27. Szívdobbanások

Félretéve a napközben történteket izgatottan vártam, hogy Jake végre megérkezzen - minél előbb el akartam neki újságolni a gyógyulásomat. Miután Carlisle távozott, gyorsan lezuhanyoztam - hosszú napok óta végre újra egyedül -, majd mivel Leah aznapi főztjét dühösen kidobtam a kukába, hozzáláttam, hogy vacsorára előkészítsem Jake kedvencét. Szerettem volna, ha jól sikerül ez az este, ezért elhatároztam, hogy nem fogom megemlíteni Leah támadását. Remélem, mástól sem fogja megtudni – fohászkodtam némán. Sokáig persze nem maradhat titokban, de a mai estét nyugodtan akartam eltölteni. Amikor mindennel elkészültem és Jake még sehol sem volt, elfogott az aggodalom. Számolgatni kezdtem a hívása óta eltelt órákat, és hosszas vívódás után épp oda akartam csörögni Emilyékhez, amikor meghallottam a motorja hangját. A következő pillanatban hangos robajjal kivágódott az ajtó.

- Mondd, te mindenáron meg akarsz halni? – rivallt rám feldúltan, mire arcomról minden egyes újabb kimondott szóval együtt fokozatosan olvadt le a boldog mosoly. Ne most! Sikoltotta a hang a fejemben. – Mi a francért kell neked épp egy farkast feldühítened? Ráadásul jól tudtad, hogy Leah alig néhány napja változott át először. Fel tudod egyáltalán fogni, hogy ez mit jelent?

Védekezni akartam, elmondani, hogy nem az én hibám volt, de csak álltam ott szerencsétlenül, még mindig hitetlenkedő pillantással rámeredve, s közben tekintetem fátyolossá vált. Kigördült az első könnycsepp, s nedves lenyomatát a bőrömre írva lassan végigfolyt az államig. A csepp útját követve Jake szúrós tekintete megenyhült, majd ujjbegyével felfogva a lepottyanni készülő szökevényt, gyengéden végigsimított az arcomon.

- Ne haragudj, nem akartalak bántani – suttogta immár ellágyult vonásokkal -, csak féltelek. Fogalmad sincs milyen úgy élni, hogy a nap minden percében érted, a lelkem másik feléért aggódom.

- Miért rontod el minden egyes alkalommal? – kérdeztem halkan. Pillantása most a szépen megterített asztalra esett, melyre még egy rusztikus gyertyatartót is elhelyeztem, hogy a megfelelő pillanatban meggyújtva az apró lángokat, azok sejtelmes fényénél költsük el vacsoránkat.

- Bocsáss meg, kérlek! – mondta megtört hangon, amikor végre rádöbbent, mennyire készültem erre az estére. – Mivel tehetném jóvá?

- Ne csináld ezt többet! – kértem a tekintetébe kapaszkodva. Szótlanul átölelt, majd végigsimítva hajamon a fülembe suttogta:

- Sajnálom. – Aprót biccentettem a fejemmel, de nem viszonoztam a gyengéd érintéseket.

- Éhes vagy? – kérdeztem kibontakozva az ölelésből.

- Majd később. Most csak veled akarok lenni – válaszolta utánam nyúlva. – Hol a kötés? – húzta össze szemöldökét, amikor végre észrevette felszabadult testrészemet.

- Carlisle nem látta már szükségesnek – vontam meg a vállam, még mindig megbántódva.

- Ezek szerint teljesen rendbe jöttél? – csillant fel a szeme, mire kifejezéstelen arccal bólintottam. – Akkor jobb, ha menekülsz, mert mostantól semmi sincs, ami távol tarthat tőled – próbálta feloldani a rám telepedett hangulatot.

Felvillanó vigyora végül mosolyt csalt az ajkaimra, képtelen voltam haragudni rá. Sugárzó arca szivárványba öltöztette sértett lelkem, mint a felhők közül kibukkanó Nap visszatükröződő ragyogása az esőcseppeket.

- Milyen filmet nézünk? – kérdezte a nappali felé terelgetve.

- A Szerelmünk lapjait. Imádom ezt a történetet, olyan sorsszerű benne a szereplők egymás iránt érzett szerelme – válaszoltam elálmodozva, majd gyorsan hozzátettem - de nézhetünk valami véreset is, ha inkább ahhoz lenne kedved.

- Nem, ez jó lesz. Kíváncsi vagyok, hogyan képzeled el a sorsszerű szerelmet – felelte szemeit mélyen az enyémekbe fúrva.

Enyhe zavarban indítottam el a filmet, de néhány perc múlva már teljesen belemerülve bámultam a képernyőre. Közben Jake pillantását végig magamon éreztem, mintha az arcomról akarná leolvasni, mit érzek iránta, én azonban mereven igyekeztem csak az előttem pergő képkockákra koncentrálni. Tudtam, ha most ránézek, érzelmeim tisztán, leplezetlenül tükröződnének íriszemen, amitől olyan védtelennek éreztem magam, akár egy katicabogár, kit egy óvatlan lépés eltaposhat. Hiányzott belőlem az a fajta gyermeki naivitás, amellyel a sértetlenek vágnak bele az új, mindent elsöprő szerelembe, nem számítva a pusztításra, melyet az okozni tud az ártatlan lélekben. Bármennyire is küzdöttem ellene, a történet felidézte bennem múltam legsötétebb napjait, feltépve ezzel az első szerelem belém vésett nyomait - a sebeket, melyeket örök emlékül hagyott. Az utolsó képkockák után a szememet elhomályosító könnyekkel küszködve ugrottam fel, hogy egy pohár víz indokán rendezzem arcvonásaimat, de Jake a karomat elkapva megakadályozott benne.

- Várj, szeretnék kérdezni valamit! – mondta halkan, majd időt sem hagyva folytatta – Miért ugrottál elém ott a tisztáson?

- Mert szeretlek – feleltem azonnal, gondolkodás nélkül.

A kimondott szó visszhangja felerősödve verődött vissza lelkem mélyéről, ráébresztve ezzel a nyilvánvalóra, melyet mindezidáig önmagam előtt is titkoltam. Lemeztelenített érzéseimtől megriadva lesütött pillákkal, dermedten álltam Jake előtt, miközben szívem egyre gyorsabb ütemben verte a ritmust – a szerelem ritmusát. Elmém mélyéről egy rég elfeledett vers néhány sora bukkant fel, mely valamikor a kedvenceim közé tartozott, és tökéletesen kifejezte a jelen pillanatban bennem kavargó bizonytalan érzelmeket.

„Ámuló parázs csillan a mélyben,
Szemeid tükre ma végtelent int.
Pillantás illan időben, s térben...
Lassuló szívemnek lobbanást hint.
Remegőn simítom ajkadról szavaid,
már őrjöng a vérem, s rohanna eléd...
Félelem markában emlékek hamvai,
de ölelő holnapom elindult Feléd... „

(Pálnagy László)

- Nézz rám, kérlek! – állt fel Jake megtörve gondolataimat, hogy állam alá nyúlva gyengéden megemelje a fejem. Egy pillanatig küzdöttem az összekapcsolódó tekintetünkben tükröződő érzelmek örvényével, miként a gyakorlatlan úszó igyekszik a mindent elnyelő mélységből a felszínre törni, ám végül nagy levegőt véve feladtam a hiábavaló küzdelmet, s alábuktam. Amikor puha ajkait megéreztem az enyémeken, tévelygő lelkem végre megpihent – immár szilárdan hittem: megérkeztem. Belesimulva az ölelő karokba viszonoztam gyengéd csókjait, melyek a meztelen hátán végigfutó érintésem nyomán egyre követelőzőbbekké váltak. A gejzírként feltörő érzelmektől megtántorodva engem is magával rántva lerogyott, majd csípőmet megragadva az ölébe vont. Ajkaink közben egy percre sem hagyták magára párjukat, és én miként a fuldokló kapaszkodtam vállaiba, kemény húsába mélyedő ujjaim alatt érezve az izmok játékát. Csípőmet markoló kezeit most a fenekemre csúsztatva még közelebb húzott magához, ezáltal szinte a levegőt is kiszorítva egymáshoz préselődő testünk közül, majd ujjai a felsőm alá csúszva simogató mozdulatokkal megindultak felfelé. Miközben a gerincem mentén kalandozva felfedezte hátam minden porcikáját, csókjai a nyakam ívét követve barangoltak lefelé. Amikor felzaklató körútját félbe szakítva felemelt karomon végtelennek tűnő lassúsággal áthúzva lefejtettem magamról a felsőt, légzése felgyorsult, s torkából halk sóhaj szakadt fel.

- Gyönyörű vagy! – suttogta a vágytól rekedten. Szavait igazolva éreztem, ahogy kínzó vágya követelőzve feszül az ölemnek, melyet most lassú mozgásokkal már-már kirobbanásig ingereltem, miközben ujjaimat az övéibe fűzve fogvatartottam azokat. Nem bírva tovább a gyengéd kínzást Jake felhördült, s kezeit kiszabadítva végre megérintette a nőiesen lágy domborulatokat. Közben a szánk egy percre újra csókba forrt, azután Jake nyelve meg-megérintve bőrömet ismét lefelé kalandozott, mialatt hüvelykujjaival szűkülő köröket rajzolt a melleimre. Érintése nyomán egyre szaggatottabbá vált a légzésem, s amikor a forró ajkak útjuk végén ráfonódtak az egyik apró bimbóra, tarkójára tapadt jobb kezemmel magamhoz láncolva őt, kéjesen felnyögtem. Óvatosan hátrébb csúszva bal kezem közben lázasan tapadt a farmernadrág gombjára, hogy szűkös börtönéből kiszabadítsa a lüktető rabot, ám ekkor Jake megmerevedett, majd kutató kezemet megragadva szinte letépte azt.

- Ne még – hörögte, feltárva ezzel milyen nehezére esik gátat szabni az őrjítő hévnek, mely kirobbanni készült áruló testéből.

Az elfojtott szenvedély most hullámokban tört rá, amitől pupillája ijedten kitágult, s ölelésre nyújtott karjaimat szorosan a testemhez tapasztva lefogott.

- Nem vagyok még készen erre – suttogta szemeit lehunyva. – Ne mozdulj, le kell nyugodnom.

A szavaitól rám törő csalódottság megfagyasztotta az imént még forró lávaként száguldozó véremet, miközben torkomban egyre nőtt a fojtogató gombóc az újabb megalázó visszautasítástól.

- Mitől félsz? Hogy átváltozol? – kérdeztem jegesen. – Paul nem aggódna ennyit emiatt – mondtam ki a maró szavakat, ám rögtön megbántam azokat.

Jacob szemei felpattantak, majd fogvatartott karjaimat elengedve olyan erővel markolta meg a csípőmet, hogy alig tudtam visszatartani kiszakadni készülő fájdalomsikolyomat.

- Akkor talán vele kéne most lenned. Visszajött, bármikor felkeresheted – vágta hozzám színtelen hangon, miközben hirtelen mozdulattal a kanapéra dobott. Könnyű súlyától megszabadulva felugrott, és időt sem hagyva a bocsánatkérésre, elrohant. Felsőmet magamhoz szorítva percekig ültem ott a sírással küszködve, végül erőt véve a feltörni készülő áradaton szomorúan elpakoltam az előkészített vacsora kellékeit, majd a szobámba vonultam.

~¤~

Kopp-kopp koppantak ütemesen az esőcseppek az ablakon. Kipp-kopp-kopp vette át a szívdobbanásom a ritmust, összehangolva kedvem a mélabús hangulattal. Az üvegen lefolyó víz az útjába akadó porszemeket körülölelve csordogált tovább, kristálytiszta nyomot hagyva ezzel maga után. Szemeim élettelen fénnyel, mozdulatlanul érzékelték a külvilág eseményeit, fáradt agyamban szaggatott gondolatokká alakítva azokat. Milyen kár, hogy a kiejtett szavakat nem moshatja el az eső. Az emléktől megkeseredett szájízzel kavargattam a teámat - a mozdulat minden megkezdett körrel félbetört. Pillantásom lassan odébb vándorolt, megakadva a leomló függönytől takart sarokban megbúvó újságon. Lassan lehajolva felemeltem, s a címlapról felém ordító szalagcímet észlelve átsuhant rajtam a felismerés. Teljesen megfeledkeztem Mr. Swan itt felejtett hírlapjáról, amit még akkor vissza akartam adni. Az esővel nem törődve összehúztam magamon a kardigánt, azután a Seattle Timest aládugva átszaladtam a Swan házhoz. Tétova csengetésemre hosszú ideig senki sem reagált, majd mikor már feladni készültem, megmozdult a kilincs. A feltárult ajtóban Bella állt, fáradt, karikás szemekkel, mint aki épp most ébredt egy fárasztó éjszaka után.

- Gyere be, mielőtt teljesen elázol – invitált látogatásomtól zavartan.

- Édesapád nálam felejtette az újságját – léptem beljebb a kezemben tartott lapot felé nyújtva. Mikor elvette, készültem elfordulni, hogy visszatérjek magányos otthonomba, ám ekkor pillantásom az emeleten érzékelt mozgásra felkaptam. Elkerekedett szemeim hitetlenkedéssel vegyes döbbenettel meredtek a Bella szobájából kilépő félmeztelen Jacobra. A látványtól tüdőmben bennszakadt a levegő, miközben arcomból az összes vér kifutott. A következő pillanatban földbegyökerezett lábaim újra erőre kaptak, és hátat fordítva a szívszorító képnek, a belém hasító fájdalom elől menekülve inam szakadtából rohanni kezdtem a védelmet nyújtó otthonom felé. Egy tizedmásodperccel Jake előtt odaérve sikerült magamra zárni az ajtót, majd fülemre tapasztott kezeimmel próbálva kizárni kétségbeesett kiáltásait, az emeletre szaladtam. Szobám ajtaján elfordítva a kulcsot hallottam, ahogy a bejárati ajtó hatalmas robajjal beszakad, majd közvetlenül utána lépcsőn dobogó léptek zaja ütötte meg a fülemet.

- Claire, engedj be! – hallatszott zárt ajtóm felől az elgyötört hang, ám mikor nem érkezett válasz, türelmetlenné válva csattant fel - Ha nem nyitod ki, ezt is betöröm!

- Hagyj békén! – kértem színtelen hangon a szemközti fal felé hátrálva.

- Hadd magyarázzam meg! - kiáltott be szívósan ragaszkodva a mentegetőzéshez.

- Menj el, kérlek – fogtam könyörgőre, de a rángatózó kilincsből ítélve hasztalan.

- Addig nem, amíg nem hallgatsz meg – próbálkozott újra. – Te akartad – mordult fel, amikor nem érkezett válasz.

A nekifeszülő izmos testnek behódolva az ajtó nyögve feltárult, felfedve az őt leigázó megtermett barbárt. A brutalitás eme megnyilvánulásától szemeimbe félelem költözött, majd rövidesen a lábaim is remegni kezdtek, amikor a hátam alatt megérezve a fal hűvös keménységét rádöbbentem: nincs hova menekülnöm.

- Te félsz tőlem? – kérdezte hitetlenkedve. Érzékelve, hogy már egész testemmel a falhoz tapadva, annak mentén próbálok minél távolabb araszolni tőle, tartása megtört. – Az Isten szerelmére, Claire, előbb végeznék magammal, mintsem téged bántsalak – nyögte fájdalmasan.

- Már megtetted – suttogtam elgyötörten.

- Igazságtalanul vádolsz, semmi olyasmi nem történt, mint amire gondolsz. Azért voltam Bella szobájában, mert Edward megkért rá – hadarta kihasználva pillanatnyi engedékenységemet.

- Te teljesen hülyének nézel? – meredtem rá elkerekedett szemekkel. – Azt akarod nekem bemesélni, hogy pusztán szenvedő alanya vagy ennek a kis légyottnak?

- Csak hallgass végig, és ha még akkor is azt szeretnéd, elmegyek – nézett rám esdeklő szemekkel, majd bólintásomra folytatta a magyarázkodást. – Bellának látogatója volt, de a vámpíroknak nem olyan éles a szaglásuk, mint nekünk, farkasoknak, ezért voltam nála.

- Milyen látogató? És hogyan lehetséges ez, amikor esténként állandóan őrjáratozol? –vallattam még mindig kételkedve.

- Elfelejted, hogy két egymást követő éjszakát is veled töltöttem? – kérdezte halvány mosollyal. – Nem tudom, ki osont be Bella szobájába, amíg nem volt otthon, de nem Adam volt.

- Mit keresne Adam Bellánál? – húztam össze a szemöldököm. – Ha nem Adam, akkor ki lehetett?

- Először Victoriára gondoltunk, de nem ő volt. Victoria szagát ismerem, de ezt idegennek éreztem – válaszolta készségesen.

- Ki az a Victoria, és mit akar Bellától? – faggattam tovább.

- Majd később elmagyarázod neki, most beszélnünk kell – hallottam meg az ismerős hangot. A meggyalázott, üres ajtókeretben álló Edward arcán a pusztítást látva egy pillanatra halvány mosoly suhant át, azután ismét márvánnyá keményedett.

- Addig sehova nem megyek, amíg Claire előtt nem tisztáztam magam – mordult felé Jake.

- Hisz neked – felelte helyettem Edward a gondolataimban olvasva, ám Jake addig nem mozdult, amíg kijelentését jóváhagyva nem bólintottam egyet.

- Igyekszem vissza! – fordult felém még egyszer, mielőtt eltűnt a szétroncsolt ajtófélfa mögött.

~¤~

Amikor órák múlva sem tért vissza, karjaimat fázósan magam köré fonva leguggoltam a kiszakadt ajtó mellé, és a végérvényesen tönkretett acélpántokat vizsgálgatva azon gondolkodtam, hogyan fogom mindezt egyedül helyrehozni.

- Úgy látom, elkelne egy segítő kéz – hallottam közvetlen közelről. A váratlan látogatótól összerezzenve elveszítettem az egyensúlyomat, és a földre huppantam.

- Duplán – húzódott gunyoros félmosolyra a jövevény ajka ügyetlenkedésem láttán. Elfogadva a kinyújtott kezet felálltam, majd egy hálás köszönömöt elrebegve ki akartam húzni ujjaimat az erős szorításból, ám a fogvatartó másképp gondolta.

- Azt hiszem egyedül is meg tudok állni a lábamon – hebegtem zavartan, mire a vasmarok vonakodva elengedte foglyát.

- Ezeket ki kell cserélni – bökte meg lábával az eldeformálódott ajtópántokat –, de az ajtónak semmi baja.

- Nem hiszem, hogy lenne itthon ilyesmi – ingattam a fejem, mire Paul felnevetett.

- Azt rögtön gondoltam. Elugrok a barkácsboltba, velem tartasz? – kérdezte.

- Fent is van egy, azt nem nézed meg? – mutattam a szobám felé.

- Szép kis pusztítás – jegyezte meg immár a másik kidőlt ajtót vizslatva. – Jacob műve? – nézett rám kérdőn, majd bólintásomra felmordult – Csoda, hogy még nem áll romokban az egész berendezés.

Miután fent is végzett, megismételte az egyszer már feltett kérdést: - Velem tartasz? Szükségem lenne a kocsidra.

- Vidd csak, de nekem maradnom kell, nem szeretném, ha kirámolnák addig a házat.

- Claire, ez itt nem New York! – nevetett fel, majd a fejét ingatva könnyedén felemelte a súlyos ajtótáblát, és ideiglenesen rögzítve a helyére rakta. – Tessék, addig kibírja, amíg visszaértünk, de ha mégsem, akkor vess egy pillantást arra – kacsintott rám a Swan ház előtt álló rendőrautó felé intve. – Megnézem ki az a bátor, aki Charlie orra előtt bemerészkedik. Akkor jössz?

Bólintottam, s az akasztóról egy vastagabb kapucnis felsőt lekapva kifelé indultam. Emlékezve Paul rigolyájára a Rovernél felé dobtam a kocsikulcsot, mire arcán elégedett mosollyal pattant be a vezetőülésre.

- Helyes – dörmögte az orra alatt, amikor gázt adott.

~¤~

- Ezzel is megvolnánk – vizslatta Paul elégedetten a hálószobám helyrehozott ajtaját, majd zsebre dugott kézzel lazán nekidőlt. – Mindig ilyen viharos a kapcsolatotok? – puhatolózott.

- Többnyire – húztam el a számat.

- Jó ez így neked? – faggatott tovább, az arcomat fürkészve.

Szótlanul az ablakhoz sétáltam, s a függönyt félrehúzva, vonásaimat a rávetődő árnyékba rejtve a távolba révedtem. Paul elrugaszkodva támasztékától lassan felém sétált, majd velem szemben a falnak dőlt.

- Mitől akadt ki ennyire? – intett az ajtó felé, de csak a fejemet ráztam válaszul. Feladva a hiábavaló próbálkozást, hogy Jake-kel kapcsolatban szóra bírjon, témát váltott. - Meg tudsz nekem bocsátani, amiért nem voltam itt, amikor melletted lett volna a helyem? Mert magamnak sosem fogom elfelejteni, hogy veszélybe sodortalak – halkult el a hangja a gyötrő bűntudattól.

- Paul, én nem haragszom rád! – fordultam felé döbbenten. – Inkább nekem lenne okom bocsánatot kérni – suttogtam szégyenkezve, lesütött pilláim alól.

- Felejtsük el – vonta meg a vállát könnyedének szánt mozdulattal, de szemeiben szomorú fény bujkált.

- Miért mentél el a baleset után? – kérdeztem halkan.

- Későre jár, jobb, ha megyek – kerülte ki a választ, tétován a kijárat felé tekintve, de nem mozdult.

- Jake miatt? - vontam fel kérdőn a szemöldököm szokatlan viselkedésén tűnődve.

- Magam miatt. – Elkeseredett sóhaja megindított, így néhány másodpercnyi vívódás után közelebb léptem hozzá, s karomat felemelve végigsimítottam az arcán. Az érintésemtől meglepve egy pillanatra ledermedt, majd kinyújtott kezemet megragadva, tenyerem a mellkasára szorította.

- Érzed ezt? Valahányszor megérintesz, ilyen hatással van rám, legyen az bármilyen apró mozdulat.

Szívizma a tenyeremen verte a száguldó ritmust, beszédesebben minden szónál, s minden újabb szívdobbanással közelebb került hozzám. A kitágult pupilláiban tükröződő vágyakozás bűvkörében mozdulatlanul figyeltem, ahogy ajkai végtelenül lassan közelítenek felém.