8. A vallomás

Annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy észre sem vettem mennyire elszaladt az idő. Már rég a teremben kellett volna lennem az új csoportomat fogadva, de még mindig az iskola előtti padon ücsörögtem üres tekintetekkel meredve az ölemben lévő jegyzeteimre. A tompa zsivajba hasító csengetés hangjára előbb felugrottam, majd rohanni kezdtem, ahogy csak bírtam. Ahogy vártam, én érkeztem utolsónak, már mindenki a helyén ült. Bemutatkoztam, aztán a névsor felolvasása közben megismerkedtem a csoport összes tagjával. Várakozásommal ellentétben meglehetősen eseménytelenül telt el a foglalkozás. Néha elkaptam Adam fürkésző pillantását, de a viselkedésében nem volt semmi kirívó. Az ebédlőbe Alice és Adam társaságában léptem be, ezért adódott, hogy újra Cullenék asztalához csatlakozom. Röviddel utánunk Bella és Edward is megérkezett. Ma kimaradtam a beszélgetésből, és úgy tűnt a többiek is észrevették, hogy nem vagyok túl jó hangulatban, mert nem erőltették a dolgot. Már épp indulni készültem, amikor Alice felém fordult.

- Tudod már, hogy mit veszel fel a bálra?

- Nem, egyelőre fogalmam sincs – válaszoltam meglepetten. Vajon honnan tudja, hogy én is megyek?

- Idén klasszikus bál lesz, ez olyan izgalmas! – csiripelte izgatottan. – Segítek ruhát választani, ha gondolod – tette hozzá elragadó mosollyal.

- Oké, észben tartom – pislogtam zavartan, miközben helyére toltam a székem.

Nem értettem, hirtelen miért ragaszkodik Alice annyira a társaságomhoz. Sosem voltam az a típus, aki minden ruhavásárláshoz összecsődíti a barátnőket, hogy aztán hosszú órákat töltsenek el válogatással a különböző üzletekben. Általában pontosan tudtam, mit szeretnék, határozott ízlésem volt, amibe nem tűrtem beleszólást. Nem arról volt szó, hogy nem kedveltem Alice-t, vagy nem tartottam jó ízlésűnek, sőt! Kifinomult érzéke volt a divathoz, ezt már a legelső alkalommal megállapítottam, csak egyszerűen nem vágytam most társaságra. Talán holnap megnézem a választékot Port Angelesben, úgyis szabadnapom van az iskolában.

A foglalkozás második felében kénytelen voltam megállapítani, hogy Cullenéknek semmi szükségük nincs az én rajzoktatásomra. Olyan kifinomult érzékkel ábrázolták mindhárman az aznapi feladatnak szánt csendéletet, hogy gyanakvással telve gondolkodtam el azon, vajon miért jelentkeztek hozzám. A csengő hangja riasztott fel töprengésemből, amit megkönnyebbült sóhajjal nyugtátam. Hazafelé eszembe jutott, hogy nem adtam még vissza Emily ruháit, így meg is volt a délutáni programom. Lepakoltam a vázlataimat, hónom alá csaptam Em kölcsönkapott cuccait, és remélve, hogy Samet nem találom otthon, az erdei házikóhoz indultam.

- Emily, itt vagy? – kopogtattam be az ajtón érkezésem követően.

- Gyere be, Claire – tárta szélesre a bejáratot mosolyogva. - Mi szél hozott erre?

- Visszahoztam a ruháidat – nyújtottam felé a csomagot. – Köszönöm, hogy kisegítettél. Természetesen kimostam őket.

- Ó, már el is feledkeztem róluk – nevetett kedvesen, és friss süteménnyel kínált. Leültem az asztalhoz, miközben figyeltem, ahogy sürög-forog a konyhában. Betett egy másik tepsit a sütőbe, majd leült velem szemben.

- Ne haragudj Samre a múltkori nyers viselkedése miatt. Nehezen viseli az idegeneket, de ha jobban megismered, meg fogod kedvelni. Ő igazán jó ember.

- Semmi gond, néha én is tüskés vagyok – forgattam a szemeimet, mire elnevette magát.

- El sem tudom képzelni rólad! – nézett rám kétkedve, aztán zavartan elhallgatott. - Claire… kérdezhetek valami személyeset?

- Igen, persze – válaszoltam feszengve, mert előre rettegtem a vélhetően kínos témától.

- Miért vagy ennyire zárkózott? – tette fel a kérdést félénken. – Úgy értem, miért nem engeded, hogy Jake… – elharapta a mondat végét.

- Nem hiszem, hogy különösebben az lennék – védekeztem, de pontosan tudtam, hogy ez nem igaz.

- Amikor itt voltatok, azt mondtad, hogy Jake és te csak barátok vagytok. Biztos vagy benne, hogy ezt ő is így érzi? – folytatta a faggatást.

- Nem tudom, Jake mit gondol, vagy érez – mondtam halkan, és gondolatban hozzátettem, hogy még a saját érzéseimmel sem vagyok tisztában.

- Claire – fogta meg a kezem Emily, kényszerítve rá, hogy a szemébe nézzek. – Jake szeret téged, és tudom, illetve látom, hogy te sem vagy közömbös iránta. Miért vagy vele ilyen elutasító?

- Nem. Jake Bellát szereti – ráztam meg a fejem. – Talán inkább vele kellene beszélned.

- Tévedsz, Bella már a múlté. Mióta megismert, csak rólad beszél, és látom közben a szemeiben lobogó tüzet. Adj neki esélyt! – kérlelt.

- Nem tehetem Em – suttogtam. – Én nem… - Miközben szememet elöntötték a könnyek, a torkomban képződött gombóctól  nem tudtam befejezni a mondatot.

- Claire, de hát mi a baj? – kiáltott fel Emily, majd felpattanva magához ölelt. Képtelen voltam felelni, vállaimat rázta a zokogás, és furcsa módon nem szégyenkeztem miatta. Hirtelen nagyon közel éreztem magamhoz a nőt, és ahogy csillapodott az érzelmi hullám, dőlni kezdtek belőlem a szavak. Elmeséltem miért és hogyan kerültem ide, nem szépítettem a legrosszabb részeken sem.

- Érted már? - néztem rá. – Ő nem tud rólam semmit, nem engem szeret, hanem valakit, akinek elképzelt. Én nem vagyok jó! Jake olyan tiszta és melegszívű, én nem érdemlem meg. Ha tudná, hogy ki vagyok valójában, viszolyogna tőlem – fejeztem be keserűen.

- Claire, ez butaság! Amin keresztülmentél, mindenkit megviselt volna. Te egy csodálatos lány vagy! Tudtad, hogy rossz úton jársz, és elég erős voltál ahhoz, hogy letérj róla. Túl szigorú vagy magadhoz. Csak hagyd, hogy megtörténjenek a dolgok. Adj esélyt a szerelemnek. Na és persze Jake-nek – tette hozzá lágyan.

Nem válaszoltam, csak letöröltem a könnyeimet, aztán visszaroskadtam a székre. Képtelen voltam hazaindulni az üres lakásba. Em kiszedte közben a tepsit a sütőből, és egy tálcára pakolta a sütiket.

- Nocsak, ki van itt! – hallatszott az ajtóból, mire Paul hangját felismerve összerezzentem.

- Szia, Szépségem! – huppant le mellém, és az arcomra nyomott egy puszit.

Elképedt ábrázatomat látva Emilyből kitört a nevetés, és Paul sem tudta elfojtani a vigyorát. Éreztem, hogy elpirulok és csodálkoztam magamon, amiért nem éreztem késztetést, hogy csípősen visszavágjak. Lopva Paulra sandítva figyeltem az arcjátékát, ahogy Emilyvel beszélget. Egész vonző, amikor épp nem idegesítő. Végigfuttattam tekintetem a szép ívű szemöldök alatt ülő mandulavágású szemeken, a markáns járomcsonton, a vékony, de szép vonalú ajkakon, és el kellett ismernem mennyire jóképű. Aztán a felsőtestét vettem szemügyre – ezúttal sem viselt pólót -, és akaratlanul is összehasonlítottam Jacobbal. Most vettem csak észre, hogy a jobb karján ugyanolyan tetoválása van, mint Jake-nek.

- Mit jelképez ez a tetoválás? – kérdeztem ujjaimat végigfuttattam az ábrán. Paul megmerevedett az érintésemtől, mire zavartan elkaptam a kezem. Láttam, hogy összenéznek Emilyvel, és Em arcán mintha aggodalom árnya suhant volna át.

- Csak a barátságunkat szimbolizálja – válaszolta Paul. – A többieknek is van. Tetszik neked? Én tetszem neked? – tette hozzá hirtelen, és ismét megjelent a rá jellemző kaján félmosoly az arcán. Azonnal tudtam, hogy észrevette amikor megnéztem, ezért zavartságomat leplezni próbálva felcsattantam.

- Csak szeretnéd! Ki kell, hogy ábrándítsalak, nem vagy az esetem.

- Miért, milyen az eseted? – kérdezte ravaszkásan.

- Reggelig sorolhatnám – álltam fel -, és biztosíthatlak, egy pontban sem egyezne veled – paskoltam meg a fejét lekezelően. Olyan gyorsan fogta meg a csuklómat miközben felállt, hogy meghökkentem.

- Azért a helyedben ebben nem lennék olyan biztos - sziszegte felém. A szemeiben szikrázó tűztől rémülten hőköltem hátra. A csuklómban égő fájdalmat éreztem, erős szorításától úgy éreztem, rögtön elroppantja a csontomat. Követve a pillantásomat hirtelen elengedett, majd szitkozódva kirohant. Szemem sarkából láttam, hogy Emily elgondolkozva néz utána.

- Paul mindig így viselkedik veled? – kérdezte felém fordulva.

- Általában – válaszoltam ujjainak nyomát dörzsölve a bőrömön, aztán elszégyelltem magam, mert eszembe jutott milyen gyengéd és tapintatos volt velem, amikor hazavitt.

- Mennem kell, késő van – tettem hozzá gyorsan, és megelőzve a további kérdezősködést kifele indultam.

- Claire – szólt utánam Em az ajtóból -, ha bármikor úgy érzed, én itt vagyok.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, miközben beszálltam és indítottam.

Félúton járhattam az erdőből kivezető úton, amikor egy kanyar után hirtelen bele kellett taposnom a fékbe, ha nem akartam átgázolni az út közepén mozdulatlanul álló valamin. Egy percig azt hittem, nem fogok tudni megállni, ezért felkészültem a csattanásra, de a megbízható fékrendszer tette a dolgát, és az autó néhány centiméterre az állattól lecövekelt. Most vettem csak jobban szemügyre a hatalmas szürke farkast, ami elállta az utamat, és már korántsem voltam olyan biztos benne, hogy az ütközést ép bőrrel megúsztam volna. Mérgesen rádudáltam, de nem mozdult, csak bámult rám a nagy, barna szemeivel. Mi a francot akarnak tőlem ezek a farkasok? – kiáltottam fel hisztérikusan, és a kocsiból kiszállva megálltam az állat előtt.

- Mit akarsz tőlem? – ordítottam rá, mire felhúzva fogínyét hátrált egy lépést. - Essünk túl rajta! – folytattam. – Gyere, tépj szét! – azonban a farkas nem moccant, és esküdni mertem volna rá, hogy csodálkozva méreget. - Ölj már meg, az Istenért! – üvöltöttem. – Vagy kotródj végre az utamból!

Szikrázó szemekkel néztem szembe a farkassal, a percek vánszorogtak mialatt bámultunk egymásra. Kávébarna íriszén harag, csodálat és fájdalom suhant át, amitől annyira emberinek tűnt, hogy beleborzongtam. Végül ő adta fel előbb, egy dühös morgással hátat fordított, majd eltűnt a fák között. Visszaültem a kocsiba, és elképedten gondoltam vissza a történtekre. Teljesen irracionálisan viselkedtem. Ahelyett hogy a biztonságos autóban szépen megvártam volna, amíg elmegy, őrült módjára üvöltöztem egy farkassal. Dühösen indítottam, és a hazafelé úton igyekeztem kiverni a fejemből a gondolatot, hogy kezdek összeomlani.