11. Az alku

A mély és álomtalan alvásból éles telefoncsörgésre riadtam. Csukott szemmel matattam a mobilom után, míg rá nem jöttem, hogy a vezetékes szól.

- Halló – szóltam bele enyhén rekedten.

- Szia, Jake vagyok – hallatszott a vonal túlsó feléről. – Mikor találkozunk?

- Jake… - kezdtem kimérten, majd az órára pillantva barátságosabban folytattam –, másfél óra múlva ott vagyok, oké?

- Persze, gyere csak – válaszolta derűsen, azután letette a telefont.

Óvatosan ültem fel és másztam ki az ágyból attól tartva, hogy a fejfájás újra jelentkezik, de úgy látszott, a sérülés nyomtalanul elmúlt. A gyors tisztálkodás után lesiettem a konyhába összedobni valami ebédet mielőtt elindulok, hiszen már elmúlt dél, és a gyomrom hangosan követelte a magáét. Elmélázva ültem a konyhaasztalnál, amikor eszembe jutott, hogy Adam az éjjel elvitte a kocsimat, így nincs mivel La Pushba mennem. Jake számát tárcsázva odasétáltam az ablakhoz, majd a meglepettségtől majdnem elejtettem a telefont: a Rover ott állt a felhajtón. Kifelé menet  a tükörre vettet pillantást követően lemondó sóhajjal nyugtáztam, hogy bár a legutóbbi két napot szinte átaludtam, mégis sötét karikák árnyékolják a szememet. Kilépve a ragyogó napsütésre, élvezettel szívtam magamba a melengető sugarakat.

Jake otthonánál lekanyarodva már messziről észrevettem, hogy Billy a bejáratnál integet felém, és vidám arca láttán magam is elmosolyodtam.

- Szia Billy! – kiáltottam felé, majd látva, hogy a garázs felé mutogat, rögtön arra indultam.

- Szia Jake! – léptem be, de harsány üdvözléssel, de a fiú fel sem nézett a bütykölésből, csak az orra alól dörmögött felém.

- Késtél.

- Ugyan már, ne csinálj úgy, mintha valami fontos dologról maradtam volna le! Alig tizenöt percet késtem – vágtam vissza, incselkedőn felé dobva egy nagyobbacska csavart. Arra számítottam, hogy miként a legutóbbi alkalommal időben észreveszi és elkapja, de ezúttal annyira belemerült a munkába, hogy a kis darab fém a feje búbján landolt. A meglepettségtől olyan hirtelen mozdulattal kapott oda, hogy a lendülettől elvesztette az egyensúlyát, és fenékre ült. Képtelen voltam türtőztetni magam, savanyú ábrázatát látva kirobbant belőlem a nevetés.

- Marha vicces – morgolódott tovább, aztán mivel kacagásom cseppet sem akart alább hagyni, felpattant, és hozzám lépett.

- Na, várj csak! – kiáltotta gonosz mosollyal az arcán, és váratlanul felkapott. Úgy dobott a hátára, mint egy kisgyereket, meg sem érezve a súlyomat, majd rohanni kezdett kifelé.

- Jacob, azonnal tegyél le! – ordítottam, de közben fuldokoltam a nevetéstől.

- Biztos, hogy ezt akarod? – vigyorgott kárörvendően, s igenlő válaszomra lendületesen belehajított egy méretes pocsolyába.

- Hogy az a…! – szitkozódtam. – Na, várj csak, Jacob Black, ezt még visszakapod! – fenyegettem meg vészjóslóan, mire harsány nevetés jött válaszul.

- Most aztán nagyon megijedtem! – hahotázott tovább, de közben felém nyúlt, hogy kisegítsen. Megérezve a tenyerét az enyémen, minden erőmet összeszedve hatalmasat rántottam rajta, mire Jake megcsúszott, és egy pillanattal később mellettem landolt a sárban. A meglepettségtől hirtelen elhallgatott, aztán mindkettőnkből kitört a nevetés. Hosszú percekig csak ültünk a pocsolyában, és egymásra nézve egyre hangosabban kacagtunk, míg végül Jake engem is felsegítve feltápászkodott.

- Gyere, keressünk valami száraz ruhát – húzott a ház felé.

- Olyanok vagytok, mint a vásott kölykök – dünnyögte Billy az ajtóban fejcsóválva, de a szeme sarkában mosoly bujkált. Jake a szobájába vezetett, és elővett nekem egy pólót.

- Sajnos nem hiszem, hogy találok rád való nadrágot – mért végig -, így kénytelen leszel ezzel beérni, amíg megszárad a tied a napon.

- Túlélem – vontam vállat -, viszont azt hiszem meg is kellene fürödnünk – néztem végig magamon.

- Mármint együtt? – tekintett rám megrökönyödve, mire alig tudtam visszafojtani az újra feltörni készülő nevetést.

- Ne is álmodozz róla! – néztem rajta végig megsemmisítőnek szánt pillantással, a fürdőszoba felé indulva.

Miután végeztem magamra húztam a fenekemet éppen csak takaró pólót, és Jake szobájában törökülésben az ágyra vetettem magam.

- Érezd magad otthon, mintha itt sem lennék – vigyorgott rám enyhe éllel a hangjában, azután eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött.

Kihasználva, hogy egyedül vagyok, érdeklődve tekintettem körbe. Egyszerűen, de barátságosan berendezett kicsi helység volt, a központi helyet a nagy, egyszemélyes ágy foglalta el a fal mentén. A szemben lévő polcokon néhány könyv, személyes tárgyak és egy bekeretezett fénykép álltak rendezetlenül. Odaléptem, és közelebbről szemügyre vettem a fotót. Egy család tagjai voltak rajta: Billy fiatalabb kiadásban, a gyermek Jacob, két kamaszlány, és egy gyönyörű asszony, nyilván Jake édesanyja. Ujjbegyemmel gyengéden végigsimítottam az üvegen, és felrémlett előttem egy emlék a saját gyermekkoromból.

- Édesanyám és a nővéreim – hallottam meg a hátam mögül Jake lágy hangját, mire összerezzentem, mint egy rajtakapott kisgyerek. Óvatosan visszahelyeztem a fotót, majd Jake felé fordulva feltettem a bátortalan kérdést:

- Ők most hol vannak?

- A testvéreim egyetemre járnak, az édesanyám pedig… - köszörülte meg a feltoluló érzelmektől rekedté vált torkát. – Meghalt.

- Sajnálom – hajtottam le a fejem, és átkoztam magam a tapintatlanságomért, amivel fájdalmat okoztam.

- Nem számít, már régen történt – mondta halkan, majd témát váltott. - Azt ígérted, elmeséled merre jártál az elmúlt két napban.

- Igen – ültem le az ágyra újra, és intettem Jake-nek, hogy huppanjon le mellém. – Pénteken kiruccantam Port Angelesbe, hogy ruhát vásároljak az iskolabálra, azután beültem egy moziba.

- Egyedül? – vágott közbe arcomat fürkészve.

- Igen, egyedül - mosolyodtam el -, de miért izgat ez téged ennyire? – tettem hozzá kihívó pillantással. Zavartan elfordult, de nem válaszolt a kérdésemre.

- Hogy került a képbe a Cullen srác? – köpte a szavakat, és Adam nevének említésekor megrándult egy izom a járomcsontján.

- A mozi után megtámadtak és leütöttek – folytattam az elbeszélést -, Adam épp jókor érkezett. Elvitt a szüleitől örökölt házába, majd miután magamhoz tértem, hazahozott.

Jake gyanakvóan méregetett, végül halkan megszólalt.

- Nem kellene egyedül mászkálnod. Miért nem szóltál? Szívesen elkísértelek volna.

Elképzeltem Jake-t, amint női ruhát válogat velem az üzletben, és a kép annyira abszurdnak hatott, hogy felvihogtam. A fiú sértett és fájdalmas arckifejezését látva elszégyelltem magam, mert rögtön tudtam, hogy félreértette a kacajt. Ő közben hátat fordítva nekem lehajtott fejjel indult el kifelé.

- Várj! – nyúltam a karja után, mire az érintésemtől szinte megdermedve megtorpant –, nem úgy értettem. Jake, kérlek – folytattam könyörgőre váltott hangon, aztán hozzá lépve kényszerítettem, hogy rám nézzen. – Nem voltunk épp beszélő viszonyban, emlékszel?

Melegbarna írisze a fájdalmasan végződött emléktől elhomályosult, és legszívesebben visszaszívtam volna a félresikerült mondatot.

- Azt hiszem, jobb, ha most hazamegyek, mielőtt még nagyobb ostobaságot mondanék - szűrtem a fogaim között keserűen, azzal kifelé igyekeztem a szobából, de ezúttal ő állt az utamba.

- Nem akarom, hogy elmenj – nyúlt az állam alá, hogy felemelve fejemet ismét találkozzon a tekintetünk. Megbabonázva merültem el szemei bársonyos barnaságában. A bennük tükröződő érzelmek örvénye magával rántott, bármennyire igyekeztem ellenállni. Úgy éreztem, kezd kicsúszni a lábam alól a talaj, de Jake ekkor a derekamra fonta a karját, és gyengéden magához húzott. Akarat nélküli rongybabaként figyeltem, ahogy ajka lassan megindult felém, és már a számat perzselte forró lehelete, amikor megszólalt bennem a vészcsengő. Felsóhajtottam, s fejemet elfordítva szégyenkezve suttogtam a nyakába.

- Ne haragudj, nekem ez nem megy.

Halk szavaim úgy hatottak rá, mintha arcul csaptam volna. Forrón ölelő karjai leomlottak a derekamról, ahogy ellépett mellőlem. Egy percig néma csendben merültünk el mindketten a gondolatainkban, majd keserűen felcsattant.

- Nem vagyok elég jó neked, igaz? Csak egy műveletlen kölyöknek tartasz, így van? – faggatott kíméletlenül.

- Nem erről van szó – ráztam meg a fejem.

- Akkor miről? Ne beszélj mellé, érzem, hogy vonzódsz hozzám. Kinek akarsz hazudni? Nekem, vagy magadnak? – folytatta a vallatást.

- Nézd, nagyon kedvellek, de nem tudok neked ígérni semmit. Nem lehetnénk csak barátok? – szinte könyörögve tettem fel a kérdést. Úgy éreztem, nem tudnám elviselni, ha nemet mondana. – Adj egy kis időt – kérleltem tovább rezzenéstelen arca láttán.

Nem válaszolt, csak állt ott némán, ökölbe szorított kezekkel, és rémülten gondoltam a lehetőségre, hogy elveszíthetem. Hosszú idő óta ő volt az egyetlen, aki valódi, boldog mosolyt tudott csalni az arcomra, és bár tudtam, hogy még nem állok készen egy új kapcsolatra, önző módon magamhoz akartam láncolni.

- Úgy látszik, nekem az a sorsom, hogy türelmesen várakozzak, amíg végül pofára nem ejtenek – dörmögte szinte csak magának enyhe öniróniával, majd arcán fanyar mosollyal folytatta. – Van időm, Claire, nekem csak az van.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, és kislányos lendülettel átölelve hatalmas puszit nyomtam az arcára.

- Köszönöm – vigyorogtam rá lehengerlően, mire úgy látszott, Jake is megenyhült, és kivillantotta rám gyönyörű fogsorát.

- Azért ne várakoztass meg túl sokáig – fenyegetett meg ingerkedve, aztán hirtelen témát váltott. – Mikor is lesz az a bál?

- Jövő hét szombaton – feleltem elképedve, nem értettem hova akar kilyukadni.

- Elkísérhetlek? – szegezte nekem a kérdést, majd gyorsan hozzátette - Mint egy barát.

- Még gondolkodom rajta – próbáltam viccesen felhúzott szemöldökkel, enyhén affektálva elütni a válasz élét. Eszembe jutott a beszélgetésem Mr. Cooperrel, és ugyan Jake nem abba az iskolába járt, ahol tanítottam, ennek ellenére nem voltam benne biztos, hogy helyes lenne, ha vele mennék. Úgy tűnt, működött a figyelemelterelés, nem feszegette tovább a témát.

- Gyere, nézek neked egy nadrágot, és rakjuk össze végre azt a motort – mosolygott rám kedvesen, azután a néhány másodperces szekrényben kutakodás eredményeképp hozzám vágott egy pamut joggert. Kétkedve húztam fel, de behúzva a derekába varrt zsinórt és felhajtva az alját, nem is tűnt olyan hatalmasnak.

- Ezt a nadrágot úgy tizennégy évesen hordtam – vigyorgott rám vendéglátóm, mintha a gondolataimban olvasott volna. Mindketten mosolyogva indultunk el a garázs felé, ahol Jake bekapcsolta a rádiót, és a zene ütemétől felpezsdülve nekiláttunk a munkának.

Elmerülten tisztogattunk mindketten egy-egy alkatrészt, amikor a felcsendült a 3 Doors Down Here Without You című száma, amit Jake felhangosított, azután sokatmondóan rám pillantott. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, és elmélyülten dörzsölgettem tovább a kipufogót, de legbelül összefacsarodott a szívem a szemeiből áradó reményteli vágytól. Tudtam, bárhogyan alakul, ezentúl erről a dalról mindig ő fog eszembe jutni, annyira illett hozzá a hangulata.

Kis idő múlva végeztünk a motorral, és bár semmi kedvem nem volt hazatérni az üres lakásba, úgy éreztem, indulnom kell. Elköszöntem Billytől, aztán Jake felé fordultam, hogy tőle is búcsút vegyek.

- Mikor próbáljuk ki a járgányt? – érdeklődtem ravaszkásan, tudva hogy a válaszból kiderül, vajon Jake komolyan gondolta-e a nekem tett ígéretét, miszerint ad nekem időt, de közben barátok maradhatunk.

- Holnap az óráid után? – kérdezte, mire bólintottam, azután elégedetten szálltam be a kocsiba. A hazafelé vezető útra kanyarodva a visszapillantó tükörben láttam, hogy Jake még mindig ott áll, és a távolodó autó után bámul.

Ismét a sötét erdőben futottam, de ezúttal tudtam, hogy nem a farkas elől menekülök, hanem valami más, valami sokkal rémisztőbb üldöz. Újra lejátszódtak az ismerős képkockák, és bármennyire próbáltam koncentrálni a sötét árnyra, ami feltépte a farkas nyakát, nem sikerült közelebb jutnom a megoldáshoz. Sikoltozva, a gerincem mentén legördülő jéghideg verítékcseppekkel ébredtem, és hosszú percekig ültem zihálva az ágyamban, mire újra le mertem hunyni a szemem, hogy hátradőlve álomba merüljek. Még félálomban hallottam az erdő felől érkező farkasüvöltést, amihez néhány perc elteltével egy másik is csatlakozott.