41. Viharmadarak

Egyhuzamban, már-már szükségletek nélküli élőhalottként vezettem le a hatalmas távot, csakis a legvégső pillanatban állva meg benzinért, és ezekben a rövid megállókban tértem be a mosdóba, vagy vettem magamhoz némi folyadékot, szinte kizárólag energiaital formájában. A könnyek közben elfogytak, így arcvonásaimra rideg-merev maszkként tapadt a fáradt beletörődés érzéketlen álarca. Azonban a fásult külső réteg alatt belül fortyogtak az indulatok, az érzelmek kusza kavalkádja kitörni készülő, ideiglenesen lezárt vulkán kráterébe szorulva várt a megfelelő pillanatra. Az út utolsó harmadára érzékszerveim eltompultak, ujjaim erőtlenül szorították a kormányt, és a benzinkutak személyzete immár egy eszelős ámokfutónak ható lény elől húzódott félre. A Long Island-i felhajtón begördülve gépies mozdulattal állítottam meg az autót, majd szálltam ki, hogy csomagjaimmal a kezemben benyissak önkéntes száműzetésem menedéket nyújtó fellegvárába. Anyám a motor zúgását meghallva már a hall túloldalán járva sietett elém, amikor meglátva hamuszürke arcomat, megtorpant. Szemeim az övébe kapcsolódtak, s néhány perc mozdulatlan, gyászos csend után a kezemben tartott holmit eldobva rohantam oda hozzá, hogy az egész testemet megreszkető zokogással a nyakába boruljak. Nem kérdezett semmit, csak szelíden átkarolt, majd miközben nyugtató szavait a fülembe suttogta, anya-puha kezével a hajamat simogatta.

- Fáradt vagyok – szólaltam meg kis idő múlva üresen kongó hangon, s elszakadva az ölelő karoktól, a szobámba vonszolva magam lerogytam az ágyra.

Paul szemszöge

Kockáztatva a béke felbomlását, a szabályokat megszegve átléptem a határt, hogy távolból, a bokrok jótékony takarásában rejtőzve figyeljem a gondolataiba merült lányt. Amikor a szakadék szélére lépve felemelt tenyerén megcsillant a gyűrű, szívem két okból is kihagyott egy ütemet. Szorongva rettegtem attól, hogy egy erősebb légáramlat a mélybe taszíthatja, mégsem mertem moccanni, nehogy épp váratlan felbukkanásom miatti meglepettségében kerítsen sort az óvatlan lépésre. A felhők mögé rejtőzött Nap számomra ellentétes jelentéssel bírt, a váratlanul feltámadó remény magával hozta az új esély ígéretét. Izgatott várakozással vetettem bele magam a sűrűbe, majd mikor később Samtől értesültem a szokatlan időpontban meghatározott találkozóról, tudtam, hogy eljött az én időm. Éjfél után felhívtam Samet, és megjátszott részegséggel, az átdorbézolt éjszakára hivatkozva kimentettem magam az őrjárat alól. Nagyjából kiszámolva mennyi időt vesz igénybe, mire kellően távol kerülnek, épp a megfelelő pillanatban érkeztem a házhoz. Az előszobába készített holmiját látva sejtésem beigazolódott, reményeim szerint számomra kedvező döntést hozott. Miközben az ajtóban állva figyeltem tusáját a papírral és a tollal, zaklatott ütemben dobogó szívem kiszakadni készült mellkasom mélyéből. Az idegességtől remegő gyomorral közeledtem felé, hogy feloldva lelkem gátját elé tárjam azokat a szavakat, melyeket előtte még senkivel sem osztottam meg. Amikor a kimondott vágyálmok után végre szabadon ölelhettem magamhoz, a viszonzott érintések felszították a bennem égő szenvedély lángjait, s leolvasztva rólam a mindeddig visszatartó rabláncokat, többé semmi sem állíthatta meg a mindent felemésztő tűzvihart. A beteljesedést követő édes perceket végtelenül hosszúra nyújtva kívántam bársonyos bőrét simogatva folytatni immár becézővé szelídült vallomásom, amikor ridegen ellökött magától. Az átélt gyönyörtől még mindig csillogó szemeim hirtelen elkerekedtek a döbbenettől, elmém képtelen volt befogadni a bántó szavakat. Azonban mikor a kezemet eltaszítva mint egy undort keltő tárgyat félretolt, majd vissza sem nézve magamra hagyott, az illúzió végleg szertefoszlott. A hamvába holt remény ürességébe temetkezve rogytam le a székre, hogy átadjam magam az érzelmeket kiölő, égető kínnak, ám a megváltás nem érkezett meg. Sajgó szívem keserű epét pumpálva ereimbe sugározta szerteszét rosszindulatú cseppjeit, hogy megtörve méltóságom utolsó csigolyáját, roppantsa gerincemet nyomorékká. Megfáradt férfiként sétáltam ki az ajtón, hogy a fák közé vetve magam üvöltve vonyítsam kétségbeesett bánatom északnyugat felé. Mancsaim alatt sikoltva reccsent az avar, ahogy gyorsuló iramban, megszállottan igyekeztem magam mögött hagyni a nyomorúságot okozó helyszínt, szülőföldemtől egyre távolodva. Azonban hiába nőttek a mögém utasított kilométerek, gondolataimat nem sikerült velük együtt elhagyni, szívósan belém kapaszkodva forogtak az első perctől fogva imádott lány körül, minden egyes újabb képpel tovább facsarva rajtam.

Jacob szemszöge

Az őrjáratból hazafelé tartva valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kezdett növekedni bennem, a fogyó kilométerekkel fordított arányban törve egyre magasabban a felszínre. Bosszúsan gondoltam arra, hogy noha értelmetlenül nagy utat tettünk meg, nyomát sem láttam vámpíroknak, és ugyanez az üzenet érkezett a fiúk fejéből is, ám Sam figyelmen kívül hagyva mindezt hallgatott. Az üresen álló felhajtót megpillantva immár újra emberi alakban igyekeztem elhessegetni a torkomban felkúszó szorító érzést, de a ház tárva-nyitva hagyott ajtaját észrevéve meggyorsítottam a lépteimet. Valami nem stimmelt. A küszöbön átlépve azonnal tudtam, hogy Paul itt járt, éreztem a szagát, és a konyha felé közeledve még valami másnak a bűzét, amire gondolni sem mertem, mert ha mégis megtettem, a vörös köd elborította az agyamat. Belépve a helyiségbe kétségem sem maradt afelől, hogy mi történt itt néhány órával ezelőtt, és a döbbenetet követő alattomosan érkező, szúró fájdalomtól megtántorodtam. Éreztem, ahogy növekszik bennem a harag, mind nagyobb és nagyobb izzón örvénylő közepű viharmaggá hízva, de kezemet ökölbe szorítva, fogcsikorgatva indultam felfelé az emeleten. Amikor a fájóan üres hálóba lépve a közös fénykép helyén megláttam a gyűrűt, amit abban a reményben adtam neki, hogy majdan az ujjára húzhatom, nem bírtam tovább türtőztetni magam, s felkapva a kis szekrényről, a falhoz vágtam. A heves mozdulat felszabadította bennem a mindeddig elfojtott érzelmeket, és éreztem, ahogy az arcomon végigfolynak a keserű könnyek. A megalázottság nyomorúságos cseppjei voltak ezek, hiszen mindent ennek a lánynak adtam, mindent, amit csak egy férfi adhat, mégsem volt elég – bemocskolva érzéseimet, hitványul elárulta szerelmünket. Kezébe adva a közös jövőnk kulcsát bíztam meg benne feltétel nélkül, de gyarló módon visszaélt vele. Keserű méreg volt ez, mi bensőmet apró atomokra bontva marta szét, s amibe úgy éreztem, menten beleőrülök. Még arra sem volt képes, hogy a szemembe nézve elém álljon, inkább gyáván elmenekült a gaz csábítóval együtt, s tette mindezt kegyetlenül, magyarázat nélkül hagyva. Legszívesebben utánuk eredtem volna, hogy megtorolva a rajtam esett sérelmet mindkettőt apró cafatokra tépjem szét, ám ehelyett az ágyra rogyva - mely annyi édes perc emlékét őrizte - temettem kezembe az arcomat, s adtam át magam a mindent elborító, tajtékzó hullámoknak. Amikor végre enyhült a vállamat rázó kétségbeesett zokogás felálltam, hogy még egy utolsót szívva a szoba tiszta levegőjével keveredett ismerős, egykor édes illatból, lelkem kietlen síkságát tükröző, üressé vált tekintettel haza induljak.

Claire szemszöge

Mintegy húszórányi jótékony, öntudatlan alvás után tértem magamhoz újra, ám ha abban bíztam, felébredve minden jobb lesz, tévedtem. A világra nyitva szemeimet tekintetem a fal mellett elhagyott bőröndre tévedt, feltépve ezzel az épen csak alvadó sebeket. Kényszeredetten vonszoltam magam a fürdőbe lemosni magamról a hűtlenség szennyét, ám hiába dörzsöltem bőröm vérvörösre, a mardosó bűntudat nem tágított. Az ágyba visszamászva süllyedtem újra csendes apátiába, ahonnan a következő napokban ki sem mozdultam. Anyám aggodalmas képpel hordta fel az ételt a főétkezések alkalmával, amihez legtöbbször hozzá sem nyúltam. Hálát adtam a sorsnak, hogy apám ismét üzleti ügyeit intézve házon kívül tartózkodott, leszívott erőmmel képtelen lettem volna kutakodó kérdéseinek rohamát állni. Azonban a bennem kavargó szemrehányások elől nem menekülhettem, töretlenül ostromolva jól felépítettnek hitt falaimat, utat ástak maguknak, hogy immár belülről munkálkodva törjék át azokat. A harmadik éberen töltött nap éjszakáján robbant a bomba, s az egész testemet feszítő indulatok gejzírként törve fel szabadították rám tomboló energiájukat. Felkapva az első kezembe akadó ruhadarabokat felöltöztem, hogy a lépcsőn fejvesztett iramban lerobogva a garázs felé vegyem az irányt.

- Helló, Tony! Mondd, mikor van legközelebb verseny? – hadartam a telefonba a Honda kormánya mögé ülve.

- Hey, Bébi! Ezer éve színedet sem láttam. Rossz nyelvek azt beszélik, újra jó kislány lett belőled – hallottam a vonal túlsó végéről az illegális versenyeket rendező srác hangját. – Ha összekapod magad, még ma éjjel visszatérhetsz közénk – nevetett fel.

- Pontosan mikor és hol? – kaptam az alkalmon izgatottan.

- Bronx, Hunts Point Avenue a szokásos helyen, pontban kettőkor. Ma éjjel befűtünk a zsaruknak – röhögött fel, és szinte láttam magam előtt, ahogy összedörzsöli fekete tenyerét. – Húzzál bele Bébi, és ne hagyd otthon az ötezer dolcsi beugrót.

- Ne aggódj, megkapod – húztam el gúnyosan a számat, majd vonalat bontva a gázra tapostam.

A garázsból kirobbanva még láttam a házból pongyolában kirohanó anyám, de kétségbeesett kiáltását elnyomta a feldübörgő motor zaja. A sebességmérő mutatója gyorsan kúszott egyre feljebb, s ahogy tekintetem az útra tapadt, figyelmem is elterelődött a marcangoló gondolatokról. A találkozó helyszínére az utolsó pillanatban érkezve, a kocsi ablakán nyújtottam át a pénzköteget Tonynak.

- Jó újra a rajtvonalon látni – kacsintott rám átvéve az összetekert gurigát, mire szótlanul bólintottam.

Miközben a többiek mellé álltam, az idesereglett tuningcsodák mélynyomóiból bömbölő fekete rapzene basszusa a dobhártyámon verte a ritmust. A motort túráztatva éreztem, ahogy az adrenalin szétárad az ereimben, pulzusom felgyorsulva dübörgött a bőröm alatt. Pattanásig feszült idegekkel vártam a startjelet, melyre hirtelen tövig nyomva a gázpedált, puskagolyóként robbantam bele az éjszakába. A mellettem manőverező kocsikra éppen csak ki-kitekintve vezettem biztosan a Hondát, elsőként érkezve a célba, hogy satufékkel megállva Tony mellett elvegyem a nyereményem.

- Mi az, Bébi, a buliba nem tartasz velünk? – kérdezte meglepetten.

Arcomra fagyott, merev vonásokkal megráztam a fejem, azután ismét felpörgetve a motort, elhajtottam. A visszapillantóból még láttam, ahogy döbbent arckifejezéssel, mozdulatlanná dermedve áll a benzingőzben. A régi, elhagyatott helyre érve a motort leállítva bámultam az alattam elterülő város fényeit. A műszerfalon végigsimítva Paul arca kúszott elém, ugyanezzel a mozdulattal cirógatta ő is a bőrrel bevont felületet. Most, hogy már semmi sem vonta el a figyelmemet, száguldozni kezdtek elmémben a képek – a Hondában töltött közös, gondtalan percek. A verseny keltette izgalom által felszabadítva rá kellett döbbennem, hogy ebben az autóban immár minden rá emlékeztetett, így nem okozott többé örömet. Szememben elszántan lobogó tűzzel ugrottam ki a kocsiból, hogy kiengedve a kéziféket letoljam a meredély szélén, mindörökre elpusztítva egykori bajtársamat, ám mikor gurulni kezdett, lélekszakadva ugrottam be, hogy megállítsam. A gyilkosságra képtelenül ismét elbuktam. Mert arra készültem, az emlékeket megerőszakoló, hidegvérű gyilkosságra. Egészen pirkadatig maradtam itt, elmerülve a szívszorító árban, végül kitörölve a fájdalmas képeket, hazafelé indultam. A kapun begördülve megláttam apám limuzinját, melyből épp ebben a pillanatban szállt ki. Rá sem hederítve álltam be a garázsba, remélve, hogy elkerülöm a magyarázatot követelő találkozást, de ugyanarra a pontra tapadva várakozott rám.

- Apa, add el Hondát, vagy tégy vele, amit akarsz, csak ne lássam többet! – nyomtam a kezébe rezzenéstelen arccal a kulcsot.

- Biztos vagy benne? – nézett rám meglepetten, mire bólintottam, azután sarkon fordulva bementem a házba, hogy ismét a szobámba zárkózzak.

~¤~

Ismét eltelt egy szürke, gyötrelmesen hosszú nap, s kezdtem úgy érezni, hogy a bűzlő mocsárba süllyedve ez már mindig így marad. Az adrenalin kimosta belőlem az indulatokat, ám a helyükre költözött áporodott üresség minden mást kiszorítva fojtogatta torkomat. Teljes, abszolút, tökéletes üresség, melynek hatalmas súlya alatt összeroppansz. Bőröm alatt éreztem, ahogy rideg lehelete szétkúszik a testemben. Milliméterről milliméterre haladva dermesztette meg sejtjeimet, míg végül egész testemben reszketve fáztam. Kopogás törte meg a nyomasztó csendet, majd egy perc válaszra váró tétovázás után benyitott apám.

- Szeretném, ha velem jönnél. Meglepetésem van számodra.

- Nincs szükségem semmire – feleltem tompán kongó hangon, felé sem fordulva.

- Elég volt ebből! Szedd össze magad, és öltözz fel! Lent várlak – csattant fel ellentmondást nem tűrő hangsúllyal.

Ellenkezés nélkül húztam magamra a ruháimat, azután immár az autóban mellette ülve felé fordultam.

- Hova megyünk? – kérdeztem hamis érdeklődéssel.

- Emlékszel, régen mennyire szerettél lovagolni? A pénzből, amit az autódért kaptam kiválasztottam egy lovat, de nem akartam nélküled dönteni, hiszen a tied lesz, fontos, hogy meglegyen közöttetek az összhang.

Figyelmessége meglepett, ahogy a kiválasztott meglepetés is, mivel épp apám volt az, aki a közel tíz éve történt szerencsétlen baleset után minden rimánkodásom ellenére eladta a lovakat. Hiába könyörögtem neki zokogva magyarázva, hogy csak egy egyszerű törés, mely könnyen rendbe jön, és bármikor előfordulhat, hajthatatlan maradt. A farmra érkezésünkkor azonnal megjelent a tulaj, majd rövid üdvözlést követően egy álomszép, kecses mozgású, fiatal őzszínű pejkancát vezetett elém az istállóból.

- Tetszik? – kérdezte apám izgatottan várva a hatást.

- Gyönyörű! – feleltem elbűvölten, s miközben végigsimítottam a homlokán lévő rombuszformán, szemembe újra élet költözött.

Az elvarázsolt pillanatokat ekkor tüzes nyerítés törte meg, melynek hallatán azonnal a hang irányába fordultam. Mint akibe villám csapott, álltam mozdulatlanul, kitágult pupillákkal bámulva a hatalmas, éjfekete csődör szilaj, vad vágtáját a tőlünk nem messze lévő karámban. Hullámos sörénye hosszan lobogott utána a szélben, lenyűgözően dinamikus, összehangolt mozgása erőt sugárzott. Hirtelen megtorpanva a levegőbe emelkedett, majd mellső patáit az ég felé rúgva újra felnyerített. Visszaérkezve a földre büszke fejét felénk fordítva egy pillanatra megállt, s mikor tekintetünk összekapcsolódott, szívem újra életerősen dobbant. Mint akit megbabonáztak indultam el felé, azonnal feledve az imént még gyönyörűnek látott pej kancát, hogy nem törődve a gazda figyelmeztetésével, közelebbről is szemügyre vegyem.

- Kisasszony, ne menjen hozzá túl közel, veszélyes az állat – szűrődött át erőtlenül hangja a varázsködön keresztül.

Kezemet lassan kinyújtva felé közeledtem, miközben tekintetem végig a bársonyos pillákkal szegett, keserűcsokoládé színű szemekbe kapcsoltam, melyek a paripa tüzes természetének éles ellentéteként megtört fénnyel csillogtak.

- Te is össze vagy törve, igaz? – suttogtam felé lágyan a szavakat a karámhoz érve, mire mintha értené azokat, felhorkant. – Nem akarlak bántani – folytattam az ismerkedést, ennek ellenére fejét felkapva hátrálni kezdett.

Nem törődve apám ijedt kiáltásával, átbújtam a fakorlátok között, és végtelenül lassan, vakmerően felé indultam.

- Nem akarlak bántani – ismételtem meg az iménti mondatot, mikor az állat újra felhorkant.

A mozdulatra megtorpantam, majd látva, hogy nyugodtan áll előttem, várakozón ismét felé nyúltam. Szemeit az arcom és a kezem között járatva egy bizonytalan lépést tett felém, azután még egyet, végül elérve felfelé fordított tenyeremet, megéreztem kutakodó szuszogását. Úgy tűnt szagomat megfelelőnek ítélte, ezért óvatosan hozzáérve megérintettem ujjaimmal az orrát. A váratlan érintéstől előbb meghökkent, majd egy újabb lépéssel megrövidítette a közöttünk lévő távolságot.

- Azt hiszem, mi jó barátok lehetnénk, megértjük egymást – suttogtam immár a fülébe, miközben a nyakán cirógattam selyem-lágy szőrét. Fejét az elhangzott szavakra a vállamra hajtotta, bőrömön éreztem forró leheletét.

- Ez bámulatos! – hallottam meg a karám szélénél álló tulaj hangját. A mén a zajra megmerevedett, simogató kezem alatt érzékeltem az izmok feszült vibrálását.

- Sss, semmi baj, most már itt vagyok, vigyázok rád – suttogtam szinte hangtalanul. – Őt akarom! – jelentettem ki apám felé fordulva.

- Nem lehet, ez az állat fékezhetetlen és veszélyes – rázta meg a fejét, mire elmosolyodtam.

- Valóban? – kérdeztem gúnyosan. – Most is épp leharapni készül a kezemet – érintettem meg ujjaimmal az orrát, de ugyanolyan nyugodtan állt, mint az imént.

- Mit kell tudni a lóról? – faggatta a tulajt egy perc töprengés után.

- Hároméves fríz csődőr, rendkívüli vérvonallal, ám úgy látszik, előző gazdája nem volt tudatában annak, milyen kincset tart a kezében, és minden valószínűség szerint bántalmazta. Bár nem voltak rajta külsérelmi nyomok, de a jelek erre utalnak. Ennek ellenére igen borsos összeget kért érte. Mivel akkor még nem tudtam, hogy milyen mélyen gyökerezik a probléma forrása, megkötöttük az üzletet. Fogathajtó versenyekre szántam, és minden bizonnyal ígéretes jövő állhatott volna előtte, ám itthon szembesülnöm kellett azzal, hogy senkit sem enged a hátára, bárhogyan is próbálkoztam – felelte a gazda keserűen csengő hangon.

- Hallhattad, ez az állat nem neked való. Erős férfikéz tud csak megfékezni ekkora indulatot – nézett rám ismét apám, mire felszegtem az állam.

- Márpedig én úgy vélem, hogy pontosan nekem való.

- Mi a neve? – kérdeztem a ló gazdájától.

- Viharmadár – felelte, mire elmosolyodtam. Még a neve is tökéletes. Szabad, féktelen, és szívósan életerős. Pont, mint én voltam valaha. Úgy éreztem kölcsönösen szükségünk van egymásra – míg én általa reméltem megtalálni önmagam, neki megadhattam azt a figyelmet és törődést, amit ezelőtt nem kapott meg senkitől.

- Viharmadár… - ízlelgettem a szót. – Mit gondolsz, hazajönnél velem? – fordultam a büszke állat felé, akit még a vélhetően kegyetlen bánásmód sem tudott teljesen megtörni.

Ismét bámulatra méltóan értette meg a szavakat, s fejét felszegve biccentet egyet válaszul. Kis időre magára hagyva leemeltem a karámra akasztott zablát, majd jelezve mit akarok vele, a ló fogai mögé csúsztattam a fémet, azután fejére helyeztem a szíjakat. Ellenkezés nélkül tűrte, hogy a kantárt megragadva apám felé sétáljak.

- Apa, kérlek! – néztem rá esdeklő tekintettel. – Láthatod, a sors is egymásnak teremtett minket.

- Mennyit akar érte? – kérdezte némi töprengés után a tulajtól, mire az elgondolkodva vakargatta az állát.

- Nem gondoltam még rá, hogy eladom. Tenyészménnek kiválóan beválhat – bökte ki végül.

- Mennyi az ára? – erősködött apám szívósan, jól tudva mire megy ki a játék.

A szemtelenül magas összegtől leesett az állam, és bár szinte biztos voltam abban, hogy a Hondáért ennyit nem kapott, apám az arcomra nézve gondolkodás nélkül elfogadta. Az iránta érzett hálától párás szemekkel rebegtem el egy halk köszönömöt, amit egy bólintással fogadott. Miután megkötötték az üzletet, immár újdonsült barátommal tartottunk hazafelé, akit a most már előző gazdája kívánságunkra el is fuvarozott. Otthon ragyogó mosollyal az arcomon figyeltem szilaj vágtáját a régi karám korlátjára könyökölve, s Viharmadár nyerítése szintén felszabadult örömöt sugárzott.

Snow Patrol - Mi lesz, ha a vihar véget ér?

Mi lesz, ha a vihar véget ér?
És már nem látlak téged
Ahogyan itt vagy
Újra meg újra

Tökéletes fénye
A hajadnak és a villámnak
Újra útnak indít téged
A föld utolsó tánca ellen

Csak egy percre
Az ég ezüstös szegélye
Csillagként ragyog, ahogyan te
És én követni foglak téged

De most ránk talált
Ahogy én terád
Nem akarok elmenekülni
Csak sújts le rám

Mi lesz, ha a vihar véget ér?
Végül nem marad semmi
Hacsak nem az emlék
egy távoli visszhang

Nem nyughatom
Sétálok untalan
Zörgő kalodák fogadnak magukba
Míg a vérem fel nem forr

Látni szeretnélek
Hogy itt legyél velem
Minden nap
Amíg élek

Megfestve a lángokban
Egy elkanyarodó viharban
A villám én vagyok
Amely kegyetlenül lecsap

Mi lesz, ha a vihar véget ér?
És már nem látlak téged
Ahogyan itt vagy
Újra meg újra

Tökéletes fénye
A hajadnak és a villámnak
Újra útnak indít téged
A föld utolsó tánca ellen

Csak egy percre
Az ég ezüstös szegélye
Csillagként ragyog, ahogyan te
És én követni foglak téged

De most ránk talált
Ahogy én terád
Nem akarok elmenekülni
Csak sújts le rám