hazaviszlek, azután nem ártana, ha Carlisle megvizsgálna, nem kaptál-e agyrázkódást.

Beletörődve húztam magamra a takarót, majd az oldalamra fordulva néhány másodperc múlva el is aludtam. Edénycsörömpölésre és az orromba kúszó finom illatokra ébredtem. Görcsbe rándult a gyomrom, emlékeztetve rá, hogy ideje megtölteni. Lassan ültem fel, félve a hirtelen mozdulatoktól újra jelentkező fájdalomtól, de mintha elvágták volna, semmit sem éreztem. Kikászálódtam az ágyból, és a finom illatok felé indultam. Adam a konyhában épp levett a tűzhelyről egy gőzölgő edényt, aztán mosolyogva felém fordult.
- Épp időben, a vacsora tálalva, hölgyem.
Tányérra szedett egy adagot, majd kihúzott egy széket a megterített asztalnál, jelezve, hogy foglaljak helyet. Szótlanul ültem le, és vetettem rá magam az ételre olyan étvággyal, mely egy komplett asztaltársaságot is megszégyenített volna. Amikor az utolsó morzsa is eltűnt a tányéromról, elégedetten dőltem hátra.
- A legjobb paella, amit valaha ettem – néztem Adamre elismerően. – Köszönöm a vacsorát.
- Igazán nincs mit. Jobban érzed magad? – kérdezte aggodalmasan.
- Sokkal jobban – vágtam rá határozottan, mire elnevette magát.
- Könnyű téged boldoggá tenni – ugratott, erre én is elvigyorodtam. Hirtelen olyan távolinak tűnt az előző este, mintha meg sem történt volna a támadás. Aztán az Adam arcán lévő gödröcskékre tévedt a tekintetem, és az elém kúszó emlékkép hatására újra elkomorultam. Adam fürkészve figyelt engem a beálló zavart csendben, ami kezdett egyre kínosabbá válni, ezért inkább felálltam.
- Használhatnám a fürdőszobát? – néztem rá félénken. Nem szólt, csak bólintott, majd halkan hozzátette:
- A hálószoba melletti ajtó.

A fürdőszobába érve elővettem a kis szekrényből egy tiszta törölközőt, és levetkőztem, hogy lezuhanyozzak. Élvezettel hajtottam hátra a fejem, amikor az első forró vízcseppek elérték a bőröm. Ebben a pillanatban a zuhany alatt állva úgy éreztem, nem csak a testem tisztult meg. Miután végeztem, magamra tekertem a törölközőt, és ruháimmal a kezemben átsiettem a hálószobába. Benyitva meglepettség suhant át az arcomon, mikor észrevettem, hogy a szoba nem üres. Adam épp a szekrényt csukta be kezében néhány női ruhadarabot tartva. Érkezésemkor felém fordult, és leplezetlen csodálattal futtatta rajtam végig a tekintetét, majd zavartságomat érzékelve lesütötte a szemét.
- Próbáld fel ezeket, biztosan szívesebben vennél fel tiszta ruhát – nyújtotta felém a kupacot, azután tapintatosan magamra hagyott.
Némi fenntartással hajtogattam szét a ruhadarabokat, gyanítva, hogy amennyiben az édesanyjáé voltak, nem a legújabb divat szerint készültek, de a kétségeim alaptalannak bizonyultak. Kiválasztottam egy halványlila kötött tunikát a hozzá illő cicanadrággal, és belebújtam. Amikor kiléptem a szobából, halk gitárszóló csendült fel. A hátsó ajtó nyitva állt, ezért arra indultam el a hang forrását keresve, majd a verandára érve megláttam Adamet, ahogy kezében egy akusztikus gitárt tartva lehajtott fejjel ücsörög a fonott kerti székben. Hirtelen elhallgatott a zene, és Adam döbbent pillantásával találkozott a tekintetem. Értetlenségemet látva elmosolyodott, azután hellyel kínált a vele szemben lévő padon.
- Szereted a gitárzenét? – kérdezte még mindig a szemembe nézve.
- Mostanában nem hallgatok ilyesmit, de régebben szerettem – válaszoltam szemlesütve.
Reméltem, hogy nem kérdezi meg miért nem. Egy percig fürkészve figyelte az arcomat, aztán felsóhajtott, és ujjai elkezdtek játszani a húrokon. Gyönyörű, érzelmes dallam csendült fel, amit Adam olyan átéléssel adott elő, hogy beleborzongtam az élménybe. Hátradőltem a padon, és lehunyt szemmel élveztem a zenét. Annyira magával ragadott a lágy ritmus, hogy teljesen megfeledkeztem a külvilágról. Újra a múltban jártam. Felidéztem a Patrickkel töltött legkedvesebb emlékeket, a romantikus sétákat a parkban a kapcsolatunk elején, majd az első közös éjszakánkat fent a hegyekben, a szülei hétvégi házában. Elszorult a torkom, és éreztem, ahogy összeszorított pilláim közül kigördül egy könnycsepp. Mérgesen nyitottam ki a szemem és morzsoltam el remélve, hogy Adam nem látja meg, de a gondolatai neki is máshol jártak. Tekintete a távolba révedt, az arcán mély fájdalom tükröződött.
Csendesen felálltam, s a korláthoz lépve körbetekintettem a tájon. A ház egy kis dombon állt, gyönyörű kilátással az Elwha folyóra és a távolban meredező hegycsúcsokra. A festői környezet a halk gitárszóló zenei aláfestésével csak még jobban felerősítette a lelkemben érzett ürességet. Váratlanul elhallgatott a dal, majd néhány másodperc múlva megéreztem Adam kezét a vállamon.
- Indulnunk kell, későre jár. Vagy maradnál holnapig?
A puha és hívogató ágyra gondolva egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy itt töltöm az éjszakát, aztán emlékeztetve magam, hogy alig ismerem a mellettem álló férfit, elvetettem az ötletet.
- Menjünk – válaszoltam lemondóan. Miután Adam bezárta mögöttünk a házat, kezében a slusszkulccsal a Roverhez sétált, és kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját.
- Mi lesz a te kocsiddal? – néztem a fekete Mercedesre.
- Nem az enyém, Carlisle autója. Majd visszajövök érte – vonta meg a vállát a volánhoz ülve. – Jobb, ha én vezetek.

A hazafelé út csendesen telt, az ülésen hátradőlve időnként lopva Adamet fürkésztem, mert az volt az érzésem, hogy zavarban van a társaságomban. Sápadt, márványszerű arca most semmilyen érzelmet nem árult el, az utat figyelve fásultan tekintett maga elé. Bóbiskolásomból a kavics csikorgása riasztott fel, jelezve, hogy megérkeztünk. Adam a bejárathoz kísért, majd egy hosszú percig tétován fürkészet, mintha mondani akarna valamit. Hirtelen megmerevedett, kitágult orrcimpákkal beleszagolt a levegőbe, aztán arcán gonosz vigyorral újra felém fordult. Közelebb lépett, és jobb kezét lassan felemelve lágyan kisimított egy tincset az arcomból.
- Jó éjszakát, Kedves – suttogta egészen közel hajolva, szinte a fülembe, ám mire a dermedtségemből felocsúdtam, elhajtott az autómmal.
- Hol voltál? – csattant fel egy dühös hang, végképp felriasztva a kábulatból.
- Jake? – néztem álmélkodva a mérges arcra. – Mit keresel itt?
- Hol a fenében voltál? – ismételte meg a kérdést.
- Semmi közöd hozzá! – ripakodtam rá indulatosan.
- Vele voltál végig, igaz? – folytatta a kérdezősködést kitartóan.
- Nem, nem voltam végig vele, ha annyira tudni akarod – mondtam lemondóan. Úgy éreztem, nincs energiám a vitához. - De túl fáradt vagyok hozzá, hogy elmagyarázzam.
- Aggódtam, Claire – hajtotta le a fejét bűnbánóan. – Eltűntél két napra, a telefont nem vetted fel, és a mobilod is ki volt kapcsolva. Még Bella sem tudta, hol vagy – tette hozzá újra rám nézve. A szemeiben tükröződő féltés és szeretet a haragom utolsó morzsáját is elűzte belőlem.
- Jake… - suttogtam, és kezemmel szelíden végigsimítottam az arcán. – Ígérem, holnap elmesélek mindent, de engedj most lepihenni, rendben?
- Ezt értsem úgy, hogy holnap találkozunk? – kérdezte halvány mosollyal.
Beleegyezőn bólintottam, közben kihasználva pillanatnyi engedékenységét, rácsuktam az ajtót.


2010. április 23., péntek

9. A ragadozó



Szörnyű fejfájással ébredtem, az órára nézve megállapítottam, hogy iszonyatosan elaludtam. Az éjjel sokáig forgolódtam álmatlanul, így a késői óra ellenére sem éreztem magam kipihentnek. Mire összeszedtem magam, hogy végre elinduljak Port Angelesbe, dél volt. A fejfájás csillapító és a lehúzott ablakon beáramló friss levegő együttes jótékony hatásának köszönhetően sokkal jobban éreztem magam, így a kedvem is megjött a vásárláshoz. Port Angelesbe érve előhúztam a cetlit, amire felírtam az interneten kinézett üzlet címét, majd beírtam a GPS-be. Hamar odataláltam, és közvetlenül előtte parkolóhelyet is sikerült szereznem. A kirakatot szemlélve kétségeim támadtak, hogy megtalálom-e amit szeretnék, de ha már idáig eljöttem, bementem az üzletbe. Eltelt egy óra, végigválogattam az összes számításba jöhető darabot, de nem találtam semmi olyat, amit szívesen viselnék a bálon. Csupa rikító, közönségesnek ható vagy épp semmitmondó darab akadt a kezembe, és most először kezdtem sajnálni, hogy otthonról nem hoztam magammal néhány alkalmi ruhát. Már épp a kijárat felé indultam, amikor megláttam egy eldugott sarkot, ahol kusza összevisszaságban lógtak a ruhák az akasztókon, s egy eladó a raktárból épp újakat aggatott közéjük. Ebben a pillanatban megláttam a gurulós állványon, amit kerestem! Izgatottam siettem oda, és megragadtam a kiszemeltemet.
- Elnézést – szólítottam meg az eladót. – Ezt felpróbálhatnám?
- Természetesen – válaszolt. – Rögtön beárazom. Gyönyörű, iparművész darab, csak ez az egy van belőle – tette hozzá mosolyogva.
- Ó, akkor talán nem is az én méretem – méregettem aggodalmasan.
- Próbálja fel, szerintem jó lesz – biztatott a lány, így reménnyel telve indultam a fülke felé.

Kapkodva bújtam ki a farmeromból és a felsőmből, majd amikor felhúztam a ruhát, rögtön éreztem, hogy tökéletesen simul az alakomra. Kiléptem a fülkéből, hogy a szemben lévő egész falat betöltő tükörben szemügyre vegyem magam, és elégedetten elmosolyodtam. A ruha álomszép volt, a pont megfelelően mély szív alakú dekoltázsa esztétikusan hangsúlyozta ki melleimet. A derékban karcsúsított, lefelé enyhe harang alakban bővülő, rafinált redőkbe rendezett szabása révén az alakom szinte légiesnek hatott, amit a fehérből türkiz- majd legalul zafírkékbe hajló színátmenet csak tovább fokozott. Bonyolult indákba szőve folytak egymásba a színek, mindenütt ezüstszálakkal keveredve, melyeken kristályok szikráztak. Vékony ezüstpántok futottak végig a vállamon, hátul keresztezve egymást, amelyekre a mély, egész hátat szabadon hagyó, a derékvonalban végződő kivágás miatt volt szükség. Bár nagy testfelületet hagyott szabadon - a hátam gyakorlatilag csupasz volt -, mégsem tűnt közönségesnek, épp ellenkezőleg, hihetetlenül elegánsnak hatott. Valami mégis hiányzott.
- Kisasszony, ez a stóla a raktárban maradt, ez is a ruhához tartozik – nyújtott felém az eladó egy áttetsző, szintén ezüstszálakkal átszőtt türkizkék organza sálat.
A vállamon kicsit lecsúsztatva magamra terítettem, azután elégedetten fordultam körbe. Tökéletes, suttogtam, és gyorsan átöltöztem. A kasszánál megkérdeztem a pénztárost, tud-e ajánlani a közelben egy cipőboltot, majd megkönnyebbülve lélegeztem fel, amikor a majdnem szemben lévő kirakatra mutatott. Beakasztottam a ruhát a kocsi hátsó ülésére, és átsiettem a cipőboltba. Szerencsém volt, rögtön kiszúrtam egy a ruhához tökéletesen illő, kristályokkal kirakott, ezüstszínű, magas sarkú félcipőt, amihez találtam hozzá tökéletesen passzoló apró táskát is az üzletben. Elégedetten ültem vissza a kocsiba azon töprengve, hogy mit lehet még csinálni egyedül a városban. Végül úgy döntöttem, megebédelek valahol, azután beülök egy moziba.

A gyomrom korgással figyelmeztetett, hogy ne várjak sokáig az ebéddel, így nem teketóriáztam, az első KFC-nél lefordultam az útról. Szerencsémre ebédhez már késő volt, az esti rohamhoz pedig még korán, ezért nem kellett sokáig várnom a sorban. Megpakolt tálcával és egy programfüzettel telepedtem le az ablaknál álló asztalok egyikéhez. Elgondolkozva lapozgattam a moziműsort, fogalmam sem volt róla, épp mit játszanak. Amiben biztos voltam, hogy romantikus filmet vagy drámát semmiképp nem akarok megnézni. Régebben szerettem ezt a műfajt, de azóta sok minden megváltozott… Végül a Fast and Furious 4 mellett döntöttem, ami egy tuningolt autókkal, illegális versenyekkel, és minimális romantikus szállal körített akciófilm sorozat negyedik része volt. Pontosan nekem való mosolyodtam el, majd a füzetet összecsukva a kijárat felé indultam.

Magamban dohogva igyekeztem a mozi felé, csak a bejárattól messze, egy eldugott kis utcában sikerült parkolóhelyet találnom, ezért aggodalmasan gondoltam arra, vajon meglesz-e még az autóm, mire visszaérek. Remek, mérgelődtem tovább, amikor megláttam a jegypénztár előtt kígyózó sort. Úgy látszik, az egész város ezt a péntek délutánt választotta a mozizáshoz. Beálltam a zömében hímnemű tömeg közé, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a felém vetett flörtölő pillantásokat. Tizenöt-húsz perccel később már a jeggyel a kezemben ácsorogtam tovább, várva, hogy beengedjenek a terembe. Unottan nézelődtem, amikor összeakadt a tekintetem a sarokban álló háromfős társaság egyik tagjával. Fél kézzel hanyagul támaszkodott a falnak, miközben gátlástalanul méregetett. Rövid, felnyírt fekete haja alatt mélyen ülő, bozontos szemöldökkel keretezett szúrós szemek bámultak rám, széles és lapos orra - valószínűleg egy régi törés következtében - kissé el volt ferdülve. Rám villantotta fogait, de semmi kedvesség nem volt ebben a mosolyban. Beleborzongtam a veszélyesnek tűnő vigyorba. Széles járomcsontja, álla és tetovált, bikaszerű nyaka alatt hatalmas izmok duzzadtak, amitől az egész férfi robusztusnak tűnt. Volt valami ragadozószerű abban, ahogy sötéten ott állva engem bámult, mintha épp a prédáját mérné fel. Türelmetlenül az órámra néztem, szerettem volna végre beleolvadni a kényelmes székbe, hogy a filmre koncentrálhassak.
- Késik a barátod? – szólt oda mély, rekedtes hangján a tetovált fickó.
Nem válaszoltam, csak vetettem rá egy lesújtó pillantást, és néhány lépéssel odébb sétáltam. Nem értettem, miért van rám ilyen feszélyező hatással tolakodó viselkedése, hiszen máskor is kerültem már hasonlóan kellemetlen helyzetbe, de egy vállrándítással mindig elintéztem a dolgot. Megkönnyebbülve lélegeztem fel, amikor a jegyszedő végre elkezdte beengedni a tömeget. Lesétálva a sorok között elfoglaltam a helyemet, azután lehunyt szemmel, elégedetten dőltem hátra. Hirtelen megint rossz érzés fogott el, ezért a teremben körbepillantva keresni kezdtem nyugtalanságom okát. A mögöttem lévő sor bal oldalán felfedeztem az előbbi kellemetlen alakot és két társát, épp felém néztek, aztán az egyik felröhögött, mire elöntött a düh. Legszívesebben felugrottam volna, hogy kiszaladjak, de erőt véve magamon újra hátradőltem. Végre sötét lett és elkezdték vetíteni a filmet, így néhány perc múlva már teljesen kiment a fejemből a sötét alak. A felvillanó képkockák keltette deja vu visszarepített az időben, újra átéltem a versenyeken érzett izgalmat, feszültséget és szabadságot. Úgy éreztem, bármire képes vagyok, még arra is, hogy visszakapjam a régi önmagam. A film végén töprengve sodródtam a tömeggel a kijárat felé, majd a hűvös levegőre érve még midig a gondolataimba mélyedve indultam el a kihalt utca felé, ahol az autómat hagytam. Így fordulhatott elő, hogy nem figyeltem fel az engem követő léptek zajára. Miközben a kocsimhoz érve a táskámban kotorásztam a kulcs után, töprengésemből felriadva ijedten ugrottam egyet, amikor közvetlenül a hátam mögött hallottam meg a rekedtes hangot.
- Keresel valamit vagy valakit? Megtaláltad – lihegte a fülembe kényelmetlen közelségből.
Meg akartam fordulni, hogy legalább esélyem legyen a védekezésre, de a tarkómba hasító fájdalom lebénított, és elsötétült előttem a világ.