23. Az utolsó csepp vérig

Jacob szemszöge

- Ide, gyorsan! – kiáltottam a fák közül szélsebesen érkező doki felé. Claire rángatózó testét átkarolva, legszívesebben vele együtt üvöltöttem volna a világ felé fájdalmamat. Miért kellett elém ugrania? - gondoltam kétségbeesetten, miközben alig tudtam fékezni magam, hogy Adam után ne iramodjak. Olyan gyorsan történt minden, hogy esélyem sem maradt őt félrelökni. Mintha pontosan tudta volna, hol fogok felbukkanni. Láttam a felém ugró vérszopó arcán átvillanó döbbenetet abban a pillanatban, amikor szemfogai belemartak - ő sem számított rá, hogy az én húsom helyett Claire-ét fogja feltépni. Bárcsak kétfelé tudnék szakadni, hogy egyszerre lehessek a lenyomatom mellett, és követhessem azt a mocskos vámpírt, amíg utolérve darabokra nem szaggatom!

- Ki kell szívnom a mérget – nézett rám Carlisle várakozóan, majd beleegyező bólintásomra Claire fölé hajolt. Iszonyodva fordultam el a hátborzongató látványtól, miközben minden erőmet össze kellett szednem, hogy visszafojtsam a belőlem kitörni készülő vadállatot. Claire teste lassan megnyugodott, míg végül mozdulatlan, összetört madárkaként pihent a karjaim között.

- Megölted őt! – ordítottam fel a dühtől reszketve, de Carlisle megrázta a fejét.

- Él, bár nem sokon múlt. Adam a szívhez túl közel harapta meg, így ha nem veszít rengeteg vért a nyílt törés miatt, kilökve magából a méreg nagy részét, már nem tudtam volna segíteni rajta – futott át halvány mosoly az orvos arcán megkönnyebbült sóhajom hallatán.

A hátam mögött gallyak reccsentek, majd a megzörrenő bokrok közül Paul lépett elő. Bűnbánó vonásai láttán újra feltámadt bennem a harag, de emlékeztetve magam arra, hogy a félholt lenyomatom a karjaim között fekszik, lecsillapodtam.

- Minek jöttél vissza? Elkaptátok Adamet? – mordultam felé.

- Nem – rázta meg a fejét. – Samék még követik, de iszonyú gyors, el fogják veszíteni a nyomot.

- Miért jöttél vissza? – ismételtem meg a kérdést, de Carlisle közbevágott.

- Nincs most idő a marakodásra. Haza kell vinnem Claire-t, vérre van szüksége. Add át nekem, ti pedig farkasként kövessetek, így gyorsabb lesz.

Minden porcikám tiltakozott az ötlet ellen, de belátva, hogy a dokinak igaza van, vonakodva felé nyújtottam Claire meggyötört testét. Percek alatt a Cullen házhoz értünk, ahol Esme sietett elénk.

- Ó, Istenem! – kiáltott fel a férje karjaiban nyugvó élettelennek tűnő testre meredve, majd észlelve az apró életjeleket, megkönnyebbülten felsóhajtott. – Adam? – nézett kérdőn a dokira, és a válaszul érkező bólintásra szomorúan lehajtotta a fejét.

Carlisle gyengéden a makulátlanul tiszta, hideg fém asztalra helyezte pillekönnyű terhét, azután néhány másodpercre eltűnt a szemem elől. Amikor visszaérkezett, arcán aggodalom tükröződött, amitől jeges rémület szorította össze a szívemet.

- Valami baj van? – kérdeztem rosszat sejtve.

- Igen. Nincs Claire számára megfelelő vér itthon a magánlaboratóriumomban. Körülnézhetek a kórházban, de nem sok reményt látok rá, hogy ott találok. Nagyon ritka a vércsoportja, 0 Rh negatív, így ő csak ugyanebből a vércsoportba tartozó donortól kaphat pótlást, ráadásul az idő is sürget, mert egyre gyengébb.

- Nézd meg az enyémet! – ajánlottam fel azonnal.

- Én is itt vagyok! – csatlakozott hozzám rögtön Paul is.

Carlisle olyan gyorsan vette le a vércsoport meghatározásához szükséges mennyiséget, hogy szinte észre sem vettem. Először az enyémet vizsgálta meg, ám kisvártatva lemondóan ingatta a fejét. Most Paul következett, és az övét elemezve izgatottan felkiáltott.

- Ez hihetetlen! Figyelembe véve a származásotokat, erre kevesebb, mint egy százalék esélyünk volt!

Szavaitól elöntött a megkönnyebbülés, bár örömömbe némi üröm is vegyült - irigykedve figyeltem, ahogy Carlisle összeköti Paul vénáját Claire-ével. Ahogy az életadó nedű szétáradt az ereiben, úgy kezdte visszanyerni a színét hamvas bőre, ám ekkor rángás futott végig a testén, majd rövid idő múlva még egy, míg a végén már másodpercenként rándultak görcsbe az izmai.

- Mi ez, Carlisle? – ugrottam fel, azután tanácstalanságát látva ráripakodtam. – Az Isten szerelmére, csinálj már valamit!

- Jake, fogalmam sincs mi történik, de ha itt ugrálsz körülöttem, hozzá sem tudok férni – pirított rám, mire morogva odébb húzódtam. Bár a doki még hozzá sem ért, a roham csillapodni kezdett, majd mintha elvágták volna, teljesen abbamaradt. Feszült csendben vártuk, vajon újra elkezdődik-e, de amikor percekig semmi sem történt, megkönnyebbülten fellélegeztem.

- Mi a franc volt ez? – kérdeztem fojtott hangon. – Maradt benne a méregből?

- Kizártnak tartom – ingatta a fejét a doktor. – Ha így lenne, már átváltozott volna.

Szavaitól jeges rémület öntött el, ami csak akkor szűnt meg, amikor egy lépéssel átvágva a szobán, Claire pulzusára helyezett ujjbegyemen megéreztem a gyenge lüktetést.

- Odaengednél végre? Szeretném ellátni a sérülését – csattant fel az orvos türelmetlenül. – Vagy Te akarod csinálni? – kérdezte maró éllel, mire szégyenkezve eloldalogtam.

Amikor végre hozzálátott a nyílt törés helyretételéhez és rögzítéséhez, nem bírtam tovább nézni ténykedését, és elfordítottam a fejem.

Claire szemszöge

Hideget éreztem a testem alatt, metsző hideget, melynek jeges ujjai a zsigeremig hatoltak - csontjaim megfagytak érintése nyomán. Fáztam. Ki akartam nyújtani a kezem, hogy takaró után kutassak, de a mozdulattól éles fájdalom nyilallt belém, s felnyögtem.

- Magához tért! – hallottam valahonnan a távolból. Remegő pilláimat sikerült végre felnyitnom, ám mintha homályos üvegen keresztül nézném a külvilágot, csak elmosódott körvonalakat láttam.

- Hol van Jake? – formálták hangtalanul a szavakat kiszáradt ajkaim.

- Itt vagyok – hallottam most egészen közelről. Erőlködve próbáltam fókuszálni, és néhány pislogás után végre élessé vált a látásom. Az emlékeimben élő, gyakran mosolygó arc most mélységesen fáradnak látszott - mintha éveket öregedett volna, mióta utoljára láttam. Szerettem volna rámosolyogni, de tompult arcizmaimtól csupán egy torz grimaszra futotta.

- Engedj oda egy percre, Jacob. Szeretném megvizsgálni – szólalt meg egy bársonyos hang. A fölém hajoló márványfehér ábrázat láttán átfutott agyamon a rémület, majd felismerve Dr. Cullen vonásait, megnyugodtam.

- Hogy érzed magad? – kérdezte mosolyogva, miközben hűvös ujjaival a vállam környékén matatott.

- Tompán – suttogtam fázósan megborzongva.

- A morfin hatása, hamarosan kiürül a szervezetedből – nyugtatott meg, majd a halk kopogásra az ajtó felé fordult. A benyitó kedvesnek tűnő, sápadt szépségű nő kezében egy takarót tartott, amit most átnyújtott Carlisle-nak, azután diszkréten visszavonult.

- Ő a feleségem, Esme – felelte a doktor kérdő pillantásomra, a puha takarót ráterítve közben a testemre. A kellemes meleget érzékelve szemhéjam elnehezült, végül feladva a reménytelen küzdelmet, lecsukódott, s néhány pillanat múlva álomba merültem.

Amikor újra feleszméltem, csend honolt körülöttem, ezért fejemet kissé megemelve, ijedten pásztáztam körbe a helyiséget. Amikor tőlem nem messze tekintetem megakadt az ismerős vonásokon, megnyugodva felsóhajtottam. Paul félig lecsúszva a kényelmesnek látszó székről, félrebillent fejjel aludt. Az álmában kisfiúsnak ható, ellágyult arc látványától elmosolyodtam. Mennyire más most gondoltam, elidőzve minden apró részleten. Sűrű, sötét szempillái lágy ívben követték meg-megrezdülő szemhéjának vonalát a szépen metszett szemöldök alatt, melyet oly gyakran vont fel a rá jellemző kaján mosollyal társítva. Vonásai most egészen más érzelmeket tükröztek, már-már sebezhetőnek látszott. Mintha megérezte volna, hogy nézem, kávébarna szemei felpattantak, és meglátva újra egészségesnek látszó arcomat, boldog fénnyel felragyogtak.

- Jobban érzed magad? – kérdezte meleg, bársonyos hangján.

- Igen, sokkal. Már alig érzek fájdalmat, akár fel is kelhetek – emeltem le bal lábam az asztalról, hogy megpróbáljak felülni, de Paul megakadályozott benne.

- Eszedbe ne jusson! – parancsolt rám ellentmondást nem tűrően. – Szólok Carlisle-nak, megkért, hogy jelezzem, ha magadhoz tértél.

Amint elhangzott a mondat, kinyílt az ajtó, és megjelent az emlegetett.

- Szükségtelen, már itt is vagyok – lépett be jókedvűen. – Ki kell cserélnem a kötést, ehhez fel kell ülnöd, ami egy kicsit fájni fog – készített fel, majd hűvös karját a hátam alá csúsztatva feltámogatott.

A mozdulattól felszisszentem, de egyáltalán nem volt elviselhetetlen a kín. A szőke férfi most gyakorlott mozdulatokkal elkezdte letekerni a kötést, amit olyan bámulatosan könnyedén csinált, hogy alig éreztem valamit. A sebet vizsgálgatva elgondolkodva hümmögött, amitől átfutott rajtam a rémület.

- Valami gond van? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel.

- Épp ellenkezőleg. Elképesztően gyorsan gyógyulsz. A farkasvér lehet az oka – tette hozzá hangosan gondolkodva.

- Farkasvér? – húztam össze a szemöldököm.

- Ó, hiszen te még nem tudsz róla! Honnan is tudhatnád? – csapott a homlokára. – Annyi vért veszítettél, hogy muszáj volt pótolni. Szerencsére Paul vércsoportja megegyezett a tiéddel, így nem volt gond a donorral. Rendesen meg kellett csapolnom a fiút, mert alig maradt pár csepp az ereidben – vigyorodott el.

Szavaitól egyszerre öntött el a hála és a félelem, arra gondolván, ha a sebemre ilyen hatással van a vérkeringésemben csordogáló farkasvér, vajon milyen egyéb meglepetéseket fog még okozni? Kétségeimnek hangot is adva, szorongva tettem fel a kérdést:

- Ez azt jelenti, hogy át is fogok változni?

- Ugyan, dehogy! – nevetett fel Carlisle – Az átváltozás képessége genetikusan öröklődik, semmi köze a vérben található sejtekhez.

Megkönnyebbült sóhajom hallatán még mindig mosolyogva ingatta a fejét, majd az ajtó felé indulva visszaszólt:

- Hozok fertőtlenítőt, addig ne mozogj.

- Köszönöm, Paul – simogattam meg hálásan a mellettem álló férfi kezét. – Ha nem lettél volna itt, én már nem… – nem tudtam befejezni a mondatot, mert törékeny kezemet megragadva közbevágott.

- Erre ne is gondolj! Újra megtenném! Bármikor! Az utolsó csepp véremet is neked adnám! – ejtette ki zaklatottan a szavakat, és hirtelen rádöbbentem, hogy ezek nem pusztán üres frázisok, hanem valóban így gondolja.

- Ha ahelyett, hogy Claire ágyába mászol, azt tetted volna, ami a feladatod, erre nem kerül sor! – csattant fel az ajtóból Jake hangja, visszatérítve ezzel Paul felé kalandozó gondolataimat.

- Te pedig, ha Sam utasítását követve otthon maradsz a seggeden, el sem indult volna! – vágott vissza a felelősségre vont férfi dühösen.

- Ha nem hallgatva a megérzéseimre otthon maradok, akkor most nem csak Adam, hanem Claire nyomát is bottal üthetnénk. A vérszívó megtalálta volna a módját, hogy a közelébe férkőzzön – felelte Jake, rátapintva ezzel az igazságra.

- Csak a féltékenység beszél belőled – vonta meg a vállát Paul sértődötten.

- Féltékenység? Mire legyek az? – nevetett fel Jacob, majd gonosz vigyorral folytatta – Mondd csak Paul, milyen érzés volt, amikor Claire téged ölelve az én nevemet suttogta?

Ez talált. A férfit mintha erősen arcul ütötték volna, megtántorodott, majd visszanyerve egyensúlyát, ökölbe szorított kezei remegni kezdtek a dühtől, míg végül az egész testét elöntötték a hullámok.

- Elég volt! – harsant fel Carlisle hangja az ajtóból, és pillanatok alatt a torzsalkodó hímek előtt termett. – Nem szégyellitek magatokat? A lánynak pihenésre van szüksége, nem a marakodásotok miatti izgalomra. Képesek lennétek az orra előtt egymásnak ugrani? Tűnjetek el a házamból mindketten, és vissza se gyertek, amíg nem tudtok magatokon uralkodni!

Az ház urának parancsoló hangjára mindkét fiú dühösen felmordult, majd látva halottsápadtra vált arcomat, szégyenkezve lehajtott fejjel kullogtak ki a szobából.

Távozásukkal újra csend telepedett a helyiségre, amit csak néha tört meg Carlisle szorgos ténykedésének halk zaja.

- Készen is vagyunk – mosolygott rám elégedetten, amikor végzett a friss kötés feltekerésével. – Ha ilyen ütemben gyógyulsz, egy hét alatt tökéletesen összeforr a csont.

- Dr. Cullen, hogyan lehetséges, hogy nem lett belőlem is vámpír? – kérdeztem a gondolattól megborzongva. – Úgy emlékszem Adam megharapott, amikor eltörte a kulcscsontomat.

- Még épp időben érkeztem ahhoz, hogy kiszívjam a mérget. Edward felhívott a kórházban, amikor a testvére eltűnt az iskolából – magyarázta. - Ennyire taszítónak találod a létezésünket? – puhatolózott most az arcomat fürkészve.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Bár nem volt alkalmam jobban megismerni, de úgy hiszem, Ön jó ember - talán nevezhetem így, hiszen valaha az volt -, és a családját is kedvelem. Na jó, Rosalie-t nem annyira, bár erről inkább ő tehet – tettem hozzá fintorogva, mire a férfi elmosolyodott.

- Jólelkű lány vagy, és erős, nem tudott megtörni az élet – mondta most elkomorodva. – Reméltem, hogy megkedveled majd Adamet, és idővel te is a családunkhoz fogsz tartozni, mint Bella, de nem így történt. Ennek ellenére őszintén kívánom, hogy boldog legyél, bárhogyan döntesz is a jövőben. És szólíts nyugodtan Carlisle-nak, jobban szeretem a tegeződést – tette hozzá.

- Köszönöm, és sajnálom, amiért megcsappant miattam a família – feleltem halkan.

- Ez nem a te hibád, az érzelmeinket nem befolyásolhatjuk – mosolyodott el újra. – Neked más utat szánt a sors, s ez az út nem halad Adamével egy irányba.

Néhány percre mindketten a gondolatainkba merültünk, aminek a belibbenő Alice vetett véget.

- Nahát, milyen jó színben vagy, Claire! – ütötte össze a tenyerét, azután fintorogva körbeszaglászott. – Ó, mióta Paul vére csörgedezik az ereidben, majdnem úgy bűzlesz, mint azok a korcsok. Carlisle, ugye ez nem lesz tartós?

- Te vagy a jövőbelátó, tudnod kellene – csipkelődött nevetve a doktor.

- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy amióta összeszűrte a levet a dögökkel, semmit nem látok Claire jövőjéből. Ráadásul most már a vére is keveredik az övékével – prüszkölt fanyalogva.

- Te látod a jövőt? – bámultam megütközve Alice-re.

- Bizony, bár a képességem meglehetősen behatárolt. Nem mindig pontos, és nem mindenkiét látom. A korcsokét például egyáltalán nem, és azokét sem, akikkel összefonódik az életük. De nem én vagyok az egyetlen különlegesség a családban: Edward olvas a gondolatokban, Jasper pedig manipulálni tudja a hangulatokat – csacsogta el a Cullen család titkait csaknem egy szuszra. Izgatott szóáradatának Esme vetett véget, aki egy nagy tányér ínycsiklandozóan illatozó étel kíséretében érkezett.

- Biztosan éhes vagy – mosolygott rám kedvesen, felém nyújtva a tányért, de Alice kikapta ujjai közül.

- Majd én segítek, hiszen nem tudja használni mindkét kezét – nézett szemrehányóan az asszonyra.

- Carlisle – fordultam most az orvos felé -, felkelhetek? Mindannyiunknak kényelmesebb lenne az ebédlőasztalnál.

- Semmi akadálya, csak óvatosan próbáld meg, ne tegyél hirtelen mozdulatot – felelte, majd látva kínlódásomat, ép karom felé nyúlt. – Hadd segítsek!

Az első lépésekkel megszűnt a zsibbadtság a végtagjaimban, amitől felbátorodva egyedül folytattam az utat. A doki kinyitotta előttem az ajtót, és sikeresen elsétáltam az étkezőig, ahol legnagyobb megkönnyebbülésemre rajtunk kívül senki sem tartózkodott.

- A többiek vadásznak, illetve Edward szokás szerint Bellánál van – válaszolt a ki nem mondott kérdésre Alice, miközben kihúzva a széket, letette az asztalra a tányéromat.

Hálásan rogytam le, majd alig palástolva farkaséhségemet, rávetettem magam a lány által pillanatok alatt felszeletelt ételre.