10. Ház a folyónál

Résnyire nyitott szemmel, kábán ültem fel az ágyban, és körbetekintve rémülten észleltem, hogy egy idegen szobában fekszem.

- Felébredtél? – hallottam az ajtóból, mire ijedten összerezzentem, majd megpillantva Adam jól ismert arcvonásait, megnyugodtam.

- Mi történt? Hol vagyok? Hogy kerülsz ide? – kérdeztem.

- Nincs több kérdés? – mosolyodott el halványan, s felém lépett. 

- Nem emlékszel semmire?

- Nem… - válaszoltam homlokráncolva, aztán hirtelen beugrott minden. A mozi, a ragadozóarcú tagbaszakadt fickó, és az éles fájdalom, amikor az autónál a kulcsot kerestem.

- Megtámadtak és leütöttek – erősítette meg az emlékeimet Adam.

- De mi történt utána? Hogy kerültem ide? - tettem fel újra a kérdéseket.

- Pont akkor hajtottam el a mozi előtt, amikor láttalak kijönni, majd azt is, hogy három tagbaszakadt alak követni kezd. Leparkoltam, és utánad eredtem. Épp az autódba akartak betuszkolni, aztán ki tudja milyen ocsmányságot csináltak volna, de szerencsére időben érkeztem. Elintéztem őket, azután ide hoztalak. Ez a szüleim háza volt, itt éltem, mielőtt… - homályosult el a tekintete. – Mielőtt Carlisle és Esme örökbe fogadtak.

- Elintézted őket? – néztem végig homlokráncolva vékony testalkatán. A tetovált fickó egymaga kétszer akkora volt, mint Adam, ráadásul ők hárman voltak.

- A méret nem minden – mondta halkan, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Meglepetésszerű volt a támadásom, nem számítottak rám.

Kétkedve fogadtam a magyarázatot, de a fejembe hasító fájdalom elvette a kedvem a további kérdezősködéstől. Kimerülten hanyatlottam vissza a párnámra.

- Kérhetek egy fájdalomcsillapítót? – suttogtam. Adam bólintott, majd egy perc múlva a gyógyszerrel és egy pohár vízzel tért vissza. Bevettem, aztán óvatosan megemelve a fejem sérülést keresve simítottam végig tarkómon.

- Nem tört be a fejed, kézéllel ütött rád ekkorát. Nem okoz fejsérülést, csak eszméletvesztést. Úgy látszik, pontosan tudta hova és milyen erővel kell lesújtani – magyarázta Adam. - Próbálj meg aludni még egy kicsit, utána jobban leszel. Ha felébredtél hazaviszlek, azután nem ártana, ha Carlisle megvizsgálna, nem kaptál-e agyrázkódást.

Beletörődve húztam magamra a takarót, majd az oldalamra fordulva néhány másodperc múlva el is aludtam. Edénycsörömpölésre és az orromba kúszó finom illatokra ébredtem. Görcsbe rándult a gyomrom, emlékeztetve rá, hogy ideje megtölteni. Lassan ültem fel, félve a hirtelen mozdulatoktól újra jelentkező fájdalomtól, de mintha elvágták volna, semmit sem éreztem. Kikászálódtam az ágyból, és a finom illatok felé indultam. Adam a konyhában épp levett a tűzhelyről egy gőzölgő edényt, aztán mosolyogva felém fordult.

- Épp időben, a vacsora tálalva, hölgyem.

Tányérra szedett egy adagot, majd kihúzott egy széket a megterített asztalnál, jelezve, hogy foglaljak helyet. Szótlanul ültem le, és vetettem rá magam az ételre olyan étvággyal, mely egy komplett asztaltársaságot is megszégyenített volna. Amikor az utolsó morzsa is eltűnt a tányéromról, elégedetten dőltem hátra.

- A legjobb paella, amit valaha ettem – néztem Adamre elismerően. – Köszönöm a vacsorát.

- Igazán nincs mit. Jobban érzed magad? – kérdezte aggodalmasan.

- Sokkal jobban – vágtam rá határozottan, mire elnevette magát.

- Könnyű téged boldoggá tenni – ugratott, erre én is elvigyorodtam. Hirtelen olyan távolinak tűnt az előző este, mintha meg sem történt volna a támadás. Aztán az Adam arcán lévő gödröcskékre tévedt a tekintetem, és az elém kúszó emlékkép hatására újra elkomorultam. Adam fürkészve figyelt engem a beálló zavart csendben, ami kezdett egyre kínosabbá válni, ezért inkább felálltam.

- Használhatnám a fürdőszobát? – néztem rá félénken. Nem szólt, csak bólintott, majd halkan hozzátette:

- A hálószoba melletti ajtó.

A fürdőszobába érve elővettem a kis szekrényből egy tiszta törölközőt, és levetkőztem, hogy lezuhanyozzak. Élvezettel hajtottam hátra a fejem, amikor az első forró vízcseppek elérték a bőröm. Ebben a pillanatban a zuhany alatt állva úgy éreztem, nem csak a testem tisztult meg. Miután végeztem, magamra tekertem a törölközőt, és ruháimmal a kezemben átsiettem a hálószobába. Benyitva meglepettség suhant át az arcomon, mikor észrevettem, hogy a szoba nem üres. Adam épp a szekrényt csukta be kezében néhány női ruhadarabot tartva. Érkezésemkor felém fordult, és leplezetlen csodálattal futtatta rajtam végig a tekintetét, majd zavartságomat érzékelve lesütötte a szemét.

- Próbáld fel ezeket, biztosan szívesebben vennél fel tiszta ruhát – nyújtotta felém a kupacot, azután tapintatosan magamra hagyott.

Némi fenntartással hajtogattam szét a ruhadarabokat, gyanítva, hogy amennyiben az édesanyjáé voltak, nem a legújabb divat szerint készültek, de a kétségeim alaptalannak bizonyultak. Kiválasztottam egy halványlila kötött tunikát a hozzá illő cicanadrággal, és belebújtam. Amikor kiléptem a szobából, halk gitárszóló csendült fel. A hátsó ajtó nyitva állt, ezért arra indultam el a hang forrását keresve, majd a verandára érve megláttam Adamet, ahogy kezében egy akusztikus gitárt tartva lehajtott fejjel ücsörög a fonott kerti székben. Hirtelen elhallgatott a zene, és Adam döbbent pillantásával találkozott a tekintetem. Értetlenségemet látva elmosolyodott, azután hellyel kínált a vele szemben lévő padon.

- Szereted a gitárzenét? – kérdezte még mindig a szemembe nézve.

- Mostanában nem hallgatok ilyesmit, de régebben szerettem – válaszoltam szemlesütve.

Reméltem, hogy nem kérdezi meg miért nem. Egy percig fürkészve figyelte az arcomat, aztán felsóhajtott, és ujjai elkezdtek játszani a húrokon. Gyönyörű, érzelmes dallam csendült fel, amit Adam olyan átéléssel adott elő, hogy beleborzongtam az élménybe. Hátradőltem a padon, és lehunyt szemmel élveztem a zenét. Annyira magával ragadott a lágy ritmus, hogy teljesen megfeledkeztem a külvilágról. Újra a múltban jártam. Felidéztem a Patrickkel töltött legkedvesebb emlékeket, a romantikus sétákat a parkban a kapcsolatunk elején, majd az első közös éjszakánkat fent a hegyekben, a szülei hétvégi házában. Elszorult a torkom, és éreztem, ahogy összeszorított pilláim közül kigördül egy könnycsepp. Mérgesen nyitottam ki a szemem és morzsoltam el remélve, hogy Adam nem látja meg, de a gondolatai neki is máshol jártak. Tekintete a távolba révedt, az arcán mély fájdalom tükröződött.

Csendesen felálltam, s a korláthoz lépve körbetekintettem a tájon. A ház egy kis dombon állt, gyönyörű kilátással az Elwha folyóra és a távolban meredező hegycsúcsokra. A festői környezet a halk gitárszóló zenei aláfestésével csak még jobban felerősítette a lelkemben érzett ürességet. Váratlanul elhallgatott a dal, majd néhány másodperc múlva megéreztem Adam kezét a vállamon.

- Indulnunk kell, későre jár. Vagy maradnál holnapig?

A puha és hívogató ágyra gondolva egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy itt töltöm az éjszakát, aztán emlékeztetve magam, hogy alig ismerem a mellettem álló férfit, elvetettem az ötletet.

- Menjünk – válaszoltam lemondóan. Miután Adam bezárta mögöttünk a házat, kezében a slusszkulccsal a Roverhez sétált, és kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját.

- Mi lesz a te kocsiddal? – néztem a fekete Mercedesre.

- Nem az enyém, Carlisle autója. Majd visszajövök érte – vonta meg a vállát a volánhoz ülve. – Jobb, ha én vezetek.

A hazafelé út csendesen telt, az ülésen hátradőlve időnként lopva Adamet fürkésztem, mert az volt az érzésem, hogy zavarban van a társaságomban. Sápadt, márványszerű arca most semmilyen érzelmet nem árult el, az utat figyelve fásultan tekintett maga elé. Bóbiskolásomból a kavics csikorgása riasztott fel, jelezve, hogy megérkeztünk. Adam a bejárathoz kísért, majd egy hosszú percig tétován fürkészet, mintha mondani akarna valamit. Hirtelen megmerevedett, kitágult orrcimpákkal beleszagolt a levegőbe, aztán arcán gonosz vigyorral újra felém fordult. Közelebb lépett, és jobb kezét lassan felemelve lágyan kisimított egy tincset az arcomból.

- Jó éjszakát, Kedves – suttogta egészen közel hajolva, szinte a fülembe, ám mire a dermedtségemből felocsúdtam, elhajtott az autómmal.

- Hol voltál? – csattant fel egy dühös hang, végképp felriasztva a kábulatból.

- Jake? – néztem álmélkodva a mérges arcra. – Mit keresel itt?

- Hol a fenében voltál? – ismételte meg a kérdést.

- Semmi közöd hozzá! – ripakodtam rá indulatosan.

- Vele voltál végig, igaz? – folytatta a kérdezősködést kitartóan.

- Nem, nem voltam végig vele, ha annyira tudni akarod – mondtam lemondóan. Úgy éreztem, nincs energiám a vitához. - De túl fáradt vagyok hozzá, hogy elmagyarázzam.

- Aggódtam, Claire – hajtotta le a fejét bűnbánóan. – Eltűntél két napra, a telefont nem vetted fel, és a mobilod is ki volt kapcsolva. Még Bella sem tudta, hol vagy – tette hozzá újra rám nézve. A szemeiben tükröződő féltés és szeretet a haragom utolsó morzsáját is elűzte belőlem.

- Jake… - suttogtam, és kezemmel szelíden végigsimítottam az arcán. – Ígérem, holnap elmesélek mindent, de engedj most lepihenni, rendben?

- Ezt értsem úgy, hogy holnap találkozunk? – kérdezte halvány mosollyal.

Beleegyezőn bólintottam, közben kihasználva pillanatnyi engedékenységét, rácsuktam az ajtót.