39. Vérvörös reggel

A hamarosan beköszöntő tél fagyos előhírnökeként köd borult a tájra, ám jókedvemet még ez sem tudta elrontani ezen a hűvös reggelen. Testem még mindig Jake kellemes ébresztésének hevében égett, így frissen fürödve, éppen csak térdig érő fürdőköpenyem ellenére sem éreztem a hideget. A tűzhelynél állva álmatag bódulatban kevergettem az amerikai palacsinta tésztáját, amit reggelire szántam.

- Jake, hány palacsintát kérsz? – kiáltottam, időközben a serpenyőbe öntve az első adagot.

- Kicsit halkabban, mert megsüketülök – ölelt át, mire összerezzentem.

- Sosem fogom megszokni, hogy ilyen zajtalanul közlekedsz – fordultam meg egy gyors csókot nyomva az arcára. – Ennyi elég lesz? – dugtam az orra alá a bekevert masszával csordultig telt tálat.

- Ebédig talán kibírom – vizslatta a sűrű halmazt, majd felcsillanó szemekkel hozzátette – Ha mégsem, majd megeszlek téged.

- Hátrébb az agarakkal ordas, mert kipeckelem az állkapcsod – fenyegettem meg a fakanállal vérszomjas ábrázatot vágva, de ezalatt rázkódtam a visszafojtott nevetéstől.

- Oké, megadom magam, te vérengző Piroska! – emelte égnek színpadiasan a kezét, miközben vigyorogva az asztalhoz telepedett.

Mosolyogva fordultam vissza kiborítani az elkészült tésztát, amikor belém nyilallt az éles fájdalom. Fogaimat összepréselve folytattam tovább, midőn újabb, az eddiginél még fájdalmasabb görcs szorította össze bensőmet. Szemeim kitágultak a felismeréstől, mikor bevillant honnan ismerős az érzés. Az ismételt görcshullámtól megszédültem, s a kezemben tartott fakanalat kiejtve, elfehéredő ujjakkal kapaszkodtam a pult szélébe.

- Jake! – sikoltottam fel. – Vigyél Carlisle-hoz! Azonnal!

Mialatt halálra rémült arccal felkapott, torkomban jeges rémülettel kántáltam magamban a reménykedő szavakat, hogy ezúttal nem lesz semmi baj, ám a kín egyre erősebben facsart össze. Zsigereimben éreztem a méhemben zajló élni akarás küzdelmét – minden erejét összeszedve, apró karmokkal kapaszkodott belém, a végsőkig ellenállva a préselő rándulásoknak, de mikor a kocsihoz érkezve Jake egy pillanatra letett, hogy kinyissa az ajtót, és megéreztem a combjaimon végigcsorgó első meleg cseppeket, tudtam, hogy vége. Újra megtörtént. Az utolsó emlék mielőtt mindent elhomályosított a vérvörös köd, Jake riadt arca volt, ahogy hitetlenkedő kifejezéssel, tágra nyílt szemekkel mered az alattam gyülemlő vértócsára.

~¤~

Az ismerős, mégis idegen helyiségben felébredve Carlisle aggodalmas arca vetült a retinámra. A vonásokon tükröződő leplezetlen szánalomtól összeszorult a szívem, de mielőtt sápatag ajka szóra nyílhatott volna, közbevágtam.

- Elvetéltem.

- Sajnálom, Claire – szorította meg gyengéden a kezemet hűvös ujjaival.

Lárvamerev arccal fordultam az ablak felé, hogy ne kelljen tovább részvétteljes szemébe néznem. Azonban ha azt gondoltam, ez minden, amit el kell viselnem, hát tévedtem.

- Van itt még valami, amiről beszélnünk kell – mondta lágy, bársonyos hangján, mire újra felé fordultam. – Már akkor sejtettem, amikor Adam támadása miatt megvizsgáltam Jake vérét is, hogy ebből később még gondok lesznek, azonban mostanra teljesen bizonyossá vált. Mindkettőtök vércsoportjának faktora Rh-, vagyis vércsoport összeférhetetlenség van köztetek, ami önmagában nem lenne akkora baj, ha minden rendben haladt volna, és megkapod azt az antitest szérumot, amelyet ilyen esetekre fejlesztettek ki. Ugyanis az első terhességnél, amíg a magzat vére nem érintkezik az anyáéval – ez vetélés, vagy szülés közben történik meg –, még nincs semmi baj, ezért minden megfogantatásnál el kell végezni ezt a vizsgálatot, és ha szükséges, be kell adni a szérumot. Minden bizonnyal Patrick esetében ugyanez a probléma állt fenn, amit az orvosod elmulasztott kivizsgálni, így mikor az első vetélésed megtörtént, beindult a szervezetedben az ellenanyag termelés, ami minden egyes újabb ugyanezen vércsoport faktorral rendelkező férfitól történő terhességet erősebben támad meg, míg végül már a beágyazódásig sem jut el.

Mintha valami láthatatlan szűrőn keresztül hallottam volna az orvos szavait, tudatom ösztönösen védekezett az ellen, hogy összekapcsolva őket levonja a végső következtetést. Visszafojtott lélegzettel vártam Carlisle ítéletére, melyet ő maga is halogatott.

- Nagyon sajnálom, amiért ezt kell mondanom, de Jake gyermekét soha nem fogod tudni kihordani – fejezte be végül együttérzéssel a hangjában, majd egy perc töprengés után folytatta – Tudom, hogy ez nem vigasz, de a farkasok ivarsejtjei erősek, talán mástól… - harapta félbe a mondatot.

- Ő tudja? – kérdeztem jóindulatú arcába bámulva, figyelmen kívül hagyva a nyitott mondanivalót.

- Még nem, előbb veled akartam beszélni – felelte az orvos, ám ekkor kinyílt az ajtó, és a doki válla felett Jacob elgyötört vonásaira pillantva tudtam, hogy mindent hallott.

Miközben néhány lépéssel átvágva a termet mellettem termett, Carlisle tapintatosan magunkra hagyott. Képtelen voltam a szemébe nézni, fejemet elfordítva újra az ablak párás üvegére meredtem, homályos foltként érzékelve a mögötte elterülő tájat. Haszontalannak éreztem magam, egy genetikai selejtnek, aki még a fajfenntartás ősi feladatára sem képes, amelyre élete fénypontján minden valamirevaló nő boldogan készül. Jake közben mellém ülve gyengéden simogatta a kezem, végül nem bírva tovább elviselni a közénk telepedett hideg csendet, megszólalt.

- Miért nem nézel rám, Claire? Ha Carlisle szavain töprengve azt fontolgatod, hogy elhagysz, akkor mondd a szemembe – csuklott el a hangja, mire hitetlenkedve kaptam felé a tekintetem.

- Ezt inkább neked kellene megtenned, hiszen semmire sem vagyok jó – feleltem színtelen hangon.

- Hagyd ezt abba! – csattant fel. – Erről egyikünk sem tehet, a véletlen szerencsétlen összejátszása, amivel a sors próbára tesz minket.

- Jake, hát nem érted? – vágtam közbe. – Én magyarázzam el neked azt, amit a szíved mélyén te is jól tudsz? Mindez, ami történt csak azt bizonyítja, hogy nem lehetek én a lenyomatod, hiszen nem tudom biztosítani a falkának az utódot. Hogyan tehetnélek boldoggá, ha majdan nem leszek képes megajándékozni egy gyermekkel? – remegett meg a hangom, miközben a szememet elárasztották a könnyek.

- Claire, én sosem akartam ezt a sorsot, és a fiamnak sem szántam volna, ha lenne más választásom. Nem értem, miért gördítenek elénk ennyi akadályt az Istenek, de azt biztosan tudom, hogy soha nem voltam olyan boldog, mint veled, és ha ennek az az ára, hogy kettesben éljük le az életünket, örömmel vállalom. – Szívbemarkolóan őszinte szavai mélyen meghatottak, s immár szabad folyást engedve könnyeimnek borultam a vállára. – Emlékszel mit mondtam a képkeretbe karcolt szimbólummal kapcsolatban? Az élet egy választást sodort elénk, de ha jól döntünk, újra boldog napok köszöntenek ránk – folytatta fátyolos hangon, közben a hátamat simogatva. – Szeretlek, és csak ez számít.

- Vigyél haza – kértem csendesen, nedves arcomat az övére simítva.

~¤~

Jake végtelenül figyelmesen bánt velem, minden kívánságomat leste, mintha ezzel is csak azt akarná bizonyítani, hogy szavait egytől egyig komolyan gondolta. Másnap Emily is meglátogatott, ürügyként egy nagy adag készételt hozva kedvesen érdeklődött hogylétem felől. Nem akartam látogatókat, minden sejtem tiltakozott a szánakozó pillantások ellen, mégis próbáltam elrejteni ellenérzésemet, mert nem akartam megbántani. Legnagyobb meglepetésemre Em kerülte a témát, ösztönösen érezve milyen nehezemre esne beszélni róla, amiért elöntött az iránta érzett hála.

- Ne aggódj, a fiúk nem fognak benézni, de mindannyian üdvözölnek és remélik, hogy hamarosan újra a körünkben élvezhetik a társaságodat – nyugtatott meg, mielőtt elköszönt.

Délután Jake átugrott Billyhez, mialatt újabb látogatóm érkezett. Épp a nappaliban ücsörögtem az ablakhoz húzott kanapén vázlatfüzetemmel az ölemben, amikor megéreztem, hogy nem vagyok egyedül.

- Bejöhetek? – kérdezte a váratlan vendég, s hangjától hevesebben kezdett el dobogni a szívem.

Válaszomra várva zavartan ácsorgott az ajtóban, egy kis csokor gardéniát* szorongatva a kezében. A döbbenettől szólni sem tudtam, ezért csak fejbólintással jeleztem felé, mire tétován közelebb lépve átnyújtotta nekem a virágot.

- Köszönöm, Paul – nyúltam érte, s mikor kezem az övét súrolta, mintha áramütés ért volna, visszarántottam. – Hozok vázát – készültem felállni, hogy időt nyerve újra nyugalmat erőltethessek magamra, de közbevágott.

- Hagyd, majd én! – Felkapva a kis komódon álló karcsú vázát kisietett a konyhába, majd egy perc múlva immár a csokorral együtt helyezte oda vissza. – Hogy vagy? – nézett rám fürkészőn, miközben merev tartással leült mellém.

- Jól… - feleltem bizonytalanul, azután arcomra mosolyt erőltetve, mintha csak magamnak akarnám bizonygatni, hozzátettem – Tényleg jól.

- Minden szempontból? – faggatott kétkedő hangsúllyal, mire tekintetemet a földre szegezve bólintottam.

- Mikor jöttél vissza? – kérdeztem más mederbe terelve a beszélgetést.

- Az éjjel – válaszolta halkan, majd némi tétovázás után hozzátette – Megéreztem, hogy történt valami.

- Milyen érdekes, hogy épp a megfelelő pillanatban tértél haza! – csattant fel Jake keserű hangja az ajtóból.

Paullal egyszerre reagáltunk – miközben tekintetem Jacob felé kaptam, a férfi felugrott a kanapéról, hogy rezzenéstelen arccal kifelé induljon.

- Épp menni készültem – vetette oda neki, azután az ajtóból még egy utolsó, aggodalmas pillantást küldve felém elbúcsúzott.

~¤~

Hétvégére Emilytől meghívást kaptunk, amit kétségbeesetten próbáltam hárítani, de minden igyekezetem kudarcba fulladt.

- Claire, nem gubózhatsz be örökre, kell egy kis társaság – ragaszkodott a részvételemhez csökönyösen a vonal túlsó végén.

- Nincs semmi bajom – feleltem határozatlanul csengő hangon -, csak nincs most kedvem ehhez.

- Ugyan, ezt még magaddal sem tudod elhitetni! – csattant fel hirtelen. – Gyertek csak el, jót fog tenni. Mostanában Jake is egyre levertebb, mintha nem is ő lenne.

A fiú nevének említésétől összeszorult a torkom, hiszen bármennyire is próbáltam vidámságot erőltetni magamra, napjaink csak halvány torzképei voltak a tragédia előtti időszaknak. Többször kaptam azon, hogy kutató tekintetével az arcomat fürkészi, s valahányszor a szemembe nézett, mely már nem csillogott a régi fénnyel, fájdalmasan összerándult. Annyi mindenen mentünk már keresztül, túl leszünk ezen is. – hitegettem magam, de a szavak még számomra sem csengtek őszintén.

- Rendben van, ott leszünk – sóhajtottam fel végül, mielőtt elbúcsúztam.

Mikor meghallottam a kis házikóból kiszűrődő zsivajt, eluralkodott rajtam a pánik, de Jake megszorítva kezemet határozottan terelt befelé az ajtón. Az összeverődött társaságon végigtekintve egyre kevésbé éreztem jó ötletnek, hogy engedtem az unszolásnak. A fiúkon kívül – akikbe Paul is beletartozott – ott volt Leah, Kim, és a kis Claire is, aki épp boldogan kacagott Quil csiklandozó ujjai alatt. Szikrázónak képzelt mosolyt erőltetve az arcomra üdvözöltem mindenkit, ám közben egész testemben reszkettem a felzaklató kérdésektől, melyeket minden percben ijedten vártam. Azonban félelmeim alaptalannak bizonyultak, meglepően jó hangulatban telt az ebéd. Még Leah is elfogadhatóan viselkedett, így hamarosan már őszintébbnek ható mosollyal hallgattam a srácok szokásos viccelődéseit. Hangulatváltozásomat Jacob is figyelemmel kísérte, s látva hogyan leszek szinte percről percre lazább, szeme újra boldog fénnyel csillogott. A desszert után Em egybenyitotta a konyhát a kicsiny nappalival, így lehetőség volt a fiúktól némileg félrevonulva fecserészni, amit a kanapéra kuporodva ki is használtunk.

- Klel néni, meszéjsz nekem? – selypítette vékonyka hangján a kicsi Claire egy hatalmas mesekönyvet hurcolva magával, majd meg sem várva beleegyezésemet, az ölembe mászott.

Karomat köré fonva lapoztam fel a könyvet, ahol rálelve a saját gyermekkoromból ismerős történetre, melyet apám gyakran mesélt lefekvés előtt, olvasni kezdtem. Mire a hosszú fantáziavilág véget ért, a kicsi a mellkasomra hajtva fejét álomba szenderült, ezért nehogy felébresszem, óvatos mozdulattal tettem le a meséskötetet. Bájos arcába feledkezve, melyen a csöppnyi száj apró rózsasziromként piroslott elhomályosodott a tekintetem, majd mikor a selymes hajból áradó semmihez sem foghatóan édes gyermekillat felkúszott az orromba, arcomon végigfolyt az első könnycsepp. Miközben erőnek erejével igyekeztem visszafojtani a bánat cseppjeit, rémülten néztem körbe abban reménykedve, hogy senki nem vette észre, ám pillantásom rögtön két szempárral találkozott. Mindkét férfi arcán fájdalmasan rángatóztak az izmok, ám míg egyikük tekintetében elkeseredett harag villant, a másikéban a feléledő remény fénye csillant. Rajtuk kívül volt még valaki, aki nyomon követte az eseményeket: meglepetésemre Leah vonásaiból együttérzés áradt. Fejemet lehajtva rejtettem el az arcomra kiült leplezetlen érzelmeket, egészen addig maradva ebben a zárkózott pózban, amíg a kicsi fel nem ébredt.

Mielőtt hazamentünk, beugrottunk Billyhez, ahol Jake rövid időre ott hagyott, amíg hazavitte Quilt és Claire-t. Mialatt az öreg vacsorázott, tekintetem a falakon függő képekre kúszott, melyek az apákat ábrázolták fiaikkal nemzedékeken keresztül.

- Min töprengsz, Claire? – szólított meg Billy, észrevéve az arcomon átsuhanó felhőt.

- Azon, hogy ha Jake-kel maradok, megszakadt a lánc – feleltem nyíltan. – Én nem tudok neki fiút szülni, így majdan a halálával kihal az alfaág.

- Az Istenek akaratával szemben hiába próbálunk harcolni, Claire – szólalt meg egy perc töprengés után. – Ha azt a sorsot szánták neked, hogy utad összefonódjon a fiaméval, bármelyik kitérőt választod, végül ugyanarra az útra jutsz majd vissza.

Mikor Jake megérkezett, még mindig bölcs szavain tűnődve merültem a gondolataimba. Hazafelé mindketten hallgatagságba burkolóztunk, majd később, immár az ágyban, szelíden szorított magához.

Reggel Jake vitt el az iskolába, mert újra munkába álltam. Miután szerencsétlen vetélésemről senki sem tudott – lázas betegségre hivatkozva maradtam távol –, problémamentesen átvészeltem a napot. Cullenék ma távol maradtak, így ők sem nehezítették meg számomra a visszailleszkedést. Az órák végén tanácstalanul ácsorogva várakoztam, hogy Jake értem jöjjön, de a Rover csak nem akart feltűnni az úton. A gyújtás napok óta rosszalkodott, ezért mivel reggel már alig-alig akart beindulni La Pushba vitte, hogy átnézze a műhelyében. Azon tűnődve hogyan jutok haza épp kezdtem feladni, amikor Jacob számát jelezve megcsörrent a telefon.

- Claire, megkértem Bellát, hogy vigyen haza, mert nem tudom, mikor végzek az autóval, még mindig szanaszét van szedve – szabadkozott bűntudatos hangon.

- Oké – sóhajtottam fel a furgonnál ácsorgó lány felé pillantva. – Siess haza!

- Igyekszem, de lehet, hogy alkatrészért is el kell mennem, ne várj túl korán – felelte mielőtt letette a telefont.

- Szia, kösz, hogy hazaviszel – szólítottam meg Bellát, mikor odaértem.

Szótlanul bólintott, majd miután mindketten beszálltunk, indított. Nyomasztó csendben ültünk egymás mellett, de néha-néha felé pillantva láttam, hogy idegesen rágcsálja az ajkát, mintha mondani készülne valamit. Mikor lefékezett a házam előtt, nagy levegőt vége elszántan fordult felém.

- Miért nem mész el? – szegezte nekem a kérdést. – Nyilvánvaló, hogy nem te vagy Jake lenyomata, még ha ezt ő maga nem is hajlandó belátni. Ameddig vele vagy esélye sem lesz arra, hogy megtalálja az igazit, hiszen szinte minden percét veled tölti.

Maró szavaitól dühösnek kellett volna lennem, ám passzív, fáradt lemondással hallgattam, majd miután befejezte, szótlanul ott hagytam.

Jake még vacsorára sem ért haza, így mivel hirtelen rám tört a napok óta fokozódó kimerültség, az ágyban rajzolgatva vártam rá. Már épp kezdett volna elnyomni az álom, amikor idegesen szorongatva valamit a kezében megérkezett. Komoly arccal közeledett felém, majd kérdő pillantásomra leült mellém, és nagy levegőt véve belekezdett.

- Régóta készülök erre a lépésre, de mindezidáig féltem, hogy korainak tartanád, azonban egyre inkább úgy érzem, hogy valamit forgatsz a fejedben, ezért elérkezett az idő, hogy megtegyem. – Elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy kinyitja ökölbe szorított kezét, és a benne megcsillanó gyűrűt felfelé fordított bal tenyeremre helyezi. – Ez a gyűrű az édesanyámé volt, apám adta nekem, hogy egyszer majd az én választottam ujjára húzzam. Tudom, mi jár a fejedben, de én teljesen bizonyos vagyok abban, hogy te vagy a lenyomatom. Tisztában vagyok azzal, hogy az eddig tapasztalt szabályok szerint ez nem történhetett volna meg, és bár fogalmam sincs hogyan és miként fordulhatott mégis elő, tudom, hogy így van. Nem vagyok hajlandó lemondani rólad még így sem, hogy tudatában vagyok, ez mivel jár. Az én érzelmeim tiszták és egy életre szólóak, ezért azt kérem, jól gondold át mit szeretnél, mielőtt választ adsz. – Sóhajom hallatán a visszafordíthatatlanul végleges szavaktól tartva, még mielőtt megszólalhattam volna közbevágott. – Ne mondj most semmit, gondolkozz néhány napig, s majd mikor biztos vagy magadban, húzd az ujjadra. Bármi lesz is a döntésed ígérem, el fogom azt fogadni anélkül, hogy megkérdezném a miértjét. – Kezét most az enyémre simítva rázárta ujjait a türkizzel kirakott dupla gyűrűre, mely mozdulatot visszafojtott lélegzettel követtem.

- Szeretlek – suttogtam remegő ajkakkal, s kezemben a jövő ígéretének jelképével nyakát átölelve szorítottam magamhoz.

~¤~

Nyugtalan éjszakám volt, álmomban minduntalan a Black ház falán lógó képek kísértettek. A reggeli teámat kortyolgatva gondolataimba merülve töprengtem amíg Jake készülődött, ám mikor megjelent, mosollyal az arcomon fogadtam. Ma egyedül indultam el, mivel Jacobnak sikerült megjavítani a Rovert, ám az iskola előtt félúton egy éles kanyarral lefordultam. Egy csendes helyet keresve, ahol tépelődésemben senki sem zavarhat meg arra a fennsíkra készültem, ahol Adammel jártam. A hely mélyen a Cullen család területén belül volt, így nem kellett attól tartanom, hogy bárki is arra téved a falkából. A csodálatos látvány fölé magasodó szikla szélére ülve számot vetettem a múlt eseményeivel, végiggondolva minden lehetőséget és elejtett mondatot, mielőtt meghoztam a határozatot. Lassan peregtek előttem a képek, a felhőtlenül boldogok éppúgy, mint a gyötrelmesek, melyek a szívemet szaggató fájdalommal együtt érkeztek. A filmszalag végén felálltam, s a szakadék szélén egyensúlyozva kezemet az ég felé tartva szétnyitottam ujjaimat. A tenyeremen nyugvó gyűrű szikrázva csillant fel a felhők közül kibukkanó nap fényében, majd mikor rögtön azután sötét árnyék vetült rá, elfogadva az ítéletet lehunytam a szemem. Döntöttem.

* a titkos szerelem virága