Reggel kipihenten ébredve nyomtam le az ébresztőórát, és elégedett mosollyal öltöztem fel. Végre sikerült átaludnom az éjszakát és az álmok is elkerültek. Ma később kezdődtek az óráim, így nem kellett újra átélnem a kíváncsi pillantásokat a zsúfolásig megtelt iskolaudvaron. A délelőtt is hamar elröppent, ezáltal igazán jól indult a nap. Az ebédlőbe érve elkapott a szorongás, és reméltem, hogy ma nem fog Cullenék asztalához invitálni senki. Egyedül akartam lenni, de még fel sem emeltem a tálcámat, máris meghallottam Adam bársonyos hangját.
- Ugye ma is csatlakozol hozzánk? – kérdezte kedvesen, én meg képtelen voltam nemet mondani. Megadóan sétáltam vele a többiekhez, aztán a felkínált székbe roskadtam.
- Sziasztok! – köszöntem. – Adam meginvitált, nem bánjátok? - Rosalie kivételével ismét mindenki megrázta a fejét.
- Jacob keresett tegnap délután – fordult felém Bella.
- Nem voltam otthon – válaszoltam szemlesütve.
- Kicsit aggódott, mert látta, hogy az autó a ház előtt áll – folytatta.
- Elmentem sétálni – hazudtam szégyenkezve. – Sosem láttam még ilyen gyönyörű erdőt.
- Nem félsz egyedül? – kérdezte Adam. Közben láttam, hogy vívódik, de végül mégis kibökte. – Elkísérnélek egyszer.
- Nem félek semmitől – mosolyogtam rá, bár magamban hozzátettem: csak az érzelmektől és az emlékektől. Nem reagáltam a meghívásra, bízva abban, hogy nem fogja erőltetni. Szemem sarkából érzékeltem, hogy Edward töprengve néz rám, amitől egészen zavarba jöttem. Ismét úgy éreztem, mintha a vesémbe látna.
- Claire, Te is jössz a bálba? – törte meg Alice a beállt csendet.
- Milyen bál? – néztem rá zavartan, mert fogalmam sem volt róla, miről beszél.
- Gólyabál. Tudod, az elsősök tiszteletére. Jövő szombaton lesz.
- Nem hiszem – ráztam meg a fejem.
- De hát miért? – kiáltott fel. – Errefelé úgysincs túl sok szórakozási lehetőség.
- Jó, majd gondolkodom rajta – egyeztem bele, hogy szabaduljak a további kérdésektől, aztán felálltam.
Sietősen lépkedtem a rajzterem felé, közben végig azon gondolkodtam, miért érdeklődnek irántam annyira Cullenék. Csak második nap tartózkodtam az iskolában, de ezalatt észrevettem, hogy senkivel sem keresik a kapcsolatot rajtam kívül, ráadásul úgy éreztem, velük is mindenki távolságtartóan viselkedik. Nem értettem az okát, én nem találtam őket taszítónak. Óra közben végig ezen elmélkedtem, próbáltam rájönni a titok nyitjára, de nem jártam sikerrel. Amikor megszólalt a csengő, összerezzentem a gondolatra, hogy ismét egy üres délután elé nézek.
- Miss Sinclair! – állított meg Mr. Cooper a folyóson. – Bizonyára értesült róla, hogy jövő hét szombatra iskolabált szervezünk. Szeretném, ha el tudna jönni, mert pontosan egy ilyeb fiatalos felügyelőre lenne szükségünk.
- Természetesen, Mr. Cooper – bólintottam megadóan. Indultam volna tovább, de a kezembe nyomott egy névsort.
- Összejött még egy csoport, így már csak a pénteki napja lesz szabad.
- Rendben, köszönöm – vettem át tőle, azután sietősen távoztam.
Remek, semmi sem hiányzott jobban, mint ez a bál, dohogtam magamban a parkoló felé tartva, közben a kezembe nyomott papírt átfutva felfigyeltem a listán Adam, Edward és Alice Cullen nevére. A lapról felpillantva megtorpantam, amikor észrevettem, hogy Jake támaszkodik lezserül a Rover ajtajához.
- Szia Jake! – köszöntem lazán.
- Kerestelek tegnap – mondta megrovón.
- Sétálni voltam – ismételtem meg a bevált hazugságot. Kétkedést láttam a szemeiben, amitől hirtelen feszült lettem. Itt mindenki átlát rajtam?
- Ezt a furgonban hagytad – nyújtotta át a vázlatfüzetemet.
- Kösz, de odaadhattad volna Bellának is, ezért nem kellett volna ide jönnöd – vetettem oda flegmán. Az arcán átsuhanó felhőből láttam, hogy megbántottam.
- Honnan tudod, hogy találkoztam Bellával? – kérdezte ravaszkás vigyorral, mire alig tudtam elfojtani a szitkozódást, amiért elszóltam magam. Válasz nélkül nyitottam ki a kocsi ajtaját, hogy beszálljak, de megragadott..
- Claire, mi a baj? – nézett rám kétségbeesetten. – Miért vagy velem ilyen ellenséges?
A kérdést válasz nélkül hagyva megráztam a fejem, és kihúztam a karom a szorításából. Tekintetét kerülve ültem be, majd indítottam. A visszapillantó tükörben még láttam, ahogy szomorúan megcsóválja a fejét.
Hazafelé beugrottam vásárolni az élelmiszerboltba, remélve, hogy a hétköznapi elfoglaltság kicsit helyrebillent, de otthonomhoz érve még mindig feszült voltam. Idegesen járkáltam a házban, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Végül nem bírtam tovább, kirohantam a kocsihoz, és padlógázzal kilőttem a felhajtóról. Mindegy volt merre megyek, csak el innen Forksból, ahol hirtelen annyira elveszettnek éreztem magam. Élveztem, ahogy a leengedett ablakon keresztül az arcomba csap a szél, hangosan üvölt a lejátszóból a zene - a mélynyomóból szóló basszus a dobhártyámban verte a ritmust -, és elönt a mérhetetlen szabadság érzése. Úgy éreztem, képes lennék egészen New Yorkig vezetni egyhuzamban. Aztán meghallottam apám hangját a gondolataimban: Mit csinálsz, Claire? Megígérted… Tudtam, hogy csak a képzeletem játszik velem, de annyira valóságos volt a kétségbeesés a hangjában, hogy beletapostam a fékbe, és félreálltam. Percekig bámultam meredten magam elé, harcoltam a feltörni készülő érzelmeimmel, aztán sikerült újabb sor téglát építenem a lelkem köré emelt falon. Mikor végre lenyugodtam, nehéz szívvel indultam vissza az otthonom felé.
Másnap szikrázó napsütésre ébredtem, ami a hangulatomon is sokat dobott. Az iskolához érkezve mindenütt napfürdőző diákokat láttam, amitől kedvem lett volna nekem is leheveredni a fűbe. Az idillnek a csengő könyörtelen hangja vetett véget, így a tömeggel együtt siettem én is a saját termem felé. Óráimon még az alapoknál tartottunk, ezért ma sem kötöttem le a gondolataimat teljesen, de a verőfénynek köszönhetően ezúttal nem voltak olyan borúsak. Délben az ebédlőbe lépve azonnal feltűnt, hogy Cullenék asztala üres, ezért megkönnyebbült sóhajjal ültem le. Elégedetten láttam neki a tányéromra halmozott finomságoknak, amikor Bella hangját hallottam a hátam mögül.
- Claire, mi van közted és Jacob között?
- Ezt hogy érted? Barátok vagyunk, semmi több – válaszoltam kimérten.
- Nézd, semmi közöm hozzá, de véletlenül hallottam a tegnapi meglehetősen heves beszélgetéseteket, és nekem úgy tűnt, hogy valamin veszekedtetek.
- Csak rossz napom volt – mormogtam a tányéromba, és kezdtem egyre bosszúsabbnak érezni magam. Miért érdekli Bellát, hogy milyen kapcsolat van köztünk? Féltékeny lenne? Magamon éreztem a tekintetét, hallottam, hogy mély levegőt vesz, mintha valamit még mondani akarna, de végül elment. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, semmi kedvem nem volt a lelkizéshez, különösen, ha az velem is kapcsolatos. Ez a kis incidens sikeresen visszahozta a tegnapi feszültségemet, alig vártam, hogy végezzek és hazamehessek.
Otthon persze megint nem tudtam mit kezdeni a rám törő csenddel. Bekapcsoltam a laptopot és elolvastam apám újabb levelét, amihez mellékelt még néhány saját készítésű képet a környékről. Az egyiken felfedeztem azt a sziklát, amiről ugrottunk, s hirtelen tudtam, hogy ez kell nekem. Arra az adrenalinra van szükségem, amit az ugrás szabadít fel, ami olyan, mint a drog, ha egyszer belekóstolsz, mindig vágyni fogsz rá. Villámgyorsan átöltöztem, és máris a kocsiban ülve hallgattam a kedvenc zenéimet a szikla felé tartva. Csak remélni mertem, hogy ezúttal egyedül leszek. Felérve minden szorongásom elmúlt, amikor láttam, hogy rajtam kívül senki sincs a környéken. Elsétáltam a szikla széléig, lenéztem a mélybe, majd izgatott borzongással telve levetkőztem. Csak a trikóm és az alsóm maradt rajtam, emlékezve a jéghideg vízre. Vettem néhány mély levegőt, aztán nekifutásból ugrottam. Leírhatatlan érzés fogott el, egészen másfajta, mint legutóbb. Most már tudtam, mire számítsak és azt is, hogy senki sincs itt, aki segíthetne, ha valami balul sül el. Hatalmas robbanással hasított bele a testem a víztömegbe, egy percre szinte megbénultam a napsütés után jegesnek ható víztől. Hagytam, hogy vigyen a lendület, majd tempózni kezdtem a felszín felé. Mielőtt felértem volna, éreztem, hogy valaki megragad, és magával húz. Felbukkanva a levegőre Jake dühös arca tolakodott a látóterembe.
- Claire, mi volt ez? Megőrültél?
- Semmi bajom, csak ugrottam egyet – válaszoltam kimérten, miközben a part felé úsztam. Jake persze megelőzött, és már ott várt rám. Ki akartam kerülni, de elkapta a karom, aztán magához húzott.
- Claire, én azt hittem…
Nem fejezte be a mondatot, de a hangjából áradt az aggodalom, és pontosan tudtam, mit akart mondani. Az arca most ellágyult, a melegbarna szemeibe nézve elakadt a szavam. Lassan felemelve a kezét lágyan végigsimított az arcomon - az érintése nyomán forrónak éreztem a bőrömet, ezért ösztönösen közelebb húzódtam hozzá.
- Claire – suttogta még jobban magához húzva. Annyira közel, hogy amikor a testünk végül összeért, beleremegtem az érzésbe.
Várakozón megnyaltam a számat, amitől szikra gyúlt a szemében, és az arca lassan közelített felém. Amikor végre megéreztem puha ajkát az ajkamon, minden önuralmam elveszett. Jobb kezemmel a tarkóját simogatva húztam szinte magamba. Mohón vágytam a csók folytatására. A puha, tapogatózó ajkak egyre követelőzőbbek lettek, nyelvét már a számban éreztem, és érzéki sóhajjal viszonoztam. Csípőjét szorosan hozzám préselte, mire hirtelen elöntött a forróság. Claire, mit csinálsz, sikoltotta egy hang a fülemben, és mintha kígyó mart volna meg, hirtelen ledermedtem, aztán a következő percben kezem a mellkasára téve próbáltam magamtól eltaszítani.
- Jake, engedj el! – kértem fejemet félrefordítva, aztán amikor nem lazított a szorításán, már kiabáltam. – Nem hallod, hogy engedj el? Ezt nem szabad, én nem akarom!
- Claire, miért mondod ezt? – kérdezte halkan. – Ugyanúgy akartad, ugyanúgy élvezted, mint én, ne tagadd!
- Csak elragadott a hév. Nekem ez a csók semmit sem jelentett – mondtam kíméletlenül, de közben nem mertem a szemébe nézni.
- Biztos vagy benne? – kérdezte síri hangon. Szinte ellökött magától.
Szótlanul bólintottam, majd a megtört fiúnak hátat fordítva elkezdtem szaladni felfelé, ahol a kocsit hagytam. Mialatt ölelkeztünk az ég beborult, és a fákon koppanó cseppek jelezték, hogy rögtön elkezd esni az eső. Mire a kocsihoz értem a könnyeim is eleredtek, így az eső cseppjeivel keveredve folytak végig az arcomon. Vizes trikómat lehúzva gyorsan belebújtam a pulcsimba, és épp a nadrágomat rángattam fel, amikor megéreztem, hogy nem vagyok egyedül.
- Ezt máskor is szívesen megnézném – hallottam meg Paul kaján hangját, ami fájdalmas arckifejezésemet meglátva azonnal ellágyult. - Minden rendben, Kislány?
Bólintottam, majd beszálltam a kocsiba, de a kezem annyira remegett, hogy képtelen voltam beindítani. Hallottam, hogy nyílik az ajtó.
- Hazaviszlek – mondta Paul kedvesen, mégis ellentmondást nem tűrően, aztán gyengéden átemelt a másik ülésre. Az úton nem szólt többet, amiért hálás voltam.
Önkívületben bámultam ki az ablakon, közben minden erőmmel igyekezve visszatartani a kicsordulni készülő könnycseppeket. A ház előtt megállva elrebegtem egy halk köszönömöt, majd berohantam. Gyűlöltem magam azért, amit tettem, hogy nem tudtam uralkodni a szenvedélyemen és hagytam, hogy megtörténjen. Annyira vágytam arra a csókra, mint talán még semmire, pedig tudtam, hogy nem lehet folytatása. Jake nem ilyen lányt érdemel, mint én, és én sem engedhetem meg magamnak, hogy még egyszer összetörjek. Azért jöttem ide, hogy a lelkem romjait összekaparjam, nem azért, hogy a megmaradt darabokat is elveszítsem.
Aznap éjjel újra rám talált a jól ismert rémálom, ám ezúttal nem jött a sikolyomra farkasüvöltés válaszul.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése