42. Sorsunk kulcsa

Újra értelmet nyert napjaim nagy részét Viharmadárral töltöttem, szinte óráról órára kerültünk közelebb egymáshoz, s ittléte harmadik reggelén végre nyeregbe szállhattam. Lábamat óvatosan csúsztatva a kengyelbe, izmainak rezdülésére fokozottan figyelve, minden eshetőségre készen ültem fel rá, ám mikor súlyomat immár széles hátára helyezve sem ugrott meg, biztosan tudtam, hogy végleg elnyertem bizalmát. Mikor sarkam szelíd ösztönzésére megindult alattam, s a galopp hirtelen vad vágtába csapott át, szememet lehunyva, az állattal eggyé olvadva élveztem felszabadító mozgását. Ruganyos izmai fáradhatatlanul hajtották előre, arcomat csípte a metszően hideg, tenger felől érkező szél, ám ennek ellenére semmiért sem cseréltem volna el a felemelő érzést. Azonban a nyugalmas nappalokra lélekgyilkos éjszakák következtek, melyek kísértő álmokat hozva tüntették el pirkadatra a gyógyító hatást. Az éjszaka démonaival megküzdve szívós ragaszkodással keltem fel, és futottam neki újból nap, mint nap, bízva abban, hogy kitartásom előbb-utóbb meghozza a remélt hatás. Többször éreztem rá késztetést, hogy felhívom Jake-et, és mindent elmondok, amire akkor nem voltam képes, illetve amiről még remélhetőleg nem szerzett tudomást, azonban mivel úgy éreztem, ezzel csak saját lelkemen könnyítenék, hogy az egyedül cipelt súlyt immár ketten viseljük tovább, mindannyiszor letettem róla. Közeledett a Karácsony, s az éjjeliszekrényemen nyugvó Jake-kel közös fotót felváltotta az a meghitt nyugalmat árasztó kép, amit apám készített, ahogy Viharmadár nyakára hajtom a fejem. Nem felejtettem el őt, hogyan is felejthetném, azonban megérett az idő rá, hogy eltemessem az emlékét, ahogy a Hondával együtt Paulét. Egy különösen nehéz, rémálmokkal terhelt éjszaka után, melyből testemre tapadt, verítéktől nedves pizsamában ébredtem, váratlan látogatóm érkezett. Apám az Ünnepek előtti utolsó üzleti útján tartózkodott, anyám pedig a jótékonysági egylettel ülésezett, amikor Viharmadár – akinek fényes fekete szőrét épp az erős szálú kefével dörzsöltem a karámnál – idegen érkezését jelezve felhorkant.

- Szia, Claire. Még mindig elképesztően gyönyörű vagy – hallottam meg a gyűlöletes hangot.

- Mit keresel itt, Patrick? - Az állat ösztönösen megérezve feszültségem, fejét nyugtalanul felkapva kapált egyet a lábával.

- Közeledik a Karácsony, és arra gondoltam, megleplek valamivel – húzott elő egy kis dobozt, ami ránézésre ékszert rejtett. – Örülnék, ha adnál még egy esélyt.

- Mi lett a kis jövendőbeliddel? Hogy is hívták, Sylvia? – kérdeztem végre felé fordulva gúnyosan, de az ajándékot nem vettem át.

- Történt egy kis malőr, és elhagyott. Sylvia álomvilágban él – húzta el a száját lesajnálóan.

- Ezért úgy gondoltad, megpróbálkozol velem - jelentettem ki metsző éllel, majd haragosan villámló szemekkel felcsattantam. – Takarodj innen, és még egyszer be ne merd tenni a lábad a birtokra!

- Ugyan már, Claire, megvolt az ellenkezés, most már igazán beadhatod a derekad – mozdult felém, hogy megérintsen, ám ekkor a mén, akit már eddig is nehezen fogtam le, dühösen felnyerítve felágaskodott, hogy patáit a karám felé rúgva hatalmas erejével áttörje a legfelső rudat. Miközben a rémült férfira ordítottam, hogy azonnal menjen a közelemből, mert nem fogom tudni visszatartani az egyre indulatosabban nyerítő szilaj csődőrt, mindkét kezemmel a gyeplőbe kapaszkodva, testsúlyomat is bevetve próbáltam megfékezni az immár őrjöngő állatot. Patrick végre felfogva a veszélyt, hátat fordítva szaladni kezdett, s ahogy távolodott tőlem, úgy csillapodott le Viharmadár haragja.

- Sss, már minden rendben, elment – nyugtattam védelmezőm szelíden simogatva, de ujjaim alatt még hosszú ideig remegtek az acélos izmok.

Eltelt a végtelen hosszúnak tűnő Karácsony, majd fagyos leheletével az Újév is megérkezett, amikor a szállingózó hópelyheket bámulva az ablakból, valami furcsát éreztem. Mintha apró pillangók verdestek volna szárnyaikkal a hasam mélyén. Visszafojtott lélegzettel figyeltem testem rezdüléseit, de megszűnt az iménti bizsergető érzés. Azonban nem hagyott nyugodni a gondolat, ezért a tükörhöz sétálva felhúztam a pulcsimat, és a látványtól döbbenten meredtem tükörképemre. Az utóbbi időben felszedtem néhány kilót, de nem foglalkoztam vele különösebben, betudtam a rendszeres, és Marthának köszönhetően tartalmas étkezésnek. Mivel a külsőmmel egyáltalán nem törődtem, a vastagabb téli ruhák elrejtették növekvő pocakomat, amin most végigsimítva újra repdesni kezdek a pillangók. Ez képtelenség! – ráztam meg a fejem, mivel tisztában voltam azzal, hogy a növekvő magzat nagyjából félidőben mozdul meg először érezhetően, és alig több mint egy hónap telt el Forksból történő menekülésem óta. Azonban bárhogyan is próbáltam reálisan gondolkodva elhessegetni a gyanút, minden jel arra utalt, hogy állapotos vagyok.

- Szia, Carlisle! – szóltam bele a telefonba, miután beütöttem a doktor számát. – A segítségedre lenne szükségem, ide tudnál jönni?

- Nahát, Claire, micsoda meglepetés! – hallottam megnyugtató hangját. – Valami baj van?

- Igen, vagyis nem – hebegtem izgatottan. – Azt hiszem, terhes vagyok, de valami nem stimmel.

- Fájdalmaid vannak? Akkor jobb, ha azonnal bemész a kórházba, mert ha most azonnal indulok is késő lesz, mire odaérek.

- Nem, nincsenek, viszont nem normális ütemben növekedik. Már érzem, ahogy mozog – feleltem idegesen.

- Máris indulok. Van egy barátom New Yorkban, aki magánpraxist vezet, nála meg tudlak majd vizsgálni. Hívlak, amint ott vagyok! – mondta Carlisle segítőkészen, de mielőtt bontotta volna a vonalat, közbevágtam:

- Lenne még egy kérésem… Ne szólj róla senkinek, nem akarom, hogy bárki megtudja.

- Rendben van – egyezett bele készségesen, mire megismerkedésünk óta sokadszorra öntött el a doki iránt érzett hála.

~¤~

Mialatt Carlisle érkezésére várakoztam, bárhogyan is próbáltam Viharmadár segítségével elterelni a gondolataimat, mindig visszakanyarodtak a méhemben növekvő magzat felé. Szinte biztos voltam abban, hogy ezúttal Paultól fogantam meg, hiszen Jake utódját elveszítettem, és az orvos, akiben tökéletesen bíztam megerősítette a szomorú tényt, miszerint tőle soha nem lehet gyermekem. Egyszerre voltam mérhetetlenül boldog – két vetélés után hogyan is érezhettem volna mást? -, és rettegtem a szokatlanul gyors fejlődés okának diagnózisától. Gyomrom idegesen liftezett, s a szorongató érzés makacsul ragaszkodva kapaszkodott belém. Zaklatott hangulatomat a csődör is megérezte, ezért állapotomra való tekintettel nem mertem kilovagolni vele, csak a karámban eresztettem szabadjára. Száguldoztak bennem a kérdések, amiket minduntalan elhessegettem, mert nem akartam beleélni magam a jövőbe, amíg nem tudok semmi biztosat. Egyre a választ azonban már most ki mertem jelenteni: bármi is történjen, soha többé nem térek vissza Forksba.

Kicsivel később, immár a szobámban rajzolgatva ijedten rezzentem össze a telefon éles csörgésére. A kijelzőre pillantva, mely Carlisle számát jelezte, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Miután bemondta a címet ahova mennem kell, villámgyorsan letisztálkodtam még egyszer, és anyámnak azt hazudva, hogy vásárolni megyek, bevágódtam a kocsiba.

- Szia, Carlisle! Köszönöm, hogy eljöttél – szorítottam meg az impozáns mahagóni ajtóban álló férfi hűvös kezét, aki csengetésem után azonnal megjelent.

- Gyere beljebb, és lássuk mi a helyzet odabent – mosolygott rám bátorítóan, mialatt befelé tessékelt.

Az elegáns várón áthaladva, mely inkább hasonlított pazarul berendezett, otthonos hallra mintsem orvosi váróteremre, azonnal megállapítottam, hogy ezt a magánpraxist bizony nem a szerényebben élők számára tartották fenn. A jól felszerelt, modern vizsgáló az innen nyíló saját kis laboratóriumával szintén ezt az észrevételt támasztotta alá. Mialatt lehúztam a pulóveremet, majd nadrágomat letolva elhelyezkedtem a motorikusan teljesen vízszintesig dönthető, kényelmesen párnázott vizsgálószékben, gyomrom idegesen szorult össze.

- Ez egy kicsit hideg lesz – figyelmeztetett a doki, miután a fehérneműtől felszabadítva pocakomat bekente a hűvös zselével.

Amikor az ultrahangkészülék vizsgálófejét enyhén nekinyomta a hasfalamnak, összerezzentem. Carlisle csendesen meredt a monitorra, én pedig meghallva az apró szívecske gyors, ám erőteljes dobogását, alig bírtam visszafojtani az elérzékenyülés cseppjeit. A doki elgondolkodva hümmögött, miközben fülemet immár a többi zajt kiszűrve a szívhangra hegyeztem, s mintha csak a másik visszhangja lenne, még egy ütemesen dobogó zörejt észleltem.

- Ez hihetetlen – szólalt most meg a férfi, és végre észbe kapva felém fordította az egyik monitort, majd a digitális tollal mutogatni kezdett. – Ikreid vannak, Claire. Méghozzá egészen elképesztő módon különnemű, de egypetéjű ikrek, amivel még soha nem találkoztam. Látod, itt világosan kivehető a magzat hímivarszerve, itt pedig egy kislány rejtőzik.

- Minden rendben van? Egészségesek? – kérdeztem elcsukló hangon.

- Leszámítva azt, hogy a fejlettségük körülbelül húszhetes terhességnek megfelelő, abszolút annak tűnnek, de szeretnék még elvégezni néhány vizsgálatot. Tudnod kell, hogy ez némi kockázattal jár, mert közvetlenül a magzatokból szeretnék mintát venni, viszont szükség lenne rá – nézett rám a beleegyezésemre várva, mire szorongva bár, de bízva Carlisle képességeiben bólintottam.

A monitort most elfordította előlem, hogy ne lássam mi történik majd, azután lefertőtlenítve a hasamat egy hosszú fecskendőtűt szúrt belém. A fájdalomtól egy pillanatra összerándultam, de fejemet elfordítva, szemeimet lehunyva nyugodtságot erőltettem magamra.

- Készen is vagyunk – hallottam meg a hangját, miután tőlem is vért vett. – Felöltözhetsz, és ha gondolod kint is megvárhatsz, amíg elvégzem a vizsgálatot, ott talán kényelmesebb.

Miután letöröltem a feleslegessé vált zselét, a ruháimba bújva kimentem a váróba, hogy ketrecbe zárt oroszlánként, idegesen sétálgatva várakozzak az eredményre. Noha a doki azt állította, minden rendben van, az általa szükségesnek ítélt mintavétel aggodalomra adott okot. Hosszú idő telt el, mire végre nyílt az ajtó, és mosolyogva behívott, hogy immár az antik íróasztal mellé ülve kínáljon hellyel.

- Olyan dolgot láttam ma, amit eddig még soha, és azt gondolom, nem én vagyok az egyetlen orvos, akit ez megdöbbentett volna – kezdett bele a mondandójába. – Mint már említettem ikreid vannak, azonban mindamellett, hogy ugyanazon magzatburokban két különnemű embrió fejlődött ki, különböző apától is származnak.

- Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem hamuszürkére vált arccal, miközben úgy éreztem menten lefordulok a székről.

- Tudom, most az jár a fejedben amit Jake-kel kapcsolatban mondtam – kezdett bele az orvos, majd elhallgatott. – Az ikerpár egyike Paulé, igaz? – faggatott óvatosan, mire rövid habozás után szégyenkezve bólintottam. – Claire, nekem nincs jogom elítélni téged. Különösen, hogy minden jel szerint Paulnak köszönhetően növekszik a méhedben Jake gyermeke – hűvös kezét az asztalon átnyúlva nyugtatón az enyémre simította, azután kérdő pillantásomra folytatta – Paul vércsoportja megzavarta a szervezetedet, így mivel az ő vérfaktora a tiéddel megegyező, nem kezdett el ellenanyagot termelni, hogy kilökje magából Jake fiát. Merthogy immár azt is biztosan tudom, hogy a fiú Jake-től fogant, a kislány pedig Paul lánya. Felfoghatatlanul elképesztő eset, amit ha nem a saját szememmel látok, el sem hiszem, de minden kétséget kizáróan valós.

- Mitől növekednek ilyen gyorsan? – kérdeztem aggodalmasan, miközben próbáltam felfogni a hallottakat.

- Erre a kérdésre sajnos nem tudok válaszolni, de ha jól gondolom a fogantatás időpontját körülbelül négyszer olyan gyorsan fejlődnek, mint egy normál terhesség esetén. Vissza kellene jönnöd Claire, mert néhány nap múlva már nem fogod tudni elrejteni az állapotodat, és rajtam kívül nincs más orvos, akire rábízhatod a titkot.

- Nem mehetek vissza Forksba, ez lehetetlen! – sikoltottam fel rémülten. – Képtelen vagyok rá!

- Nem kényszeríthetlek, de nincs más lehetőséged. Nyilván nem költözhetsz vissza a régi házadba, hiszen ott ugyanúgy feltűnne a gyors gyarapodásod, ezért amennyiben úgy döntesz, hogy élsz vele, szívesen látlak az otthonomban. – Kedves ajánlata meglepett, és egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, azután megráztam a fejem.

- Őszintén hálás vagyok neked Carlisle, de nem tehetem, mert nem akarom feltépni Jake sebeit. Ráadásul ő még azt sem tudja, mi történt Paul és köztem. Ha rájön, képes nekiugrani Paulnak, aminek beláthatatlan következményei lennének.

- Tudja, Claire – mondta halkan az orvos, mire felkaptam a fejem. – Nagyon össze volt törve mikor elmentél, ezért Bella addig járt a nyakára, amíg egy kis életet vert belé. Végül Jake kibökte neki, hogy mi nyomja a lelkét. Paul eltűnt még akkor, amikor elhagytad a várost, azóta senki nem tud róla – tette még hozzá, látva halálra vált arcomat.

Szavaira újra elöntött a gyomorszorító érzés, ami a terhességem miatt érzett örömöt elnyomva lökött vissza a poshadt iszapba, ahonnan az elmúlt napokban már-már sikerült kikecmeregnem. Elképzelve a két férfi miattam érzett fájdalmát egyre nyomorultabbul éreztem magam, amit Carlisle is észrevett, mert megszorítva remegő kezem, figyelmeztetett.

- Claire, nem szabad most törődnöd semmivel, nyugalomra lenne szükséged.

Szavait meg sem hallva bólintottam, de közben belső démonaim keserű méreggel telt, dermesztő csápjai ismét szétkúsztak testemben. A doki felírt néhány ásványi anyagot és vitamint tartalmazó tablettát, azután kikísérve a magánrendelőből még egyszer megpróbált meggyőzni.

- Gondolkozz azon, amit mondtam, de nincs túl sok időd rá. Ha úgy döntesz, megfogadod a tanácsomat, szívesen látlak a házamban. Állandó orvosi felügyeletre lenne szükséged, mert fogalmam sincs mitől fejlődnek ilyen gyorsan az ikrek, és az ütemet sem tudtam pontosan meghatározni.

- Köszönöm, Carlisle. Mindent, amit értem tettél – szorítottam meg a kezét, majd figyelmen kívül hagyva szavait elfordulni készültem, amikor valami eszembe jutott. – Kérlek, tartsd titokban mindezt, amíg eldöntöm, mihez kezdek. Tudom, hogy Edward olvas a gondolataidban, de próbáld rávenni, hogy ne árulja el senkinek, különösen Bellának ne.

Miután bólintott elbúcsúztam tőle, hogy beszállva a kocsiba elinduljak hazafelé, ám a házhoz vezető szakasz előtt lekanyarodtam a tengerpart felé tartó útra. A motort járatva bekapcsolva hagytam fűtést, mert a metsző januári hőmérséklet mellett a félelem jeges ujjai belülről támadva borzongatták testemet. Nem attól rettegtem, hogy egyedülálló anyaként kell felnevelnem a gyermekeimet, hiszen a körülményeim miatt nem szorultam senkire. Arra kellett választ találnom, vajon megfoszthatom-e őket attól az élettől, amely csak egy apával lehet teljes, megengedhetem-e magamnak, hogy önző módon helyettük is döntsek. A gondolattól, hogy jelen esetben ez ráadásul két apát is jelent, csaknem hisztérikusan felnevettem. Hogyan választhatnék a két férfi között, hogyan állhatnék eléjük mindazok után, ahogy viselkedtem, és egyáltalán hogyan lehetne jogom eldönteni, melyik baba nőhet fel az igazi apjával együtt szeretetben? Ezernyi kérdés cikázott át rajtam, amikre nem tudtam a választ, és amik egyre hangosabban üvöltöttek a fejemben megoldást követelve. Lassan sötétedni kezdett, de szemernyivel sem kerültem közelebb a helyes végeredményhez, így nagyot sóhajtva, kétségeimet félretolva végre hazaindultam. Az ajtón benyitva anyámmal találtam szembe magam, aki ismét meghallotta érkezésem, és izgatott várakozással tekintett rám. Nem értettem ennek okát, hiszen nem tudhatta hol jártam, de kérdőn felhúzott szemöldökömre máris kibökte a választ.

- Kislányom, látogatód van.

Az ebédlőből kilépő alakra pillantva minden vér kifutott az arcomból, és egy percre meg kellett kapaszkodnom, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat.