22. A Halál lehelete

Fokozatosan ébredező tudatom már halványan észlelte a szemhéjamat csiklandozó sápadt fénysugarat, de érzékszerveim még tompán reagáltak a kívülről érkező ingerekre. Nem akartam felkelni a hipnotikus álomvilágból, ahova önként, örökre száműzném magam. Meztelen karomon a nyitott ablak felől érkező friss, reggeli szellő simított végig, így beleborzongva a hűvös lehelet érintésébe, tapogatózva kutattam a megszokott melegség forrása után. Ujjaim azonban hiába keresték a megnyugtató, izmos testet, csak az üres ágyon gyűrődő lepedő ráncait érinthették. Egyedül voltam. Lassan kikászálódva az ágyból, az éjjel történt malőr utóhatásától tartva tétován indultam Paul keresésére, ám hiába szólongattam, sem a házból, sem a környező fák közül nem érkezett válasz. Karomat fázósan összekulcsolva vártam néhány percet a hátsó ajtóban, remélve, hogy felbukkan, de a száradó őszi leveleket csak a szellő rezegtette meg. A hátam mögött élesen felsipított a telefon, és a nyugodt csendet megtörő fülsértő hangtól összerezzentem.

- Halló – szóltam bele a kagylóba álmatag hangon, ám csak a recsegő vonal válaszolt.

- Claire Sinclair – próbálkoztam újra, és ezúttal halk sóhajt hallottam.

- Találkoznunk kell – szólalt meg végre a hívó.

- Adam? – kérdeztem rémülten, felismerve a hangot. – Nem vagyok jól, majd ha meggyógyultam, találkozunk az iskolában – válaszoltam.

- Nem, most! – csattant fel türelmetlenül. – Vagy csalódást okoznál a kis barátodnak? Gondolom, nem örülnél, ha baja esne – folytatta önelégült gúnnyal.

- Jake… - suttogtam.

- Bingó! Tudtam, hogy okos lány vagy. Itt van velem, és mondhatom, meglehetősen szorult helyzetben érzi magát.

- Hazudsz! – kiáltottam fel. – Még csak a közelébe sem tudnál férkőzni anélkül, hogy a falka darabokra ne szaggatna.

- Ahogy gondolod – válaszolta, és szinte láttam, ahogy lezseren megvonja közben a vállát. – Fél órád van, hogy odaérj ahhoz az útelágazáshoz, ahol a kirándulás alkalmával lefordultunk.

Döbbenten bámultam a kezemben lévő kagylóra, melyből már csak a bontott vonal zaja hallatszott. Révületemből felocsúdva remegő kézzel tárcsáztam Jake számát.

- Black lakás – ismertem fel Billy hangját.

- Billy, Jake ott van? – kérdeztem a félelemtől elvékonyodott hangon.

- Azt hiszem, alszik még – válaszolta bizonytalanul. – Ma még nem láttam.

- Benéznél a szobájába? Fontos lenne! – sürgettem türelmetlenül.

Néhány másodperc csend következett, majd újra Billy szólalt meg, ám hangja most már aggodalmat sugárzott.

- Nincs a szobájában. Talán csak átment…

A folytatást már nem hallottam, mint akit puskából lőttek ki, rohantam a kocsi felé. Reszketeg ujjaim végre rátaláltak a kulcslyukra, és a motort türelmetlenül felbőgetve kilőttem az Adam által megjelölt irányba.

Ott állt az elágazásnál, démoni arca torz vigyorba fagyott, tekintete kifejezéstelenül meredt rám.

- Tudtam, hogy jönni fogsz – szólalt meg, amikor kiszálltam a kocsiból.

- Hol van Jacob? – kérdeztem az idegességtől elcsukló hangon.

- Nem messze innen. Kár aggódnod, jól van. Egyelőre. Induljunk - felelte fejével az erdő mélye felé intve. A hosszabb túrára felkészülve csendesen követtem, de kis idő múlva megtorpant, és hirtelen a karjába emelt.

- Ez így túl lassú – magyarázta, azután szédítő gyorsasággal száguldani kezdett. A sebesen elsuhanó táj összemosódott a szemem előtt, minden másodpercben vártam az ütközést, de férfi tévedhetetlen reflexszel kerülgette a fákat. Néhány perc múlva az eszeveszett száguldásnak vége szakadt, s remegő lábaim újra talajt értek. Jacobot keresve körbefutattam pillantásom a kis réten, majd amikor tudatosult bennem, hogy rajtunk kívül senki sincs itt, dühösen felcsattantam.

- Becsaptál, igaz? Jake nincs itt, és soha nem is volt!

- Blöfföltem – vonta meg a vállát -, de bejött.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem hűvösen.

- Azt akarom, hogy meghallgass. Itt és most. Nem így terveztem, de mivel a korcs barátaid újabban egy percre sem hagynak őrizetlenül, kénytelen voltam durvább eszközökhöz folyamodni.

- Erre semmi szükség nem volt, mindent tudok rólad. Én nem vagyok Natalie, és soha nem foglak úgy szeretni, mint ő – vágtam arcába a kegyetlen szavakat. Adam obszidián szeme most felizzott, és olyan erővel ragadta meg a csuklómat, hogy szinte kettéroppant. Az élesen belém hasító fájdalomtól felsikoltottam, mire a szorítás enyhült, s kézfejem az ajkaihoz emelve, jéghideg csókokkal borította el azt.

- Bocsáss meg, kérlek! – suttogta meggyötörten. – Még mindig nem szoktam hozzá teljesen az új erőmhöz. Nem akarlak bántani, csak szeretném elmondani, amit érzek. Amikor megláttalak, újra felcsillant előttem a boldog jövő reménye. Bármit megadnék neked, csak kérned kellene. Tudom, hogy a te érzéseid nem olyan mélyek, mint az enyémek, de kitartó vagyok és hidd el, idővel megszeretnél. Adj nekem esélyt arra, hogy bebizonyítsam, méltó vagyok a szerelmedre!

- Nem – ráztam meg a fejem. – Sajnálom, ami veled történt, de én nem tölthetem be azt az űrt, amit a kedvesed elvesztése okozott. Az én szívem már másé.

- Gondolkozz! – dörrent rám. – Én felajánlhatom neked az örök élet, az örök fiatalság, az örök boldogság lehetőségét. Ő mit adhat neked?! És te neki? Hiszen még gyermeket sem szülhetsz! Hogyan tehetnéd az életét maradéktalanul boldoggá? – Hangjából maró gúny áradt, amitől elfutották szemeimet a könnyek. – Mi van, ha mégsem te vagy az a bizonyos lenyomat? A szerelem egy ideig lángol, de mi lesz, ha elhamvad? Válassz engem, Claire, és a hiányosságod nem okoz több problémát, hiszen a vámpírok úgysem képesek rá, hogy utódokat hozzanak a világra.

A szavaiból áradó kegyetlen igazság mellbe vágott, arcomból kifutott a vér, és szédülni kezdtem. A körülöttem egyre gyorsabban forgó világ bűvös körhintaként mosta egybe retinámon a színeket, míg végül csak a rideg szürkeség maradt. Tudatom mélyéről most elővillant egy álomkép, melytől elmém hirtelen kitisztult, s látásom újra élessé vált. Ez az a rét! Sikoltotta a hang a fejemben, ám a felismerés keltette rémület a várakozással ellentétben csak még szilárdabbá edzett.

- Hadd gondolkodjak – fordultam Adam felé, miközben csak az az egy gondolat száguldozott bennem, hogy időt kell nyernem. Lassan hátrálva úgy tettem, mintha töprengenék, de félig lesütött pilláim alól a környezetet kémleltem. Pattanásig feszült idegekkel füleltem az erdő zaját, gerincemen jéghideg cseppekké fagyott a félelem. Kihegyezett érzékszerveimmel ekkor meghallottam a halk neszt, és a másodperc törtrésze alatt a zajforrás irányába vetődtem. Tágra nyílt pupilláim lelassult, szaggatott képekben közvetítették az elém táruló látványt: Adam lekushadó, majd felém suhanó alakját, eltorzult vonásokba dermedt, kegyetlen arcát. A következő pillanatban csont reccsenése hasított a fülembe, s a húsomba tépő agyarak nyomán keletkező égető kín futótűzként áradt szét az ereimben. A külvilágból csak saját üvöltésem érzékelve peregni kezdtek az emlékképek - szövegfoszlányok a múltból, elfeledésre ítélt hangok, újra átélni vágyott rigmusok. A film végén fekete lepelként borult rám a sötétség, s hirtelen csend lett. Hosszú, súlyos csend.