29. Készülődések

Jake percek alatt kicserélte a kereket, így rövidesen már otthonomban, figyelő tekintetek nélkül élvezhettük egymás társaságát.

- Jake, hívd fel Billyt, hogy ne aggódjon, mert vár haza – fordultam felé, a kardigánomat felakasztva közben az előszobai fogasra.

- Te beszéltél vele? – húzta össze a szemöldökét.

- Igen, mielőtt elindultam Emhez, otthon kerestelek – hallgattam el Billy közreműködését a kibékülésünkben.

A konyhába beszűrődő telefonbeszélgetést hallgatva elmosolyodtam, ebben a pillanatban irigyeltem Jacobot az apjával való szoros kapcsolata miatt. Ők ketten elválaszthatatlannak látszottak: Billy úgy egyengette fia életét, mint a tölgyfa a belőle kisarjadó új hajtás növekedését – saját erejéből táplálva mindaddig, míg az túlnőve rajta, átveszi a gondoskodást.

- Neked is fel kéne hívnod apádat – szólalt meg a hátam mögött Jake a gondolataimban olvasva.

- Mikor kell mennem? – kérdeztem a telefonhívást halogatva.

- Minél előbb. Akkor lennék a legnyugodtabb, ha már holnap biztonságban tudhatnálak – fogta át a derekamat.

- Viszont én egyáltalán nem leszek nyugodt – fordultam meg, hogy a nyakába boruljak.

- Miattam ne aggódj, tudok vigyázni magamra – suttogta a fülembe a hajamat simogatva. – Menj, essél túl rajta – noszogatott kedvesen. – Addig én lezuhanyozok.

Kelletlenül bontakozva ki az öleléséből kínosan lassan vánszorogtam a telefonhoz, minden egyes másodperccel időt nyerve a rám váró bizonytalan kimenetelű beszélgetésre való felkészüléshez, míg végül egy nagy kíséretében megnyomtam a hívógombot.

- Szia, Anya – szóltam bele meglepetten, érzékelve a már jól ismert hangot.

- Kislányom, ugye nincs valami baj? – kérdezte aggodalmasan, mire elszégyelltem magam. Szegény anyámnak ritka hívásaimról rögtön ez jutott eszébe.

- Nem, nincs semmi gond, csak arra gondoltam, mivel úgyis őszi szünet van az iskolában, hazalátogatnék néhány napra – vágtam bele a mondandómba.

- Persze, gyere csak, apád is biztosan örülni fog a hírnek – mondta túláradó örömmel, amitől elszorult a szívem. – Mikor érkezel?

- Mikor mehetek? – kérdeztem vissza.

- Micsoda kérdés?! Amikor csak akarsz – felelte szemrehányóan. – Várj, szólok apádnak, nézze meg, melyik gépre van szabad hely.

- Anya – vágtam közbe -, nem egyedül mennék. – Szavaimra meghökkent csend támadt a vonal másik végén. – Megismerkedtem valakivel, és ő is velem tartana – hadartam el egy szuszra az ellenkezésre felkészülten, ám anyám meglepően jól fogadta a hírt.

- Persze, hozd csak a barátodat is, legalább lesz kísérőd az esküvőre. Apád üzlettársának a lánya hétvégén férjhez megy, és minket is meghívtak – csacsogta boldogan, mire a gondolattól, hogy Paullal eljátszva a boldog párt meg kell jelennem egy puccos esküvőn, végigfutott rajtam az idegesség.

- Anya, nem hiszem, hogy ez jó ötlet – próbáltam lebeszélni, de hajthatatlan volt.

- Majd itthon megtárgyaljuk. Szólok apádnak a repülőjegyek miatt, aztán visszahívlak, hogy mikorra sikerült foglalni.

- Rendben, de a holnapot még mindenképp itt akarom tölteni – mondtam határozottan, majd bontottam a vonalat.

- A barátod nem fog örülni a repülőútnak – jegyezte meg csípősen megnyomva a barátod szót Jake, a lépcső alján állva.

- Muszáj volt kitalálnom valamit arra, hogy miért egy férfi társaságában érkezem, és ez tűnt a legkézenfekvőbbnek – magyarázkodtam felé fordulva.

- Túlélem valahogy – húzta el a száját savanyúan. – Viszont Paul még sosem repült, és tartok tőle, hogy nem viseli majd jól.

- Így a legkényelmesebb, most nem muszáj kocsival mennem, hiszen úgyis visszajövök. Nem úgy ismerem Pault, mint aki bármitől is hisztizne. Szerintem nem lesz gond, de ne szólj neki, nem akarom, hogy idejekorán tudomást szerezzen róla.

- Te tudod – vonta meg a vállát sértődötten, magára véve a célzást.

Beszélgetésünket félbevágva megcsörrent a telefon, amit immár az utazás miatti izgalommal telve kaptam fel.

- Szia, Claire, anyád most újságolta a hírt, hogy meglátogatsz minket – hallottam meg apám szokatlanul kedves hangját. Úgy látszott, valóban örül a látogatásomnak. – Van egy gép Seattle-ben péntek délelőtt kilenc harminckor, illetve egy port angelesi járat péntek reggel kilenckor, de ez egy kisebb légitársaság, én nem javaslom.

- Nem baj, Apa, Port Angeles közelebb van, az jó lesz – vágtam rá azonnal. A körülmények tudatában eszem ágában nem volt Seattle-nek még a közelébe se menni.

- Rendben, akkor a nevedre lefoglaltam két jegyet. Ki van fizetve, csak át kell vennetek.

- Köszönöm, Apa – mondtam hálásan, mielőtt elköszöntem.

Előzékenysége meglepett, mivel apám régimódi férfi volt, és bár tudtam, hogy gyakori utazásai miatt több légitársaságnál is magas kedvezménye van, mégsem feltételeztem volna róla, hogy ismeretlen partnerem számára felajánlja a jegyet. Az ő elvei szerint egy férfi dolga az anyagi fedezet megteremtése, a nőé pedig a családi harmónia fenntartása. Mindez persze nem okozott volna gondot, mivel bőven volt pénz mindkét kártyámon, de nem akartam Pault zavarba hozni azzal, hogy az orra előtt fizetem ki a jegyét. Nem sok fogalmam volt arról, mivel foglalatoskodnak a farkasok, amikor épp nem vámpírokat hajkurásznak, de azt mindenesetre sejtettem, hogy nem veti fel őket a pénz. La Pushban, ahol az arisztokráciát a törzsi tanács leszármazottai alkották, mindez mit sem számított, hiszen egészen más problémákkal találták szembe magukat nap, mint nap.

- Tehát nagyjából harminchat óránk maradt – térített vissza gondolataimból Jake bánatos hangja.

- Igen – meredtem a padlóra kedvetlenül.

- Na, ne szomorkodj, csak néhány napról van szó – emelte meg a fejemet az állam alá nyúlva.

- Igen, tudom, csak féltelek Jake – feleltem, miközben szemeim elsötétültek az aggodalomtól.

- Hé, egy farkasfiú áll előtted, nem egy srác a szomszédból – próbált viccelődni, de nem tudta elfedni a tekintete mélyén megbújó szorongást.

- Ígérd meg, hogy óvatos leszel! – kértem elcsukló hangon, mire válaszul gyengéden megcsókolt. Percekig álltunk így, egymásba olvadva, ám a vágyakozás izgalma helyett ezúttal nyugtalanság reszketett a bőröm alatt. Az előttem álló napok rátelepedtek a lelkemre, meghatározva ezzel lelkiállapotomat. Jake gyomra hangosan felmordult, ami eszembe juttatta Billy szavait, így karjait lefejtve magamról, a konyha felé húztam.

- Gyere, összeütök valamit vacsorára.

A közelgő elválás miatt érzett borongós hangulat rányomta bélyegét az estére is, így szótlanul tálaltam fel a sebtében elkészített ételt Jake-nek, aki miután elfogyasztotta azt, kelletlenül állt fel, hogy a szokásos őrjáratára induljon.

- Muszáj menned? – néztem rá esdeklő tekintettel.

- Sajnos igen, de a holnap éjjelt mindenképp veled akarom tölteni – ígérte sokatmondóan, majd egy futó csókot nyomva ajkaimra, eltávozott.

~¤~

A másnap délelőtt készülődéssel telt – miután néhány dolgot bepakoltam, kitakarítottam a házat, hogy rendezetten hagyjam el. Aztán felhívtam Emilyt, hogy megkérdezzem tőle nincs-e szüksége segítségre.

- Szia, Claire – üdvözölt köszönésemre – remélem nem azért hívtál, hogy lemondd az esti összejövetelt, mert szétcsapok a fiúk között, ha a tegnapi csipkelődésükkel elijesztettek.

- Dehogy, a világért sem hagynám ki! – nevettem el magam elképzelve a látványt, ahogy a törékeny Em egyesével kupán vágja a srácokat. – Arra gondoltam, talán jól jönne a segítség az előkészületekhez. Ismerve a fiúk étvágyát, feltételezem nem kis mennyiségű ételre lesz szükség.

- Nem bizony! – kacagott fel ő is. – De megoldom, nem először csinálom. Pakolj csak össze nyugodtan az útra.

- Már készen vagyok, egyébként sem tudnék mit kezdeni magammal. Tényleg szívesen segítek – erősködtem.

- Jól van, akkor gyere csak, úgyis beszélni szeretnék veled – egyezett bele végül.

- Oké, fél óra múlva ott vagyok – bontottam a vonalat.

A bejáraton kilépve azon tűnődtem, vajon mit szeretne velem megbeszélni, így majdnem beleütköztem az éppen csengetni készülő Bellába.

- Szia, épp indulni akartam – jegyeztem meg barátságtalanul.

- Nem tartalak fel sokáig, csak szeretném megköszönni, hogy Jake-nek nem adtál ultimátumot, és engedted itt maradni – mondta némileg zavarban.

- Jake azt csinál, amit akar, én nem szabhatom meg neki, mit tegyen – vontam meg a vállam.

- Mindketten tudjuk, hogy megnehezíthetted volna a helyzetet, ha nagyon akarod. Nem sokat tudok erről a bevésődés dologról, de gyanítom, ha választás elé állítottad volna, nem marad itt – nézett most a szemembe, és a tekintetében mintha hála tükröződött volna. Elfogadva a köszönetét bólintottam egyet, azután a Rover felé indultam, jelezve ezzel, hogy részemről befejeztem a beszélgetést.

- Hova mész? – kérdezte, szívósan ragaszkodva a barátságosabb hangvételű csevejhez.

- Emilyhez, segítek neki készülődni az esti tábortüzes összejövetelre – feleltem a kocsiajtót kinyitva.

- Tábortüzes buli? Nem említette Jacob – ráncolta össze a homlokát –, pedig mindig meg szokott hívni rá.

- Nézd, Bella – fordultam most felé nagy levegőt véve -, bár nem volt könnyű megbirkóznom a gondolattal, hogy a kedvesem miattad fog komoly veszélybe kerülni az eljövendő napokban, a régi barátságotokra való tekintettel mégis elfogadtam. Viszont Jake immár hozzám tartozik, ezért megkérlek, a jövőben hagyd ki őt a problémáid megoldásából, mert a következő alkalommal már nem fogom mosolyogva eltűrni. Ezt viszont kénytelen leszel te megérteni! Mint ahogy azt is, hogy a la pushi mulatságokon ezentúl én, a lenyomata leszek mellette. – Láttam, hogy a szeme egy pillanatra sértetten felvillan, ám dacosan felvetett állam és határozott kijelentésem meghozta a kívánt hatást, így végül behódolva fejet hajtott. – És ha Jake-nek csak egy haja szála is meggörbül miattad, ne akarj a szemem elé kerülni, miután visszatértem! – vetettem még oda, miközben az autóba ülve indítottam.

- Szia, Claire, a legjobbkor érkeztél, azt sem tudom hova kapjak – villantott felém egy röpke mosolyt Emily, amikor megjelentem a kis konyha nyitott ajtajában – Leah csapot-papot itt hagyva lelépett, amikor megtudta, hogy átjössz.

- Ó, akkor ezért akartál annyira lebeszélni. Miért nem mondtad? – kérdeztem sajnálkozva.

- Ugyan, ezért egy percig se tegyél magadnak szemrehányást. Nem is bánom, hogy így alakult, mert mostanában elviselhetetlen. Gyere, segíts megtölteni a muffinokat – nyomott a kezembe egy hatalmas tál tésztát. Hosszú percekig szótlanul sürgölődtünk, majd amikor már utolértük magunkat a sütésre váró tepsik előkészítésével, Em kitöltve két pohár teát, az egyik szék felé intett.

- Gyere, amíg megsül ez az adag, üljünk le egy percre. – Megvárta, amíg lerogyok, majd néhány másodperc töprengés után belekezdett a mondandójába. – Olyan dologról szeretnék veled beszélni, ami meglehetősen személyes, így elég kellemetlen nekem. Jake-ről lenne szó… - nézett rám bátorításra várva. Sejtettem, hogy mire akar kilyukadni, ezért enyhe pír futott át az arcomon, de bólintottam. – Szóval úgy hiszem, lassan eljuttok odáig, hogy több is legyen köztetek néhány csóknál, és szeretnélek ellátni egy jó tanáccsal, ha elfogadod. Tudom, hogy nehéz lehet mindig a cél előtt abbahagyni, hiszen tapasztalt, vágyakkal teli felnőtt nő vagy, de épp ezért hagyd, hogy Jacob a maga tempójában haladjon. Hidd el, ő éppúgy akarja, mint te, ám hiába próbálják meggyőzni róla a fiúk, hogy semmi oka nincs az aggodalomra, hajthatatlan. A falkából Jake fogadta el a legnehezebben ezt az öröklött küldetést, ezért mindenben sokkal borúlátóbb a többieknél. Nem akartam beleavatkozni a kettőtök dolgába, azért szántam el rá mégis magam, mert azt akartam, hogy jobban megértsd.

- Rendben, és köszönöm, hogy mindezt elmondtad – feleltem még mindig pironkodva.

- Huhh, akkor ezen is túl vagyunk – sóhajtott fel megkönnyebbülten, majd összecsapva a két kezét felugrott. – Ennyit erről, lássunk neki a következő adagnak.

A hátralévő idő remek hangulatban telt, Em viccesebbnél viccesebb történetekkel szórakoztatott a falka életéről, némelyiknél a kacagással együtt a könnyem is kicsordult. Épp egy különösen mulatságos sztorit mesélt, amikor megérezve, hogy nem vagyunk egyedül, még mindig hangosan nevetve az ajtó felé fordultam.

- Többet kellene nevetned, jó látni, hogy boldog vagy – jegyezte meg az érkező Paul, az ajtófélfának támaszkodva. A szája sarkában bujkáló mosollyal ellentétben szemei fénytelen pontként meredtek rám. Egy percre összekapcsolódott a tekintetünk, azután mindketten zavartan félrekaptuk.

- Azt hiszem, készen vagyunk – törte meg a beállt csendet Em. – Paul, gyere, segíts bepakolni a furgonba a tányérokat, evőeszközöket, és egyebeket. Legalább azzal nem kell már vesződni, épp elég lesz majd kihordani az élelmiszert.

- Mindketten felkaptak egy-egy megtömött kosarat, így hasznossá téve magam én is megragadtam egy savanyúságos üvegekkel teli dobozt. Ám alighogy kiléptem vele az ajtón, Paul elém sietve érte nyúlt.

- Hagyd, majd én, ez nehéz – mondta halkan, s miközben forró keze hozzáért az enyémhez, egymásra néztünk. Az érintés eszembe juttatta a tenyerem alatt érzett szívdobbanásokat, amitől kellemes borzongás futott végig a gerincemen. Paul megérezhetett valamit a rajtam átcikázó hullámon, mert tekintete most reménykedve felcsillant, ám amikor érzékeltem, hogy a kezéhez tapadva még mindig szorosan markolom a dobozt, hirtelen elengedtem és zavartan elfordultam. Em az imént lejátszódott jelenet tanújaként töprengve ráncolta össze homlokát, végül gondolatait elhessegetve tovább folytatta a pakolást. Egy ideig még ott tébláboltam, igyekezve könnyebb súlyú holmit választani, hogy elkerüljek egy újabb kínos szituációt, azután órámra nézve megszólaltam:

- Van még idő, hazaugrom lezuhanyozni és átöltözni.

- Rendben, köszönöm a segítséget – mosolygott rám Emily.

- Akkor este találkozunk – köszöntem el Paultól is, majd az autóba pattanva haza indultam.

~¤~

A zuhany alól frissen mosott hajjal kilépve magamra tekertem egy puha törölközőt, aztán a szobámba mentem, hogy ott öltözzek át. A szekrényt kinyitva épp a ruháim között válogattam, amikor összerezzentem a váratlanul derekamra fonódó acélos karoktól.

- Jake… – sóhajtottam fel megérezve az illatát – megijesztettél.

- Ne haragudj, nem bírtam ellenállni a kísértésnek – búgta a nyakamba, minden egyes szó előtt egy könnyed, puha csókot lehelve rá. – Eszméletlenül kívánatos vagy így vizesen, egy alig valamit takaró textildarabbal a tested körül. Fordulj meg, látni akarlak elölről is.

Kívánságának engedelmeskedve lassan megfordultam. Jake egy lépéssel hátrébb húzódva leplezetlen csodálattal bámult, majd újra felém közeledve vágyakozó sóhaj hagyta el ajkát:

- Olyan gyönyörű vagy! Még mindig nem tudom elhinni, hogy én vagyok az a szerencsés, aki melletted lehet.

- Ahogy én sem, hogy egy ilyen jóképű farkasfiú lenyomata vagyok – mosolyodtam el kedves szavaira.

Jake szeme a bókra büszkén felcsillant, azután arcán perverz vigyorral kezeit a testem két oldalán a behajtott szekrényajtónak támasztotta, s egy váratlan mozdulattal nekipréselt azoknak.

- Akkor készülj fel, mert soha többet nem engedlek el – incselkedett, majd mikor meztelen mellkasához kőkeményen préselődő kebleimen megérezte milyen hatással van rám az érintés, hirtelen megcsókolt. Hevessége meglepett, hiszen az elmúlt néhány napban egy-egy rövidebb ölelkezéstől eltekintve kínosan kerülte az intimebb kontaktust kettőnk között, ám úgy tűnt ezúttal minden gátlását levetkőzte. Nyelve szenvedélyesen tapogatta le párját, közben ágyékát szorosan a medencémhez préselve, lassú mozdulatokkal izgatni kezdett. Amikor jobb kezével a köztünk lévő textilt megragadva ki akart bontani abból, emlékezve a félbehagyott próbálkozásokra, melyet minden alkalommal eljátszott, megálljt parancsoltam száguldó véremnek, s a kezét lefogva félre fordítottam a fejem.

- Ne most, Jake! Elkésünk.

Szavaimtól hátrahőkölt, s szemeiben a vágyat most hitetlenkedés váltotta fel. Csalódottan felmordult, azután sértődött arckifejezéssel elengedett.

- Lent megvárlak – vetette oda durcásan kifelé menet.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy mélyet sóhajtva visszanyerjem higgadtságomat, majd amikor újra szabályossá vált a légzésem, gyorsan felöltöztem.